Irigylésre méltó, elismerésekkel és sikerekkel teli pályafutást zárt le bő két héttel ezelőtt Nikolics Nemanja, aki három különböző országban szerzett gólkirályi és négy bajnoki címmel, valamint 43-szoros válogatottsággal és számtalan rekorddal a háta mögött intett búcsút a profi futballnak. A 35 éves támadó közvetlenül a családi nyaralása előtt állt az Index rendelkezésére, hogy rendhagyó módon, legszebb emlékeit megosztva idézze fel lapunknak karrierje legfontosabb állomásait.
„Bár mindig fegyelmezett voltam a pályán és azon kívül is, nem rossz úgy élni a mindennapokat, hogy tudom, nem vár rám több felkészülés, nincs több mérés, nem kell a súlyomra ügyelni, szabadabban étkezhetek és azt csinálhatok, amit csak akarok” – kezdte beszélgetésünket egy félmosoly kíséretében Nikolics Nemanja arra a felvetésünkre reflektálva, hogy tud-e mit kezdeni a hirtelen most nyakába szakadt, rengeteg szabadidővel.
„Bőven van mit bepótolnom, eljuthatok olyan helyekre és elintézhetek olyan dolgokat, amikre a foci mellett nem volt lehetőségem az utóbbi bő 15 évben. De természetesen a legtöbb időt a családommal töltöm, ezen a téren van a legtöbb bepótolni valóm. Véget ért az iskola, kitört a nyári szünet, a fiam edzései is szünetelnek, így minden erőnkkel a közös nyaralásunkra és az utazásra összpontosítunk.”
A Szerbiában született futballistának utazásból éppenséggel a pályafutása során sem volt hiánya, a szó szoros és átvitt értelmében is óriási utat járt be több mint két évtizedet átkaroló karrierje alatt.
A kis Niko szülővárosában ismerkedett meg a labdarúgás alapjaival, végigjárta az ilyenkor szokásos ranglétrákat, tehetségével pedig már akkor kitűnt társai közül.
„Talán közhely, de én is csak megerősíteni tudom: a délszláv háború idején a futball vagy bármilyen más sport kitörési lehetőséget és egyfajta kapaszkodót nyújtott a fiataloknak.
Sok híres élsportoló származik Zentáról, birkózók, úszok, de nálunk nem volt kérdés, hogy a foci lesz a befutó, miután édesapám, ha nem is profi szinten, de egész életében futballozott.
Akkor az volt a jellemző, hogy a játékosok a családjaikat is vihették az edzőtáborba, így hamar magával ragadott a labdarúgás közege. Ráadásul olyan környéken laktunk, ahol a házunk előtt volt egy nagy játszótér és focipálya is, így semmi másról nem szólt az életünk, csak a fociról. Edzések előtt és edzések után is rúgtuk a labdát, már akkor eldöntöttük a bátyámmal, hogy egyszer ebből szeretnénk megélni.”
A két Nikolics közül Vukan az idősebb, másfél év van közte és Nemanja között, pályafutásuk elején viszont folyamatosan egy csapatban játszottak és támogatták egymást. Szükség is volt rá, hiszen 2006-ban úgy döntöttek, Magyarországon, az akkor NB II-es Barcsi SC-nél próbálnak szerencsét.
„A szüleinknek lényeges volt, hogy befejezzük az iskolát, amikor viszont 18 évesen én is végeztem a gimnáziumban, Magyarország felé vettük az irányt. Idősebb Dárdai Pali bácsi hívott minket próbajátékra Barcsra, amely a másodosztályban szerepelt. Ha jól emlékszem a Szigetvár ellen játszottunk edzőmeccset, egy félidő pedig elég volt neki ahhoz, hogy mindkettőnket leigazoljon. A papírmunka persze jóval hosszadalmasabb procedúra volt, mint most, rengeteg utazással és adminisztrációval járt, jó párszor megjártuk Szabadkát, mire végre megkaptuk a vízumot. Az egyesület azonban minden támogatást megadott nekünk, onnantól pedig új világ kezdődött. Nem az volt életem szezonja, kellett egy kis idő, amíg mindenhez alkalmazkodtam, ráadásul sérülések is nehezítették a dolgomat, ám összességében rendkívül hálás vagyok a Barcsi SC-nek, hiszen a sok szép emlék mellett rengeteget tanultam és fejlődtem az ott eltöltött időszak alatt.”
2007-ben az élvonalban szereplő, Prukner László irányította Kaposvár szerződtette Nemanja Nikolicsot, akit azonban az első évben fiókcsapatában, a Kaposvölgye VSC-ben tervezett játszatni. Az akkor 20 éves csatár azonban gyorsan meggyőzte a vezetőséget és a szakmai stábot, hogy az élvonal jelentette mély vízbe is bátran bedobható.
„Ősszel 14 meccsen 11 gólt szereztem az NB II-ben, így télen profi szerződést írtam alá a Kaposvárral, és az első csapat tagja lettem.
2008. március 1-jén debütáltam a magyar élvonalban, a sors érdekessége, hogy éppen az FC Fehérvár ellen, a meccset pedig az én gólommal nyertük meg 1–0-ra, soha nem felejtem el azt a pillanatot.
Ettől függetlenül pontosan tudtam, hogy hol a helyem az együttesen belül. Akkor talán az NB I legjobb csatárpárosa, Oláh Lóránt és André Alves voltak az első számú csatárok a Rákóczinál, akiktől viszont rengeteget tanultam és nagyon segítőkészek voltak. A somogyiaknak nem volt lehetőségük topjátékosokat igazolni, viszont mindig is bíztak a fiatalokban, ezt a fajta bizalmat pedig éreztem és a játékomon is meglátszott. Hatalmas utazás volt, nyilván akadtak kudarcok és csúcspontok is, de talán arra a türelemre vagyok ebből az időszakból a legbüszkébb, ami segített, hogy eljussak a következő lépcsőfokig.”
A magyar bajnokság 2008–2009-es szezonjában Nikolics már alapemberré vált Kaposváron, 16 gólt szerzett, amellyel második lett a góllövőlistán. A következő idényt is itt kezdte, ősszel 10-szer talált a kapuba, az egyre nagyobb anyagi nehézségekkel küzdő Rákóczi viszont télen kénytelen volt megválni tőle. Bár a Ferencváros is élénken érdeklődött iránta, végül a Videoton játékosa lett.
Akkoriban Nikolics neve már nemcsak itthon, de külföldön is jól csengett, ám elmondása szerint úgy érezte, nem érett még meg a légióskodásra.
„Mindenképpen olyan klubba akartam szerződni, ahol továbbfejlődhetek, emellett egyéni és csapatszinten is címekért küzdhetek. A Vidi ilyennek tűnt, utólag pedig szerencsére egyértelműen jó döntésnek bizonyult a döntésem. Az első évben rögtön gólkirály lettem, persze ehhez kellettek az ősszel még a Rákóczi színeiben lőtt találatok is. Öt év alatt hat-hét edző keze alatt dolgoztam, volt aki jobban, volt aki kevésbé bízott bennem, amikor viszont lehetőséget kaptam, mindent kiadtam magamból, maximálisan éltem vele – talán emiatt kaptam annyi szeretetet, törődést és elismerést a szurkolóktól.
Nyertünk két bajnoki aranyérmet, amelyből a a 2010–2011-es a klub történetének első bajnoki címét jelentette, 2012-ben pedig bejutottunk az Európa-liga csoportkörébe, ami akkoriban sokkal nehezebb volt, mint most. Emellett további két gólkirályi cím is összejött, ami a csapattársaim mellett leginkább annak volt köszönhető, hogy jól kezeltem az esetlegesen felmerülő nehézségeket, rendkívül stabil voltam mentálisan. Hiányérzetem maximum a három elveszített kupadöntő miatt van, az a trófea hiányzik a kollekciómból.”
Ez az időszak a focipályán kívül is rendkívül fontos volt Nikolics számára: 2011 januárjában magyar állampolgár lett, ebben az évben pedig megszületett első kislánya, Tijana is. 2014-ben már kétszeres apukának mondhatta magát: megérkezett kisfia, Marko.
2015-öt írtunk, Nikolicsért pedig már a topligákból is érdeklődtek csapatok. Olyannyira, hogy a támadó az Indexnek azt is elárulta: egy Serie A-s alakulattal mindenben megegyezett a székesfehérvári együttes, ám a papírmunkán elcsúszott az olasz élvonalba való igazolás.
„Volt róla szó, hogy a Vidiben maradok, ám nem tudtunk megegyezni a folytatásról, így az a döntés született, hogy megfelelő ajánlat esetén távozom. Óvatos voltam a váltást illetően, sok szempontot figyelembe kellett vennem, szakmait és emberit egyaránt. Elérkezettnek láttam az időt, hogy kipróbáljam magam külföldön, de nem akartam olyan helyre menni, ahonnan egy évet követően csalódottan rögtön hazatérek Magyarországra.
Ugyanakkor fiatalon apuka lettem, így nemcsak az én jövőmet, hanem a családomét is szem előtt kellett tartanom. Aztán befutott a lengyelek ajánlata, akik már régóta figyeltek és kapcsolatban álltak a menedzseremmel, ráadásul nem volt B-tervük, egyértelműen engem akartak és első számú csatárként számoltak velem.
Huszonhét évesen kerültem ki külföldre, de nem bántam meg, hogy addig vártam vele, kellően megértem rá. Az első 3-4 meccs nem alakult túl jól, nem szereztem gólt, rengeteg kritikát kapott a csapat és személy szerint én is, ez azonban egy cseppet sem zavarta a klubot, végig mellettem állt. Végül nem okoztam csalódást, simán megnyertük a bajnokságot és szerencsére én is a gólkirályi címet, a selejtezőből indulva pedig bejutottunk a Bajnokok Ligája csoportkörébe, ami hihetetlen élmény volt. Minden focizó gyerek arról álmodik, hogy egyszer a pályán hallgathassa meg a BL-himnuszt, nekem szerencsére összejött, ráadásul minden mérkőzésen pályára léptem és gólt is szereztem a sorozatban.”
Nikolics ráadásul történelmi meccsen talált a kapuba, amelyet bár csapata 8–4-re elveszített a Borussia Dortmund otthonában, máig az a leggólgazdagabb találkozó a Bajnokok Ligája csoportkörében. A támadó 1,5 évet futballozott Varsóban, a Transfermarkt szerint pedig karrierje során itt volt a csúcsponton az értéke: 3,5 millió euróra taksálta a szakportál. Télen el is érkezett a váltás ideje, ám a csatár némi meglepetésre nem maradt Európában, a tengerentúli profi labdarúgó-bajnokságban sereghajtó Chicago Fire alakulatához szerződött.
„Nagy kihívásként éltem meg az amerikai megkeresést, hiszen amellett, hogy utolsó volt a csapat a főcsoportjában, kevés gólt is szerzett. A klub elöljárói már decemberben Lengyelországba utaztak és egyértelműen a tudtomra adták, hogy tőlem várnak drasztikus változást. Mérlegeltem a váltás pozitív és esetleges negatív hatásait is, a családom viszont ezúttal is rám bízta a döntést, így végül úgy határoztunk, belevágunk az amerikai kalandba. Nagyon jól sült el, szerencsére át tudtam menteni a formámat, olyan támadókkal harcoltam a gólkirályi címért, mint David Villa vagy Sebastian Giovinco. Büszke vagyok arra, hogy végül én végeztem az élen, arra pedig különösen, hogy ezzel a klub történetének első gólkirálya is én lettem. Arról nem beszélve, hogy 2019-ben Chicagóban született meg a harmadik gyermekem, Nia, emiatt örökké kötődni fogunk a városhoz.”
Három szezon alatt 104 tétmeccsen lépett pályára, 56 gólt szerzett, ám úgy döntött nem hosszabbítja meg 2019 nyarán lejáró szerződését és máshol folytatja karrierjét.
2020 februárjában a Vidi bejelentette, Nikolics Nemanja 5 év sikeres légióskodást követően visszatér a fehérvári alakulathoz.
„Nem akartam mindenáron külföldön maradni, és bár 32 évesen talán korai volt hazatérnem Magyarországra, Székesfehérvár mindig is a második otthonom marad. Így amikor felmerült a lehetősége annak, hogy újra a Videotonban futballozzak, boldogan mondtam igent. Szó sem volt azonban arról, hogy levezetni tértem volna vissza, de sajnos 5 év alatt megfordultak az erőviszonyok. Amikor a Legiához kerültem, a Vidi legalább annyival a Fradi előtt járt, amennyivel aztán 2020-ban már a zöld-fehér alakulat előzte meg a fehérvári klubot. Attól függetlenül viszont, hogy nem nyertünk semmit, nem bántam meg a döntésemet, Szabó József legendás gólrekordjának beállítása, majd megdöntése ugyanis örök emlék és élmény marad a számomra.”
Nikolics 2022 februárjában, egy Újpest elleni bajnokin érte utol a legendás fehérvári elődöt a klub történetének örökös góllövőlistáján (111), végül 117 találatnál állt meg. Az egyesület azonban nem hosszabbított vele, ezzel kapcsolatban lapunknak elárulta:
Ha tudtam volna, hogy csak két és fél évig tart majd a második Vidi-korszakom, biztosan nem rohanok haza, aláírok még egy külföldi szerződést, és csak aztán tértem volna vissza Fehérvárra, hogy ott fejezzem be.
Mert ez akkoriban nagy vágyam volt, a külföldi évek alatt végig az volt a fejemben: ha egyszer eljön a búcsú ideje, azt Vidi-játékosként lenne jó átélni.”
Nikolics nehéz helyzetbe került, hiszen egyrészt 34 évesen érthető módon már nem kapkodnak úgy a játékosokért mint fénykorukban, másrészt először karrierje során a családja nélkül, egyedül kellett szerencsét próbálnia.
„A nyolcéves fiam kijelentette, nem akar újra költözni és új környezetbe kerülni, nekem pedig tiszteletben kellett tartanom a döntését. Egyedül költöztem ki Törökországba, ahonnan a feljutásért harcoló, másodosztályú Pendikspor hívására mondtam igent. Titkon reménykedtem benne, ha minden jól alakul, idővel talán ki tudom csábítani a családomat is, de sajnos nem így történt. Nehezen akklimatizálódtam, hiányoztak a gyerekek és a feleségem, ez pedig a teljesítményemen is meglátszott. Annak nagyon örülök, hogy a csapat végül elérte a célját, sajnálom, hogy én személy szerint keveset tudtam mindehhez hozzátenni.”
Decemberben a török alakulat közös megegyezéssel szerződést bontott Nikoliccsal, aki a ciprusi Lárnakaszhoz igazolt.
„Együtt játszottam Gyurcsó Ádámmal, aki korábban is volt már a csapattársam, ő nagy segítséget jelentett, a várost és a csapatot is megszerettem, de itt sem találtam igazán önmagam. Szezon végén pedig eljött az a pillanat, amit soha nem akartam: választanom kellett a futball és a családom között. Utóbbi rengeteg áldozatot hozott értem az évek során, ráadásul az utolsó néhány ciprusi hónapban már bennem is megfordult a visszavonulás gondolata.
A gyerekek és a feleségem ráadásul nem várnak el tőlem gólkirályi címeket, ők azt szeretnék, ha elmennék velük fagyizni, táncfellépésekre, meccsekre, lényeg, hogy együtt legyünk, én pedig választottam: teljes értékű részese akarok lenni az életüknek.
Éppen ezért bármennyire is nehéz volt lezárni a pályafutásomat, ugyanolyan várakozásokkal tekintek a jövőre és a ránk váró közös élményekre”
Egyetlen fontos dologról nem ejtettünk még szót, amikor azonban felvetjük Nikolicsnak, hogy beszéljünk egy kicsit a nemzeti együttesről, nagyot sóhajt – érezhetően érzékeny témához érkeztünk...
Pedig 43-szor ölthette magára a címeres mezt, amelyben nyolcszor volt eredményes, két Európa-bajnokságon is pályára lépett a magyar válogatott tagjaként – de maradéktalanul mégsem elégedett, mert nagy vágya nem valósult meg a nemzeti csapatban: nem lett a válogatott első számú centere.
„Amikor szerb állampolgárként beléptem Magyarországra, eszembe sem jutott, hogy egyszer majd válogatott lehetek. Tizennyolc éves koromig amatőr szinten futballoztam, ráadásul egyetlen korosztályos válogatott együttesben sem léptem pályára, ez pedig hatalmas hátránynak tűnt a többiekhez képest. Aztán ahogy egyre jobb és jobb formába lendültem, elkezdtem bizakodni, azután pedig pláne, amikor megkaptam a magyar állampolgárságot.
Végül 2013-ban mutatkozhattam be címeres mezben, amely mérhetetlen büszkeséggel töltött el. Ahogyan az is, hogy több mint negyvenszer szerepelhettem a nemzeti együttesben és két Európa-bajnokságon képviselhettem Magyarországot. Ez afféle hab a tortán a pályafutásomban, de hazudnék, ha nem lenne bennem hiányérzet...
Öt gólkirályi címet nyertem, szinte minden klubban, ahol játszottam, első számú csatár voltam, a válogatottban viszont sajnos sohasem tudtam betölteni ezt a pozíciót.
De tiszta a lelkiismeretem, hiszen mindent megtettem érte – az edzéseken és a mérkőzéseken, függetlenül attól, hány percet kaptam, kettőzött erővel akartam bizonyítani. Sokáig Priskin Tamás is előttem volt a rangsorban, majd aztán Szalai Ádám személyében egy olyan vetélytársam volt, aki hatalmas vezéregyéniség, tizennégy évig a legmagasabb szinten futballozott és minden kapitánynál kihagyhatatlan volt a kezdőcsapatból. Engem is motivált a személye, nagyon sokat köszönhetek neki és bíztam abban, hogy esetleg egymás mellett is tudunk játszani, hiszen jól megértettük és kiegészítettük egymást a pályán, de valamiért egyik szövetségi kapitány sem preferálta a kétcsatáros játékot. Ennek ellenére minden egyes pillanatra büszke vagyok, amit a nemzeti csapatban élhettem át, köszönöm a szövetségnek a bizalmat, a szurkolóknak pedig azt a mérhetetlen szeretetet, amit adtak nekem.”
Nikolics Nemanja elmondása szerint annak különösen örült, amikor Marco Rossi is látta rajta, nem levezetni jött haza a Vidibe, és annak ellenére számított rá, hogy korábban – élete egyik legnehezebb döntését hozva, az amerikai karrierje miatt – lemondta a válogatottságot, így azonban megadatott neki, hogy hazai közönség előtt is pályára lépjen a 2021-re halasztott és részben Budapesten rendezett kontinensviadalon.
Végül a jövőjével kapcsolatban elárulta, jelentkezett egy UEFA-tanfolyamra, amelyet hazánkból eddig csak Kassai Viktor és Hajnal Tamás végzett el, és az edzői pályán kívül szinte minden más sportvezetői feladatra felkészíti.
„Harminc embert vesznek fel, június végén, július elején derül ki, hogy sikerrel járok-e, de egyelőre nem stresszelek azon, hogy mit hoz számomra a jövő, mindent szeretnék bepótolni a családommal. A nehezén már túl vagyok, kimondtam, hogy vége a karrieremnek, innentől sokkal nyugodtabb és kiszámíthatóbb élet vár rám.
Terveim persze vannak, de ahogyan labdarúgóként mindvégig racionális döntéseket hoztam, biztos vagyok benne, hogy mindez a civil életben is sikerül.”
Mi is biztosak vagyunk benne, így zárásként csupán annyit mondhatunk: köszönjük az eddigieket Niko, és sok sikert a továbbiakhoz!
(Borítókép: Nikolics Nemanja 2021. március 28-án. Fotó: Jonathan Moscrop / Getty Images)