Az embernek a szállodaportásával kell beszélgetnie ahhoz, hogy megértse az SSC Napoli története harmadik labdarúgóbajnoki címének jelentőségét. A dicsőségen túl ugyanis van még egy vonatkozása Luciano Spalletti gárdája diadalának: a bosszú a délieket lenéző, már-már rasszista északiakkal szemben, akik ráadásul még ki is rabolták az olasz egyesítés idején a nápolyi bankot...
Amikor elhangzik a kezdő sípszó a Napoli–Fiorentina-mérkőzésen, azt nem mondanám, hogy elnéptelenedik a Stadio Diego Armando Maradona környéke, mert legalább ugyanannyian rekedtek kint, mint ahányan bejutottak. A meccsnapon 400 euróért kínálták a jegyeket az interneten... Továbbra is robbannak a görögtüzek, tévé sehol sincs a környező kocsmákban, el kell menni a fél kilométerre lévő fogadóirodáig, ahol jókora képernyőn látni a Sky közvetítését.
Odabent, a stadionban díszsorfalat állnak a vendég Fiorentina játékosai a bajnoknak, amely az előzetes hírekkel szemben így áll fel: Gollini – Di Lorenzo, Östigard, Kim Mindzse, Olivera – Zambo Anguissa, Demme, Elmasz – Hirving Lozano, Osimhen, Raspadoi. Tehát Kvaracheliát, a grúz/georgiai fenomént a kispadra ültette Luciano Spalletti.
Az a Spalletti, aki állítólag el akarja hagyni a klubot.
Először is kevesli az évi 2,8 millió eurós fizetését, ami valóban eltörpül Massimiliano Allegri (Juventus, 7 millió, plusz kétmillió bónusz), José Mourinho (Roma, 7 millió), Simone Inzaghi (Inter, 5,5 millió) és Stefano Pioli (Milan, 4,5 millió) bére mellett.
Másrészt Spalletti jelentősen meg akarná erősíteni a csapatot a minél eredményesebb BL-szereplés érdekében, de erről egyelőre nem sikerült közös nevezőre jutnia Aurelio De Laurentiis klubelnökkel. Aki elnöki időszaka tizennyolcadik évében ünnepelheti a Scudetto elnyerését, jórészt Spallettinek köszönhetően.
A lelátón az élőkép hatalmas 3-ast formáz, tudjuk, miért, Osimhen arcán a szokásos fekete védő álarc. A két kopasz edző, Spalletti és Vincenzo Italiano összeölelkezik, aztán kezdődik az első félidő.
Amelyben a Fiorentina játszik jobban, Gollini kétszer is nagyot véd, Lozano pedig megsérül a játékrész utolsó percében, helyére a bűvös grúz, Kvarachelia áll be. A második félidőt Osimhen kihagyott büntetője nyitja, pontosabban Terracciano véd. Ám nem ússza meg a vendég, a 74. percben Osimhen már nem hibázza el a második tizenegyesét, ez a huszonharmadik gólja ebben a bajnokságban, 1–0-ra győz a Napoli, kezdődhet az ünneplés! Vagy inkább folytatódhat...
Négy fordulóval a vége előtt 17 pont a Napoli előnye, mi ez, ha nem fölényesen elnyert bajnoki cím?!
Odakint, a stadion körül pokoli hangulat tombol. A levegőben rendőrségi helikopter köröz, indokolt az elővigyázatosság a csütörtöki gyilkosság miatt.
Autóbuszokra, furgonokra felkapaszkodott szurkolók zenélnek, nyomják veszettül a dudákat, kék füstfelhő borítja gyakorlatilag az egész várost. Durrognak a petárdák, nem lehet jó most kutyának lenni Nápolyban.
A tömeg nem akar eloszlani, valószínűleg hajnalig tart majd a fieszta.
Nekem azonban haza kell menni a szállodámba, hogy megírhassam a cikkemet. Még szerencse, mert amikor megkérdezem Ticcót, a portásunkat, mit jelent neki és Nápoly városának a bajnoki cím, sokkoló választ kapok:
Túl a boldogságon és a féktelen örömön a bosszút. Igen, a bosszút egész Itáliával, de főleg a gőgös Északkal szemben. Akik lenéznek minket, kutyába sem vesznek, mi csak a szegény rokon vagyunk a milánóiaknak, torinóiaknak, pedig ha tudná, hogy százötven évvel ezelőtt Itália gazdagsága még itt volt Nápolyban!
Amikor elkerekedik a szemem a csodálkozástól, Ticco folytatja.
Igen, jól hallja. Amikor megtörtént az országegyesítés, az északiak kirabolták a nápolyi bankot, és az összes pénzt, kincset elvitték tőlünk. Most mi vagyunk a csóró déliek, pedig ez nem mindig volt így!
Ticco még elmondja, hogy természetesen szenvedélyes Napoli-tifoso, sajnálja, hogy vasárnap este nem lehetett ott a Fiorentina elleni meccsen. Én sem lehettem, csupán a stadion közelében, viszont cserébe gazdagabb lettem egy izgalmas történettel.