Nehéz ellentmondásosabb figurát találni a labdarúgás elmúlt két évtizedéből Zlatan Ibrahimovicnál. Tényleg csak imádni vagy gyűlölni lehetett a bosnyák származású svéd fenegyereket, aki visszavonulásával óriási űrt hagy maga mögött a futball világában.
Jó, valójában azért a 2022–2023-as idény számára már csak a hattyúdal volt, hiszen csupán négy meccsen lépett pályára, bő 20 éves karrierje utolsó meccsén pedig ugyanúgy gólt szerzett, ahogyan 2001. április 9-i, malmői debütálása során (igaz, akkor kétszer is).
Mondjuk, hogy miért alakult ez így, annak is megvan a bája: a negyedik ikszet betöltve ugyanis szakadt térdszalaggal segítette 11 év szünet után bajnoki címhez a Milant, ezután pedig műtét, lábadozás, majd újabb sérülések következtek, az idő csak legyőzte a sokáig elpusztíthatatlannak tűnő titánt.
Ajax-szimpatizánsként viszonylag korán, a 2001-es idénytől volt szerencsém bekapcsolódni pályafutásába, és bár nekem személy szerint nagy kedvencem volt elképesztő megoldásai miatt, azért valljuk be, nehéz volt őt minden körülmény között szeretni.
Kezdjük azzal, hogy égetnivaló gyerek volt, aki állandóan balhékba keveredett, és nemcsak tekvandóban, hanem biciklilopásban is fekete övesnek számított...
A pályán sem volt egy szent, még amszterdami korszakában egy válogatott meccsen rúgta le ajaxos csapattársát, Rafael van der Vaartot, hogy pár napra rá minden idők egyik legragyogóbb gólját jegyezze az NAC Breda ellen, amikor hét csellel alázta meg a komplett védelmet a kapussal együtt, mielőtt a kapuba passzolt.
A futballt 15 éves korában kis híján feladó és inkább dokkmunkásnak álló hórihorgas csatár pályafutását pontosan ez a kettősség jellemezte: egyszerre volt futballisten és a világ legnagyobb gyökere.
Nehezen lehet ugyanis másképp jellemezni azt az embert, aki saját csapattársai közül fejbe rúgta egy interjú során Antonio Cassanót, hátba Rodney Strassert, fenékbe Christian Wilhelmssont, de a riválisok sem úszták meg, elég csak az interes Marco Materazzival szemben bemutatott törlesztésére gondolni.
A magáról egyes szám harmadik személyben beszélő Ibra stílusa és elképesztő „arca” miatt amúgy is sokak számára ellenszenves volt, előszeretettel hivatkozott magára szimplán istenként. Tizenhét évesen sem volt hajlandó elmenni a Malmö futballistájaként próbajátékra az Arsenalhoz, mondván: ő bizony nem jár meghallgatásokra, ha kell, akkor igazolják le.
A magyar drukkerek számára a kedvelését tovább nehezítette, hogy lőtt gólt a válogatottnak Eb- és vb-selejtezőn is, 2005-ben a 91. percig 0–0-ra álltunk, amikor lehetetlen helyzetből ágyúzott a rövid felsőbe, hogy aztán négy évvel később a 94. percben döntsön Budapesten (1–2).
Mindent összevetve sokszor igazán nehéz volt őt kedvelni, akadt Milan-szurkoló kollégám, aki azt mondta, inkább jöjjön 10 év szenvedés, csak tűnjön el a csapat környékéről.
Nos, megkapta, ugyanis pontosan ez történt.
Ibra bármerre járt, bajnoki győzelmek övezték útját, az Ajaxszal, a Juventusszal (ezeket mondjuk később elvették), az Interrel, a Milannal, a Barcelonával és a PSG-vel összesen 12 aranyat szerzett (a torinóiakkal 14 lenne ez a szám), nemzetközi kupasorozatot (Európa-liga) viszont csak azzal a Manchester Uniteddel hódított el, amellyel a bajnokságban szenvedtek.
Karrierje talán egyetlen fájó pontja az lehetett, hogy hiába játszott megannyi legendás klubban, a Bajnokok Ligája-győzelem mindig elkerülte. A legrosszabb az volt, amikor úgy váltott az Inter és a Barca között, hogy épp abban a csapatban volt, amelyik a kettő közül nem nyerte meg abban az évadban végül a trófeát...
2018-ban úgy festett, hogy pályafutása érdemi része lezárult, miután a Los Angeles Galaxyhoz szerződött, de a Milanhoz visszatérve ismét európai topligában bizonyította be, hogy őt 40 felett sem lehet leírni.
Második piros-fekete korszakában pedig már korábbi taplóságait levetkőzve valóságos apafigurává vált, aki így talán azok szívét is meglágyította, akik anno nem bírták elviselni.
Merthogy a játékát csak csodálni lehetett. Egy 195 centis égimeszelő, aki konkrétan bármit megcsinál a labdával.
Képzelje el élete gólját. Megvan? Ibrahimovic meglőtte, nem is egyszer.
Már hogyan mondhatom ezt, hiszen azt sem tudom, mire gondolt, nemde? Egyszerű. Nem lehet olyan gólt megálmodni, amilyet ne szerzett volna a svéd. Távolról izomból a felsőbe? Pipa (nem csak úgy...). Az egész védelmet elfektetem, és pofátlanul a kapuba passzolok? Sima liba. Levegőbe felugorva sarokkal? Bármikor. Például az olaszok ellen, a 2004-es Eb legszebb gólját szerezve. Félollózva a franciák ellen nyolc évvel később újabb Eb-álomtalálatot jegyezve? Megvolt. Mesternégyes az angolok ellen, 30 méterről, az alapvonal mellől ollózva? De tényleg, hogyan jutott egyáltalán eszébe, hogy ezt megpróbálja... De ez is megvolt. Rúgott év gólját a Serie A-ban az Inter játékosaként a levegőben sarokkal a kapunak háttal állva, a francia élvonalban a PSG játékosaként ugyanezt, Amerikában pedig a Galaxyben döbbenetes módon, tekvandórúgással a levegőből. Ez is az év gólja lett persze.
A mai uniformizált (futball)világ egyik utolsó nagy egyénisége akasztotta szögre a stoplist, és bár ez az idény már nem róla szólt, így is óriási űrt hagy maga után.
(Borítókép: Zlatan Ibrahimovic 2023. június 4-én Milánóban. Fotó: Piero Cruciatti / Anadolu Agency / Getty Images)