Lipcsei Péter a kilencvenes, majd a kétezres évek magyar futballjának, azon belül a Ferencvárosnak az egyik meghatározó labdarúgója volt. A másodosztályú Soroksár 51 éves szakvezetője múltjáról, jelenéről és jövőjéről is exkluzív nyilatkozatot adott az Indexnek. A beszélgetés során szóba került, miért nem preferálja már a játékot az öregfiúk között, mit gondol arról, ha az Üllői úton egy Fradi-szurkolónak az ő neve már nem cseng ismerősen, mi a szerepe jelenleg a magyar futballban, illetve milyen lehetne, vagy még inkább milyenre vágyik.
Lipcsei Pétert arról is véleményt formált:
Osztja azt a nézetet, miszerint régen minden jobb volt?
Ha abból indulok ki, hogy régen fiatalként még játékos voltam, most pedig idősebbként már edző, akkor határozott igen a válaszom. Csak a foci játékos részére kellett koncentráljak, messze nem volt olyan stresszes az életem, mint most, amikor az edzések mellett is a futball tölti ki az egész napomat, elemzek, összegzek, videókat nézek, és állandóan tervezek: felkészülést, edzést, meccset, keretet, csapatot.
És játékosként is régen volt jobb?
Na itt már nem ennyire egyértelmű a válasz. Mert a mostani lehetőségek természetesen lényegesen jobbak, úgy az anyagiakat, mint az infrastruktúrát illetően. Ha jól emlékszem, én 50 ezer forintos havi fizetéssel kerültem oda 1990-ben a Fradi felnőtt csapatához, ami pályakezdőként jó fizetésnek számított, ellentétben a most kiugrónak mondható kereseti lehetőségekkel...
Mostanra már az NB II-ben is annyira eldurvultak a fizetések és annyira szélesre nyílt az olló, hogy hiába hívom hozzánk játszani xy-t, máshol a kispadon ülve is kétszer annyi pénzt keres. Inkább ül a babérjain, minthogy játszana, ez már egy ilyen világ.
Emellett lényegesen profibb a háttér, erőnléti edzők, speciális, egyéni étrend, táplálék-kiegészítő és mindezen felül a technikai segítségek, videóelemzések, temérdek statisztikai adat. Mi még medicinlabdákkal edzettünk, Csank Jánosnál a nyári alapozás során ráadásul melegítőben. Negyven fokban annyi engedmény volt, hogy hosszúnadrág nem feltétlen kellett, elég volt a sportszárat a nyakunkig felhúzni. Ha én most hasonló edzést vezényelnék a soroksári csapatnak, az összes játékosom hülyének tartana, és holnap már másik klubot keresne magának.
De nincs ezzel semmi gond, ha még régebbre tekintünk vissza, akkor Rákosi Gyuszi bácsiéknak, vagy Nyilasi Tiboréknak még olyan lehetőségeik sem voltak, mint a mi időnkben. Annak idején még a Ferencvárosnál is olyan pályákon edzhettem, amelyekre a mai világban rá sem nézne egy játékos, nem hogy rálépjen, és ott eddzen. Mondjuk Kazincbarcikán volt még különb is... A futballistáim sokszor csak legyintenek rám: ugyan már mester, ez már nem az a világ. De még a fiaim is ezt mondják, jaj apa, már megint ezek a sztorik. Tudom, de én büszke vagyok erre, és biztos vagyok abban, hogy erősebbé váltam ettől.
A magyar futball a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójától abban a reményben engedte külföldi légiósnak állni a legjobbakat, hogy később hazatérve majd itthon kamatoztassák tapasztalataikat. Azóta sok minden megváltozott – például nincs életkorhoz kötve az engedély, sőt, engedély sem kell – egy dolog azonban nem: szövetségi kapitányként vagy élklubok kispadján nem jellemzően ilyen típusú volt játékosok adják egymásnak a stafétát. Hol a hiba a rendszerben immár évtizedek óta?
Nehéz kérdés, amelyre én sem tudom az egyértelmű választ, de ez persze ettől még egy tényszerű dolog. Talán az lehet az oka, hogy sok tekintetben túl nagy a különbség az ott és az itt között, amit nehéz kezelni. Pedig nagy szükség lenne ezekre a játékosokra, nemcsak a kirakatban, hanem az utánpótlásban is, mert hiányosságaink bizony akadnak. Ezt 13 éves edzői tapasztalatom alapján határozottan ki tudom jelenteni. Így pedig nehéz felnőtt mezőnyben bármit megalapozni, abból tovább lépni. Amikor egy fiatal játékos nem tudja mindkét lábát használni, olyan lyukat rúg, hogy négyzetméternyi területen nem nő fű többet, vagy két hét alatt elkoptatja a cipője orrát, akkor bizony kimondom a véleményemet. Én bizony nem szeretnék másmilyen edző lenni, mint amilyen ember vagyok, amilyen játékosként is voltam. Amikor ilyet látok, látunk, nem fogunk szótlanul ülni, nem azért kaptunk kispadot, hogy aludjunk rajta. A mai világban azonban nehéz megmaradni a saját értékrendünk mellett, vigyázni kell, hogy mikor mit és hogyan mondunk. Amikor edzőként ezeket a hiányosságokat megemlítem a játékosnak, nem ritka, hogy csak jót nevetnek azon, amit mondok. Pedig sírniuk kellene...
18 évesen különösebb átmenet nélkül érkezett meg és jutott főszerephez a felnőtt futballban, miközben két évvel később már megnősült, három évvel később pedig megszületett az első fia. Azért a mai világban már egyik sem jellemző egy 20 éves fiatalra.
Hát, nem nagyon. Vagy inkább nagyon nem, de ez nincs összefüggésben a labdarúgással. Kazincbarcikáról egy teljesen más világba érkeztem meg, elszakadtam a szülőktől, amivel nem volt semmi bajom. Megtaláltam a számításaimat, megálltam a helyemet, és abból sem csináltam problémát, hogy eleinte autóm sem volt, pár évig pedig albérletben éltünk a feleségemmel. De hol volt mindez ahhoz képest, hogy a Fradi játékosa lehettem?
Mi a leglényegesebb különbség a 35 pluszos futballistákat tekintve az akkor és a most között?
A tanulás, vagy legalább az, hogy nyitott szemmel éld meg a profi éveket, az akkor is ugyanolyan fontos volt, vagy lett volna, mint most. Ez nyilván személyiségtől függ. Most jóval több lehetősége van az aktív játékot befejező labdarúgóknak, hogy a sportágban maradjanak. Akkor gyakorlatilag az edzői volt az egyetlen szakma, amire többen is gondolhattak, még akkor is, ha sokakban azért ehhez nincs kellő elhivatottság. Most ellenben rengeteg irányba lehet elindulni. Lehetsz sportvezető, aki tanulta is a szakmát, nemcsak megtapasztalta, aztán úgy maradt, de lehetsz videós elemző, vagy akár játékosmegfigyelő, mint amilyen irányba elindult a fiatalabbik fiam. De ezeken túl is bőven akad még feladat egy profi klubnál. Minél nagyobb, annál több.
Hogy érzi, régebben vagy manapság fogékonyabbak a fiatalok a jövőképüket illetően?
Itt mindig kettőn állt a vásár. Nekünk is felhívták erre az idősebbek a figyelmüket, edzőként én most teszek hasonlóan. Onnan szoktam kezdeni, hogy például soha nem tudni, mikor jön egy karriert megtörő sérülés, ami akár a végét is jelentheti a profi életnek. Na, akkor mihez kezdesz magaddal? Azért nehéz párhuzamot találni, mert most sokkal szélesebb körben lehet egyetemi tanulmányokat is végezni a sporthoz kapcsolódóan, így persze szívesebben veszi rá magát egy fiatal, hogy elinduljon ebbe az irányba is, tanuljon, képezze magát és párhuzamos életet éljen. Persze régen és most is voltak, vannak olyanok, akikre nem lehet hatni, akik ezt nem fogják a magukénak érezni. Mondjuk utóbbiak közül tíz-tizenöt éves távlatból már nem eggyel, de nem is kettővel beszéltem, aki aztán feltette a kezét: mester, magának volt igaza, hülye voltam.
Mennyire kellett győzködni a fiatal Lipcsei Pétert, hogy tervezzen előre?
Én sem gondoltam sokat a távoli jövőre, inkább a közeljövővel foglalkoztam, hogy minél jobb és eredményesebb futballista legyek, az alázat azonban végig ott volt bennem a labdarúgás felé.
Húszévesen nem is látta sehol magát ötvenévesként?
Bár ennyire előre nem terveztem, azt mindig is tudtam, arra folyamatosan gondoltam, és azért lélekben készültem, hogy játékoskarrierem után majd edző leszek.
Most például Soroksáron, a Ferencváros partnercsapatánál, ahol volt klubtársa, Szűcs Mihály a klubelnök, a feladat pedig az, hogy a Népliget legígéretesebb tehetségeit a másodosztályban építsék tovább. Ki dönt arról, hogy kik legyenek ezek a játékosok?
Ez egy közös döntés a Ferencváros és a Soroksár részéről, folyamatosan nézzük az U19-es, az NB III-as csapatot, és akiben látunk kellő potenciált, az megkapja a lehetőséget. Az elmúlt években több játékost sikerült így fejlesztenünk, akik végül kerettagok lettek a Ferencvárosnál. Pászka Lóránd, Lisztes Krisztián, legutóbb Halmai Ádám, hogy csak pár nevet említsek, de más élvonalbeli klub is vitt tőlünk fiatalt.
Milyen kritériumoknak kell megfelelni?
Az, hogy jó legyen a mozgása és az alapdolgokkal tisztában legyen, ez a beugró szint. Nálam pedig még az is, hogy csússzon, másszon, küzdjön, ahogyan csak bír a meccs utolsó pillanatáig. Szegény Simon Tibit idézem mindig, aki úgy volt ezzel: rosszul lehet játszani, de lélektelenül soha.
Jó helyen van most Lipcsei Péter, megfelelő, szakmailag kielégítő számára ez a soroksári küldetés?
A Fradinál már voltam a második, majd az U21-es csapat edzője, most a soroksári kispadon ülve is erős a kötelék. Bár nagyon más az alapstratégia, a feladat viszont nagyjából ugyanaz, de azért közben meg kicsit különbözik is, hiszen a közeg, amelyben hétről hétre meg kell mutassuk magunkat, az más. Felelősségteljes edzői munka a tehetséggondozás, találok kellő motivációt ebben a küldetésben is, ahogy viszont játékosként, úgy edzőként is egy szint után tovább akarna lépni az ember. Én sem vagyok kivétel.
Mi lenne az ön esetében a továbblépés? A Ferencváros első csapatánál akár egy pályaedzői pozíció, amelyből aztán – mint az pont Máté Csaba esete példázza, bár ő több mint tíz év után kapott hosszabb távra bizalmat – lehet vezetőedzői is?
Akár az is előrelépés lehetne, igen, bár egyelőre ilyen előrelépési lehetőséget még nem kaptam. De más is lehetne előrelépés. Például ami edzőként a szakemberek vágya, hogy valahol a saját elképzelése szerint állítson össze egy keretet, ennek anyagi vonzatán ne kelljen sok kérdésben megalkudnia, majd tűzzenek ki komolyabb célokat, mármint csapatszinten, és két-három évet nyugodtan hagyják dolgozni.
Van ilyen hely a valóságban, vagy ez csak egy beteljesületlen edzői vágyálom?
Biztosan van, bár, ha azt nézem, hogy a mi osztályunkban az előző idényben húsz feletti volt az edzőváltások száma, akkor biztosan nem az NB II ez a hely. Ez nagyon sok, sőt, rengeteg, és minden tiszteletem a tulajdonosoké, akik biztosítják az anyagi hátteret, de így nagyon nehéz komoly, következetes szakmai munkát végezni.
Milyen edzőnek tartja magát?
Ítéljenek meg mások a munkám alapján, magamról csak annyit, hogy szívvel-lélekkel, és ami a legfontosabb, becsülettel teszem a dolgomat. Volt már belőle konfliktusom... De ilyen voltam a pályán, ilyen vagyok a kispadon is. Kispadot mondok, pedig nem jellemzően koptatom, inkább ott élek együtt a meccsel, ha tehetném, beállnék ma is.
Az öregfiúknál már nem játszik?
Már jó ideje nem. Valahogy nincs szükségem arra, hogy az ellenfél tíz évvel fiatalabb játékosa körbeszaladjon. Ez nekem biztosan nem jó. És akkor már neki sem lesz jó, ha felmegy a pumpa. Márpedig én olyan típus vagyok, akiben felmegy. Különben meg az életkorom alapján az eggyel idősebb korosztályhoz tartozom, az old boyshoz. A Fradinak itt nincs csapata, így hat éve a B. O. SZ. együttesében játszom, ahol NB I-es múlttal rendelkező társaim vannak. Viszont bármennyire szeretünk focizni, a harmadik félidő, a társaság, a duma, a sztori már talán előrébb is van, mint az első meg a második félidő.
Egészségileg amúgy ötven pluszosan rendben van? Nem hagyott káros nyomot a szervezetén a profi futball két évtizede?
Szerencsére nincs okom panaszra, pedig volt súlyosabb sérülésem is. Azt viszont meg szoktam jegyezni, hogy a defibrillátort miattam tették kötelezővé a hazai pályákon. Jó, ez fekete humor részemről, de amilyen hőfokon égtem a pályán, olyan vagyok az oldalvonal mellett is. Ahogy már mondtam, legszívesebben még mindig előbbi helyen lennék.
Mit mond ma az Üllői úton a drukkereknek a neve? Bántja az önérzetét, ha a klub pályára lépési csúcstartójaként a fiatalabb generációknak már nem feltétlen jelent egyet a Ferencvárossal?
Sokan azért még mindig megismernek, de tény, hogy közben sokan már nem. Nincs ezzel semmi problémám, nem sértődöm meg, ez is az élet velejárója. A nevem ettől örökre ott marad a klub történelemkönyvében, és ezek a felejthetetlen évtizedek kitörölhetetlenek belőlem is.
Hétfőn sajtótájékoztató keretében kötött egy évre szóló szponzori megállapodást a Soroksár SC és a Provident Pénzügyi Zrt., melynek értelmében a sportegyesület férfi és női felnőtt labdarúgócsapata 50 millió forintos támogatást kap.
A cég ezzel a klub egyik legjelentősebb támogatója lett. Az erről szóló megállapodást Szirmák Botond, a Provident Pénzügyi Zrt. vezérigazgatója, valamint a soroksári klub részéről Szűcs Mihály ügyvezető írta alá.
Szirmák Botond kiemelte: sok tekintetben a nagy kluboké a főszerep, miközben a kisebb egyesületek munkája a háttérben elengedhetetlen, éppen ezért támogatást érdemel. A vezérigazgató hozzátette: 2300 főt alkalmazó nagy vállalata évek óta elkötelezett támogatója a hazai sportéletnek és a labdarúgásnak, a Fradival való együttműködésük pedig nagyon régre nyúlik vissza. A soroksáriakra az hívta fel a figyelmüket, hogy szoros szakmai kapcsolatot ápolnak az FTC-vel, és sok játékost adnak vissza az anyaegyesületnek, illetve más élvonalbeli klubnak.
„Megláttuk a csapatban rejlő potenciált. Ez egy nagyon összetartó, családias hangulatú klub, amit jól tükröz a mérkőzéseken uralkodó hangulat is. A Providentnél hiszünk abban, hogy mindenki megérdemel egy esélyt céljai megvalósításához, és úgy gondolom, hogy ez éppúgy igaz a feltörekvő magyar futballcsapatokra, mint a magánszemélyekre. Az álmok megvalósításához viszont pénzre is szükség van.”
Szirmák Botond elmondta: mivel munkavállalóik mintegy 80 százaléka nő, fontosnak tartották, hogy ne csak a klub férfi, hanem női szakágának szponzorálásából is kivegyék a részüket, mert „a foci mindenkié”.
A sajtótájékoztatón a férfi szakágat az NB II-es felnőtt csapat vezetőedzője, Lipcsei Péter, míg a nőit Nagy Ágnes, az élvonalba feljutó együttes játékosa képviselte.
(Borítókép: Lipcsei Péter 2023. augusztus 28-án. Fotó: Kaszás Tamás / Index)