A 80. születésnapját kedden, március 21-én ünneplő Dunai Antal illusztris pályafutása sok mindent bizonyít, de leginkább azt, hogy micsoda krőzusi gazdagság jellemezte valaha a magyar futballt. Az Újpesti Dózsával világhírre emelkedő balösszekötő már kétszeres gólkirály, európai ezüst- és bronzcipős, legjobb magyarként tizenkettedik lett az Aranylabda-szavazáson, de még nem tudott bemutatkozni a válogatottban! Azt pedig csak most, nyolcvanadik születésnapján tudta meg, hogy nála több gólt senki sem szerzett az olimpiákon.
Valami lehetett a levegőben a negyvenes évek elején ott a déli határszélen, illetve akkoriban az nem is volt határszél, hiszen 1940. augusztus 30-án a Délvidék jó négy évre visszatért Magyarországhoz.
Ettől függetlenül tényleg szinte kísérteties, hogy másfél év eltéréssel két, egymástól tíz kilométerre fekvő kistelepülésen, Hercegszántón és Garán a magyar és a világfutball két olyan óriása jött a világra, mint az aranylabdás Albert Flórián és az ezüst-, valamint bronzcipős Dunai Antal. A Ferencváros legendája 1941. szeptember 15-én, az Újpesti Dózsáé 1943. március 21-én. (Amúgy Páncsics Miklós, a Fradi fantasztikus hátvédje is garai volt, ahogy Disztl Péter, a Videoton legendás kapusa is, utóbbiról szerencsére még nem kell múlt időben beszélni.)
Dunai Antal Dujmov Antal néven született azon a soknemzetiségű, a magyarok mellett svábok és bunyevácok lakta vidéken, és Alberthez hasonlóan ő is folyékonyan beszélte, illetve beszéli a szerb, továbbá a német nyelvet, no és természetesen a spanyolt, de ez egy későbbi történet.
Az 1964-es tokiói olimpiára még a Pécsi Dózsa labdarúgójaként jutott ki, és közelről nézhette, hogyan lesz aranyérmes a Lakat Károly dirigálta magyar válogatott.
Karcsi bácsi egyetlen percre sem rakott be a csapatba, a mai napig szomorúsággal tölt el ez a tény, hiszen minimális szerencse kellett volna csak ahhoz, hogy ne egyszeres, hanem háromszoros olimpiai bajnok legyek – idézte fel az Indexnek az ünnepelt. – De meg lehet érteni őt, hiszen Csernai Tibor, Varga Zoltán, Bene Ferenc és Farkas János közül kellett volna valakit kiszorítanom, a csapat pedig remekelt, pontveszteség nélkül, 22:6-os gólaránnyal lett olimpiai bajnok.
Bene nem mellesleg 12 góllal gólkirály, közte a Marokkónak rúgott mesterhatossal.
Káposzta Benővel laktam egy szobában Tokióban, majd’ megevett a fene bennünket, hogy nem léphettünk pályára, és bár mindketten kaptunk egy oklevelet, az olimpiai aranyéremre négy évet kellett várnom
– említi keserűen Dunai.
A futballistát még azon a nyáron leigazolta a fővárosi nagy csapat, az Újpesti Dózsa, és ezzel felpörögtek az események. Az 1968-as mexikói olimpián már nem lehetett kirobbantani a kezdő tizenegyből, hat meccsen hat gólt szerzett, ő lett a játékok gólkirálya. Említésre méltó, hogy Baróti Lajos, aki abban az időszakban az Újpesti Dózsa edzője volt, összerakta minden idők talán leggólerősebb magyar csatársorát, a Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó ötös fogatot. Hét bajnoki cím, 326 bajnoki meccsen 202 gól, a válogatottban 1972-ben az Eb-n elért negyedik hely szegélyezte Dunai II Antal karrierjét.
Ontottuk a gólokat, de 1969-ig nem tudtunk bajnokságot nyerni, mert akkor élte (egyik – a szerk.) fénykorát a Vasas és a Fradi is. Valószínűleg ez lehetett az oka annak is, hogy csak 1969. május 25-én tudtam bemutatkozni az A válogatottban a Csehszlovákia elleni világbajnoki selejtezőn
– említi.
Bemutatkozását aztán mindjárt góllal tette még felejthetetlenebbé. A 12. percben balról jött a beadás, a csehszlovák védő lyukat rúgott, Dunai rácsapott a labdára, és ballal, fordulásból beverte Vencel kapus hálójába.
Dunai gólja 3:25-nél.
Akkoriban Sós Károly volt a szövetségi kapitány, akit az NDK-ból hívtak haza, és nem is ismerte a magyar játékosokat. Mészöly Kálmán például rendre összekeverte a másik magas szőkével, Solymosi Ernővel, és rendre utóbbi becenevén, Pixinek szólította.
A Szovjetunió elleni Eb-selejtezőre készültünk 1968 májusában, én akkor még csak kerettag voltam. Ott ültünk a Szabadság-hegyi Vörös Csillag szálló halljában Bene Ferivel és Fatér Karcsival, a Csepel kapusával – idéz fel egy történetet Dunai. – Nem sokkal azelőtt Feri leugrott a városba az édesapjával elintézni valamit, amikor betoppant Sós, és érdeklődött, hol van Bene. Én megjegyeztem, hogy lement a városba a faterral. Erre Sós felkiáltott: Hová csámborog Fater? Hiszen holnap ő fog védeni!
Aztán persze eljött 1969 májusa, amikor Dunai már nemcsak kerettag volt, hanem játszott is. De még hogyan! Négy évbe sűrűsödött pályafutása a válogatottban, 1973-ig, érthetetlenül korai búcsújáig 31-szer szerepelt a nemzeti együttesben, és kilenc gólt szerzett.
Mire bemutatkozott, már kétszeres gólkirály volt, európai ezüst- és bronzcipős, az Aranylabda-választáson pedig legjobb magyarként tizenkettedik. Hiába, Albert Flórián, Bene Ferenc, Varga Zoltán, Farkas János, Tichy Lajos mellett nem volt könnyű szóhoz jutni belsőcsatárként…
Bennem mindig iszonyatos ambíció munkált – mondja mintegy magyarázatként, hogy miért nem szegte kedvét a kezdeti mellőzöttség. – Puskás Öcsi volt a példaképem kisgyermekként, nem véletlenül viseltem a tízes mezt, a nemzetközi sztárok közül pedig az olasz–argentin Omar Enrique Sivori, a Juventus világklasszisa. Mindig a legjobb akartam lenni, talán ezért vittem olyan sokra.
Hogy kik voltak a legkedvesebb játszótársai? Cseppet sem meglepő, hogy klubtársait, Bene Ferencet és Göröcs Jánost említi, utóbbinál nagyobb futballistával életében nem találkozott. Amikor pedig arra kell válaszolnia, hogy ki ellen volt a legnehezebb futballoznia, azonnal rávágja földije, Páncsics Miklós nevét.
Miki egy évvel volt fiatalabb nálam, évekig keserítettük egymás életét. Ő a Fradi védelmének tengelyében, én pedig a Dózsa csatársorában. A fradistákkal különben a pályán kívül jóban voltunk, Flórival, Mikivel, Varga Zolival, Szőke Pistával, de a rangadók másfél órájára zárójelbe került ez a haverság.
Az 1972-es müncheni olimpia az ezüstérem ellenére keserű emlék. A döntőt a lengyelekkel játszották, és félidőben Várady Béla góljával 1–0-ra vezetett Magyarország. A legenda szerint a szünetben a keresztbe tett mutatóujjukkal jelezték Deynáék, hogy egyezzen meg ikszben a két csapat, mert az akkori szabályok értelmében döntetlen esetén két olimpiai bajnokot hirdettek volna. A mieink azonban állítólag elzárkóztak a békés iksztől, és a végén 2–1-re kikaptak.
Ez nem igaz, hozzám legalábbis senki sem jött oda a lengyelektől, hogy legyen döntetlen – állítja Dunai. – De én nem is mentem volna bele egy bundába, én mindig a győzelemre törekedtem. Más kérdés, hogy akkor most legalább kétszeres olimpiai bajnok lehetnék…
Plusz ideszámítva az 1964-es majdnem aranyat is...
Ettől függetlenül Münchenben kilenc góllal olimpiai gólkirály lett, a mexikói hattal együtt összesen tizenöt gólja van az ötkarikás játékokról, ő az olimpiák történetében legtöbb gólt szerző labdarúgó.
Ezt nem is tudtam, csak a napokban közölték velem, amikor a nyolcvanadik születésnapomra készültünk
– mondja.
Visszavonulása után Spanyolországban edzősködött éveken keresztül, de ha már Spanyolország, van még egy története.
A hatvanas évek végén Lukács László, a Népszabadság sportrovatvezetője, aki rendszeresen képviselte hazánkat az Aranylabda-szavazáson, azzal jött haza, hogy találkozott Kubala Lászlóval, és ő azt üzeni, hogy négyéves szerződéssel vár a Barcelona. Akkoriban csak akkor fogadhattam volna el egy ilyen szerződést, ha disszidálok, így inkább maradtam itthon a családdal
– mondja.
Spanyolország azonban így sem maradt ki az életéből. Tíz éven át a következő csapatokat dirigálta: Xérez Deportivo (1981–1982), Real Betis Balompié (1982–1983), Xérez Deportivo (1983–1984), Club Deportivo Castellón (1985), Murcia Deportivo CF (1987–1989), Levante UD (1990). Nem csoda, hogy Hispániában is legendaként tartják számon.
Áprilisban is utazom Andalúziába, meglátogatom barátomat és egykori játékostársamat, Fazekas Lacit, aki ugyan belgiumi lakos, de a jóval kellemesebb éghajlatú Costa del Sol partvidékén tengeti a napjait Marbellában. Aztán teszek egy körutat, elmegyek Sevillába, egykori klubomhoz, a Betishez, és Jerezt sem hagyom ki. Istenem, ötven újságíró volt a sajtóértekezletünkön, amikor döntetlent játszottunk a Real Madriddal!
Hétfőn, a nyolcvanadik születésnap előestéjén egymást érték az interjúk és az ünnepségek, még a Fradiban is felköszöntötték!
Mondtam én, hogy mindig jóban voltam a fradistákkal, különben is, Nyilasi Tibivel a mai napig ugyanaz a szobánk az MLSZ-ben…
– említi befejezésül, és mintha el is csuklana a hangja, legalábbis a telefonvonal aligha akadozik.
(Borítókép: Dunai Antal 2004. március 24-én. Fotó: Nándorfi Máté / MTI)