Első fiúgyermekét, a 150-szeres válogatott kézilabdázóként sikeres pályát befutó Lékai Mátét és a focit választó testvérét, a hét évvel később világra hozott Somát sem tudta rávenni az édesanyjuk, hogy hozzá hasonlóan atléták legyenek, pedig kétszeres magyar bajnok magasugróként, világbajnoki nyolcadik helyezettként példakép volt a számukra.

A két labdajátékost felnevelő Juha Olgának az atlétikai világbajnokságok negyven évvel ezelőtt Helsinkiben megrendezett premierje jelentette a csúcsot, ahol döntőbe jutott, az olimpiákról viszont nem sok jó juthat az eszébe.

A Vasas büszkesége, a klub örökös bajnoka a rosszat a jó elé helyezve számolt be az SzPress Hírszolgálatnak arról, hogy az ötkarikás versenyek miért maradtak ki az életéből.

Hidegháborús pofon

„Amilyen szép emlék számomra az ezerkilencszáz-nyolcvanhármas világbajnokság, amelynek Helsinkiben az olimpiai stadion adott otthont, annyira, vagy még inkább fájó seb az egy évvel később következő Los Angeles-i olimpia, ahová a bojkott miatt nem utazhattunk el. A százkilencvenhét centiméteres magyar rekordommal megvolt az olimpiai szintem, ahogy emlékeim szerint a távolugró Szalma Lászlónak és Vanyek Zsuzsának, valamint a hármasugró Bakosi Bélának is, nem volt teher rajtunk, de sajnos nem élhettünk életünk nagy lehetőségével, mert a hidegháborús politikai döntés csúnyán betett nekünk. És még sok más sporttársunknak, akiknek a Los Angeles-i lehetett volna az első és kora szerint az utolsó olimpiája. Megkaptuk helyette a kényszerből távol maradókat vigasztalni és kompenzálni próbáló olimpiapótló Barátság Versenyeket, de azok és az ötkarikás találkozó közé aligha lehetett egyenlőségjelet tenni. Ma sem tudjuk, miért, de a férfi atléták Moszkvában szerepeltek, a nők pedig Varsóban, amire nem volt elfogadható magyarázat. Az egyetlen jó dolog az volt a történetben, hogy Bakos Gyuri megnyerte a száztíz gátasok versenyét” – nyilatkozta az SzPress Hírszolgálatnak Juha Olga, akit az 1988-as szöuli olimpia azért nem kárpótolhatta, mert abban az évben hozta a világra Mátét, 1992-ben pedig azért nem került a barcelonai magyar küldöttség tagjai közé, mert addigra már nem bírta lábbal a kemény edzéseket és a versenyeket.

Csillagok és kutyaütők

Primo Nebiolot, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség egykori olasz elnökét bosszantotta, hogy az úszóknak már 1973-tól megvolt a világbajnoksága, ezért minden diplomáciai tudását bevetette, hogy tízéves lemaradással a sportok királynője is megkapja azt, ami megilleti. Az 1983-as helsinki premier maga volt a csúcs, de csak a felfelé ívelő sorozat kezdete. Olyan mezőny vonult fel az 1952-es ötkarikás versenyeknek otthont adó, de felújított Olimpiai Stadionban, amely a mindig ragyogásra vágyó Nebiolo igényeit is kielégítette.

„Rettentően büszke voltam arra, hogy ott vannak a közvetlen közelemben az atlétika legnagyobb sztárjai, olyanok, mint az amerikai Carl Lewis, Greg Foster és Edwin Moses, az akkor még szovjet Szergej Bubka, a később titkaikat felfedő NDK-sok, Marita Koch, Marlies Göhr és Heike Drechsler, no és az olasz sprinterek, Pietro Mennea és a szép nevű Pierfrancesco Pavoni, aki nagyon csábosan tekintgetett rám. Furcsa, de azoknak a nemzeteknek, amelyek az éremtáblán az első öt helyből négyet lefoglaltak – sorrendben az NDK, a Szovjetunió, Csehszlovákia és az NSZK –, már csak utódállamai vannak, a maradandóság jelképeként csupán az Egyesült Államok maradt az, ami negyven éve is volt. Az NDK tíz arannyal, hét ezüsttel és öt bronzzal tarolt, a mi huszonnégy tagú válogatottunk viszont a premieren érem nélkül maradt. Legjobbunk, Szalma Laci negyedik lett távolugrásban. Női magasban ketten indultunk, a döntő előtti éjszakán annyira izgultunk, hogy aludni is alig tudtunk, ezért másnap a pályán sem voltunk igazán acélosak. Nekem a nyolcadik, Sterk Katinak a tizenkettedik hely jutott, legjobbunkkal előrébb végeztünk volna. A mezőnyünkről még annyit, hogy a selejtezőben találkoztunk olyan, távolról érkezett lányokkal, bocsánat a kifejezésért, felkészületlen kutyaütőkkel, akiknek százharmincöt centiméter volt a legjobbja, miattuk kellett a döntőbe jutáshoz szükséges szintet jócskán leszállítani. Én a döntőben száznyolcvannyolcat ugrottam, nem sokkal később Londonban viszont már százkilencvenhetet…”

A fiai nem követték

„Nagyon szerettem volna a fiaimból atlétát faragni, futót vagy ugrót, jómagam pedig átvinni a két métert – folytatta a 80-as évek magyar válogatottjának csillaga. – A két méter átugrása azért nem sikerült, mert a százhatvan kilóval végzett láb- és törzserősítő gyakorlatokat egy idő után megelégelte a szervezetem, az Achilles-ínamat műteni is kellett, ráadásul az edzőm, Tihanyi József kuvaiti munkát kapott, tanítványainak, köztük nekem is, új mestert kellett keresnünk.”

Csak hallomásból tudta, hogy a nyolcvanas években már nagyban ment a doppingolás, miközben az ellenőrzések és az elemzések messze nem voltak olyan alaposak és következetesek, mint manapság.

„Sokkal inkább aggasztott, hogy a műtét sem oldotta meg a gondomat, két évig még próbálkoztam, de az már nem volt az igazi, inkább erőlködés. Bánatom, hogy egyik fiamat sem tudtam beoltani az atlétika szeretetével. Mindkettőjüket a csapatjátékok lendülete és változatossága fogta meg, és ezt tudomásul is vettem. Máté csodálatra méltó karriert futott és fut be a kézilabdapályán, nekem pedig az okozott nagy boldogságot, hogy sportanyukaként elkísérhettem a londoni olimpiára, ahol nagyon sokat tett azért, hogy a válogatott a negyedik helyen végezhessen. A sport ma is életem része, hetente két-három alkalommal a konditeremben szorgoskodok, síelni és biciklizni is szoktam, olykor még korcsolyázni. Tartom a kapcsolatot az atléta barátaimmal, és magától értetődő, hogy az augusztusi világbajnokságot sem hagyom ki, ha végre már mi is házigazdák lehetünk. Be is írtam már a naptáramba augusztus huszonkettedikét, a férfimagasugrás döntőjének a napját, persze huszonhetedikét is, amikor a nők döntik el az érmek sorsát” – mondta befejezésül.