Détári Lajos 60 évesen árulta el, hogy atlétának is jó lehetett volna. A hétszeres világválogatott labdarúgó örül annak, hogy ott lehet a budapesti atlétikai világbajnokságon, és nagyon készül a látványosságra.
A futballistaként fényes karriert befutott Détári Lajos még csak 13 esztendős siheder volt, amikor a gerelyhajító Németh Miklós az ellenfeleit sokkoló első dobásával világcsúcsot javított a montreali olimpián, és ezzel egy csapásra el is döntötte a gerelyhajítás aranyérmének sorsát. Fölényére jellemzően Hannu Siitonen, az ezüstérmes finn riválisa közel hét méterrel maradt el tőle. Détári szerint olyan volt ez, mint a labdarúgásban egy 5–0-ás kiütéses győzelem. „Dömének” amúgy kiváló a memóriája, mert 47 évvel az emlékezetes magyar atlétasiker után is centiméterre pontosan tudja, hogy Németh 1976-ban 94,58 méterre javította a világ addigi legjobbját, ezzel is bizonyítva, hogy a lexikális tudása nem korlátozódik a futballvilág nagy eseményeire, a gólokra, a sikerekre és a kudarcokra.
„Mindig is felnéztem a kivételes tudású atlétákra, tetszett a magabiztosságuk, a gyorsaságuk, a ruganyosságuk, a kitartásuk. Nagyra tartottam a teljesítményüket, a csúcsok pedig elkápráztattak, mert azok számomra azt bizonyították, hogy a legjobbnál is van jobb, tehát nincs olyan a sportban, hogy ez már a felső határ. Ugyan soha nem kérdezték meg tőlem, de most itt a jó alkalom, hogy a magam rövidke atlétikai pályafutásáról vagy inkább kiruccanásomról is szót ejtsek. Tizennégy éves koromig a suliban az alacsonyabbak közé tartoztam, de amilyen kicsi voltam, olyan gyors, és még szívós is. Jól ment a 60 méteres síkfutás, a kislabdát is messzire tudtam eldobni, ezért lehettem az iskolai háromtusacsapatunk húzóembere. Megnyertük a kerületi versenyt, aztán a budapestit is, de még az országoson is jó helyen végeztünk. A sikerek feldobtak, mégis úgy éreztem, hogy én futballistának születtem, ezt tudatosították bennem a Honvédban az edzőim is” – nyilatkozta az SzPress Hírszolgálatnak a 60. születésnapját nemrégiben ünneplő Détári Lajos, aki néhány napja értesült arról, hogy a budapesti atlétikai világbajnokság szervezőinek vendégeként tiszteletjegyekkel fognak kedveskedni neki.
Tizenkét évig külföldi csapatokban játszott, Görögországban, Olaszországban és Németországban is látott atlétikai versenyeket, de olyan élményben soha nem volt része, mint amilyenben 1984-ben, a Budapest Nagydíjon, néhány nappal a bojkott sújtotta Los Angeles-i nyári játékokat követően. A sztár természetesen King Carl, azaz az amerikai Carl Lewis volt, aki újdonsült négyszeres olimpiai aranyérmesként érkezett a magyar fővárosba.
„Ő tényleg király volt a sportok királynőjének elitjében, a tehetséget, a tudást és a szorgalmat egyszemélyben megtestesítő sportember. A másik nagy kedvencem viszont, egy egészen más kategóriában jeleskedve, a szomáliai származású brit Mo Farah lett, akinek a futását élmény volt nézni, ahogy két egymást követő olimpián is megnyerte az 5000 és a 10 000 métert, és ahogy a világbajnoki győzelmeit is aratta” –folytatta a magyar labdarúgás különleges alakja, aki méltán lehet büszke arra, hogy hét alkalommal is meghívták a világválogatottba, és 61 alkalommal lehetett a magyar nemzeti tizenegy tagja.
„Ha jól emlékszem, még csak 15 éves lehettem, amikor a nyári szünet végére 21 centiméterrel megnyúltam, a növekedéssel viszont nem járt együtt az izomzatom erősödése, ezért aztán szétesett a mozgáskoordinációm, fél év is eltelt, amíg újra sikerült felépíteni magamat. Még több munkára és erősítésre volt szükségem, amikor a német Bundesligában játszhattam, a görög és az olasz bajnokságban viszont a gyorsaság és a robbanékonyság fejlesztése jelentette a fő feladatot. Világot járt ember vagyok, de atlétikai világbajnokságot a nézőtéren ülve most először fogok látni, és ez most nagyon jó érzéssel tölt el. Carl Lewis vágtájára emlékezve most is a 100 és a 200 méteres sprinterek versenyére vagyok leginkább kíváncsi, de annak is örülnék, ha szemtanúja lehetnék a svéd Duplantis rúdugró parádéjának, ahogy néhány magyar esélyes szereplésének is. Nem vagyok az atlétika bennfentese, de egy olyan pályán, amiről azt olvastam, hogy nincs annál jobb, születhetnek majd világcsúcsok is, ami még jobban feldobhatja a versenyek hangulatát. Remélem, találkozhatok a stadionban Németh Miklóssal, de Szalma Lászlóval is, akiket a barátaimnak nevezhetek. Drukkolni fogok minden magyar atlétának, akiknek focista módra már most azt üzenem, hogy Ria, Ria, Hungária, mindent bele, honfitársaim!” – ezzel zárta az SzPressnek adott nyilatkozatát Détári Lajos.