Nápoly egyedülálló látványosság. És most nem a Vezúvra, még csak nem is Capri szigetére vagy az Il Castel dell’Ovóra gondolunk, de még csak nem is Pompeji romvárosára. Ezek is toplistás nevezetességek, de hol van mindez a Largo di Maradonától? Főleg mostanság, amikor az SSC Napoli behúzta az 1926-ban alapított klub harmadik scudettóját... Helyszíni riport Piedone, Sofia Loren és Diego Armando Maradona városából.
Nápolyt látni és meghalni.
Mindenki ismeri a mondást, amely persze először nem olaszul hangzott el, hanem – horribile dictu – németül, méghozzá Johann Wolfgang Goethe szájából. A német költőfejedelem beleszeretett a világ legszebb fekvésű városába, és amikor hazatért Frankfurtba, akkor szakadt ki belőle: „Siehe Neapel und stirb”. Persze az utókorra olaszul maradt a szállóige („Vedi Napoli e poi muori” ), amit aztán Jókai Mór magyarázott meg nekünk, magyaroknak: „E röpke mondást nem kell ám úgy fordítani, hogy amint meglátta az emberfia Nápolyt, menjen halálozni; hanem hogy addig ne haljon meg, amíg Nápolyt meg nem látta!”
E sorok írója már nem fog így meghalni, volt olyan szerencsés, hogy az 1990-es olaszországi labdarúgó-világbajnokságon a helyszínről küldhette tudósításait egy régen jobblétre szenderült pesti napilapnak, és bár a bázisom Rómában volt, egy ütött-kopott garniszállóban a Termini pályaudvar szomszédságában, a hitem szerint ingyenes utazásra feljogosító akkreditációs kártyámmal öt alkalommal levonatoztam a szűk kétórás útra lévő Nápolyba. (A kártya, mondanom sem kell, nem jogosított fel az égvilágon semmire sem a meccsek megtekintésén kívül, ám ezt szerencsére nem tudták a kalauzok, de én sem. Így abszolút meggyőzően hazudhattam nekik vélt igazam tudtában...)
Az utolsó, ötödik nápolyi utamra július 3-án került sor, ekkor csapott össze az egyik elődöntőben Olaszország Argentínával. A kollektív emlékezet úgy őrizte meg ezt a találkozót, hogy a Stadio San Paolo 59 978 nézője egyöntetűen a város hősének, Diego Armando Maradonának és ezzel Argentínának szurkolt, de ez nem egészen így történt.
A helyzet ennél jóval bonyolultabb volt.
Tény, hogy az akkor már hat éve az SSC Napolit erősítő Pibe de Oro, az Aranyfiú 1987-ben és 1990-ben bajnoki címre vezette az égszínkékeket – ezek voltak az olasz Dél, a Mezzogiorno első scudettói, ha a szigeteket és a Cagliari 1970-es győzelmét nem számítjuk –, és Nápolyban nem akadt nála népszerűbb ember. Továbbá az is igaz, hogy Maradona fantasztikusan hárfázott a szurkolók érzelmi húrjain. Az elődöntőt megelőzően ezt a szózatot intézte az északiak (Milánó, Torino, Genova), de még a rómaiak által is lenézett és tanulatlan barbároknak tartott nápolyiakhoz:
Most azt kéri az ország a nápolyiaktól, hogy erre az egy estére legyenek olaszok, miközben az év további 364 napján imádott városunk lakóit csak büdös bugrisoknak nevezik. (Terroni, magyarra talán prosztónak fordítható.) Én nem kérek mást, csak tiszteletet Nápoly városának és lakóinak. Tudom, hogy ők is olaszok, nem várhatom el tőlük, hogy Argentínának szurkoljanak a hazájuk ellen, de Itáliának tudnia kell, hogy Nápoly ugyanúgy Olaszország, mint Milánó vagy Torino.
Fantasztikus beszéd volt a Pelusától, a Hajastól, a legdörzsöltebb politikusnak is becsületére vált volna, és annyit mindenesetre elért vele a világ akkor vitán felül legjobb futballistája, hogy ambivalens légkör fogadja a csapatokat a San Paolóban. A szurkolók valójában nem tudták eldönteni, hogy most a városi hősnek, a „helyi menőnek” szurkoljanak, vagy honfitársaiknak. Ilyen és ehhez hasonló transzparensek tűntek fel a stadion lelátóin:
„Maradona! Nápoly szeret téged, de Itália a mi hazánk!”
Ennek megfelelően a hangulat megosztott volt, és ezt az olasz játékosok is érzékelték. Walter Zenga, az olaszok kapusa ki is fakadt: „Rómában mindvégig otthon éreztük magunkat, de Nápolyban játszani olyan volt, mintha idegenben kellett volna futballoznunk. Ez is közrejátszott abban, hogy elbuktuk a tizenegyespárbajt.” Azeglio Vicini szövetségi kapitány még egyértelműbben fogalmazott: „Ezen a meccsen nem mi élveztük a hazai pálya előnyét...”
Nem bizony. Toto Schillaci góljára Claudio Caniggia válaszolt (ez volt az olaszok első bekapott gólja a vb-n), majd a tizenegyespárbajt 4–3-ra elvesztette a házigazda, és maradt a vigaszdíj, a bronzmérkőzés.
Hát ez Nápoly, Maradona városa, amely harminchárom év elteltével ugyanúgy érez lassan két éve elhunyt tékozló fia iránt...
Akivel bő két hónappal a világbajnoki argentin–olasz után, szeptember 19-én volt még egy randevúm, amikor a Napoli az Újpesti Dózsát fogadta a Bajnokcsapatok Európa-kupája-mérkőzésen.
Jellemző az akkori időkre, hogy a meccset megelőző napon a játékoskijáróban (!) még tudtam is pár szót váltani Maradonával. Egy mai fiatal újságírónak, ha ezt elmesélem, leesik az álla. És meg van győződve róla, hogy kitaláció az egész, pedig nem...
Amúgy a meccsen parádézott az argentin, két gólt rúgott: az elsőt, amikor mellre veszi a beadást, majd félollóval szédületes lövést küld a jobb sarokba, igazi mestermunka. Erről szegény Brockhauser István is tudna mesélni...
A szóban forgó jelenet 2:10-nél.
Hát, ezek az én Maradonával kapcsolatos nápolyi élményeim, no meg a Marco Rossinál tett öt évvel ezelőtti látogatásaim, konkrétan Pozzuoliban, de hát ez már egy másik történet.
Mostani utazásomnak a Napoli harmadik scudettója az apropója, amelyet ugyan csütörtökön már megünnepeltek Udinében és Nápolyban egyaránt, de az első hazai meccs vasárnap lesz 18.00 órai kezdettel. Abban a stadionban, amely 2020. december 5. óta a tíz nappal korábban elhunyt Diego Armando Maradona nevét viseli. A javaslatot Luigi de Magistris polgármester terjesztette elő, és a képviselő-testület egyhangúlag el is fogadta.
Ha ellátogatunk Nápolyba, nem árt tudni:
az itteni időszámítás kezdőpontja nem Krisztus 2023 évvel ezelőtti megszületése, hanem 1987. május 10.
Ugyanis ezen a napon lett bajnok a történelemben először az SSC Napoli, és erről a dátumról minden óvodás gyerek tudja itt Nápolyban, hogy ezen a napon játszott 1–1-es döntetlent a csapat a Fiorentinával 82 579 néző előtt a Stadio San Paolóban, és mivel hárompontosra nőtt Maradonáék előnye a Juventusszal szemben, az utolsó fordulóbeli, Ascoli elleni meccsnek már nem maradt tétje.
Milyen érdekes, a történelem egy kicsit ismétli önmagát, vasárnap ismét a Fiorentina az ellenfél, csak most már zsebben a harmadik scudetto.
Nápoly természetesen tele van a Maradona személyéhez köthető kegyhelyekkel. A legismertebb az a bizonyos falfestmény, hatalmas murália a Quartieri Spagnoliban, a Spanyol negyedben, amelynek persze van spanyol neve is, Barrio espanol.
A ház tulajdonosa bizonyos Ciro, ő vágatta a tűzfalba az egyik fürdőszobaablakot, amely történetesen Maradona fejéből nyílik. Szentségtörés, mi tagadás, a legenda szerint csak akkor nyitják ki az ablakot, amikor bajnok lesz a Napoli.
Hát most bajnok lett, ki is nyitották.
De még egyszer kinyílt Ciro jóvoltából, méghozzá 2022. december 18-án, amikor Dohában Argentína világbajnok lett, ezzel tisztelgett Ciro bálványa, a 2020. december 25-én elhunyt Diego Armando Maradona előtt. Kissé bizarr a látvány, mintha belelátnánk a Pelusa fejébe, de hát ez van...
Miközben beszállunk a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren a Nápolyba tartó gépbe, még egy utolsó pillantást vetünk az Il Mattino, a helyi újság honlapjára. Kiderül a SocialCom által kifejlesztett Social Data platformmal végzett kutatásból, hogy április 30-tól szombatig 245 866 olyan beszélgetést rögzítettek a világhálón, valamivel több mint 8 400 000 interakcióval, amelynek a témája a Napoli bajnoki címe volt. Ez a becslések szerint összesen több mint 5 milliárd megjelenítés.
Szóval, a Napoli nemcsak a Juventust, a Romát, az Intert, a Milant és a Laziót tarolta le, hanem az internetet is...
De már le is szállt a gépünk Nápoly Capodichino repülőterén. Majdnem egy órát kell várni, mire felférek a reptérről a központi pályaudvarhoz szállító buszra (nem vészes az öteurós viteldíj, mint később kiderül, Nápoly kifejezetten olcsó város), de aztán már ott is vagyunk a Piazza Garibaldin, elindulok a Spanyol negyed felé. Süt a nap, 23 fokot mutat a digitális hőmérő, az ember legszívesebben megállítaná az időt, annyira idilli a látvány és a környezet.
A Corso Umberto I-en sétálok a domboldal felé, mindenütt kék-fehér szalagok, zászlók, nincs még egy város a világon, talán Dortmundot leszámítva, amely ennyire azonosult volna futballcsapatával. Az egyik árusnál jópofa Maradona-pólót látok, mindössze tíz euró, ha már itt vagyok, megveszem. Az árus, Gennaro természetesen megveszekedett SSC Napoli-drukker, de annyira azért nem, hogy engedne a tízeurós árból. Mindegy, megveszem, már csak azért is, mert San Gennaro Nápoly védőszentje, és Márai is írt egy regényt valami hasonló címmel, amikor itt tengette napjait az emigrációban.
Ahogy közeledek a célom felé, egyre nagyobb a tömeg. Lefényképeztetem magam még Maradonával és Osimhennel, a három évtized előtti és a jelenlegi hőssel, majd máris ott vagyok a Via Emanuele de Deo nevű, maximum három méter széles sikátornál, amely elvezet a Maradona-muráliához.
Először azt hiszem, nem tudok bemenni az utcácskába, akkora a tömeg. Aztán valahogy utat török magamnak, és megindulok felfelé a domboldalon. Körülbelül nyolcszáz méter után a zsúfoltság pokolivá növekszik, a sikátor terecskévé szélesedik, megérkeztünk. Hátrafordulok, és ott van a híres falfestmény az ablakkal, amely tényleg Maradona fejéből nyílik.
Nem tagadom, remegni kezd a lábam. Álom ez, vagy valóság?
Miközben kábulatban, amolyan módosult tudati állapotban próbálom befogadni a látványt és a hangokat– merthogy hirtelen valaki elkezdi énekelni a Napoli indulóját, és a tömeg felkapja a dallamot, máris visszhangzik a magas házak által körülvett tér –, egyszer csak ritmusos „Presidente! Presidente!” kórus kezd kialakulni.
Mi a szösz? Csak nem érkezett meg Dino di Laurentiis, az SSC Napoli elnöke?
Nem, szó sincs róla, egy ősöreg urat támogatnak kétoldalt, őt köszönti az üdvrivalgás.
Ez csakis Corrado Ferlaino lehet, a Napoli korábbi legendás elnöke, aki 1983 és 1993 között irányította a klubot, és ő volt az, aki 1984-ben leszerződtette Maradonát, ezzel megalapozva az egyesület sikerkorszakát.
Signore Ferlaino két hét múlva betölti a kilencvenkettőt, egy nappal sem tűnik fiatalabbnak, de mosolyog, és mindenkivel kezet ráz, sőt fényképezkedik is, merthogy a tömeg imádja az öreget.
Hogyisne imádná, hiszen ő hozta Nápolyba Maradonát!
Csináltat egy közös fotót Giovannival is, a kerekesszékben tolt fiatalemberrel, akinek nincs egyetlen ép végtagja sem, az életet a Napoli jelenti számára. Ferlaino melegen megöleli a szurkolót, az üdvrivalgás fülsiketítőre erősödik. Hiába, ha az érzelmek túlcsordulásáról van szó, az olaszoknak nincs párja ezen a Földön.
Óriási meglepetésemre sikerült néhány szót váltanom a Presidentével, kezet rázunk egymással, és az öreg elmondja nekem, hogy isten bizony emlékszik Maradona két góljára, amit Brockhausernek lőtt a San Paolóban azon az emlékezetes szeptember 9-ei 3–0-s meccsen. (Brockhauser nevét nem mondja, maradjunk szigorúan a tényeknél...)
Majd elindul totyogva a Mini Morrisa felé, és a tömeg üdvrivalgása közepette elhajtat a Maradona-kegyhelyről.
Nekem meg valahogy elszorul a torkom, és gyanúsan homályosan kezdek látni. Pedig csak egyetlen pohárral ittam a kék színű Maradona Drinkből, amit a sarki kocsmában árulnak, és, mint megtudom, a titkos recept valójában nem más, mint a Blue Curacao...
(Borítókép: Corrado Ferlaino. Fotó: Ch. Gáll András / Index)