Hetvenéves lett a legendás 6:3, a magyar labdarúgó-válogatott világraszóló diadala a Wembley-ben, az angolok futballtörténelmének legelső hazai pályán elszenvedett veresége kontinensről érkezett riválissal szemben. A siker évfordulója ma már a Magyar Labdarúgás Napja is egyben – ám sok-sok futballista számára jóval több egyszeri ünnepnapnál. Összeállításunkban arra voltunk kíváncsiak, a kerek évfordulók idején épp pályán lévő generációk miként élték meg a 6:3 örökségét, mennyiben voltak képesek felnőni annak örökségéhez – illetve az utódok éppen hogyan teljesítettek a kerek évfordulók évében a magyar válogatottban.
Az esztendő a Wales elleni 1:1-es döntetlent hozó ENK-selejtezővel – akkoriban még Európai Nemzetek Kupájaként emlegették azt, amit manapság már Európa-bajnokságként ismerünk – indult. A párharc első mérkőzését, még az előző esztendő novemberében, 3:1-re nyerték a mieink Baróti Lajos szövetségi kapitány irányításával, így jöhetett ősszel az NDK elleni nyolcaddöntő (idegenben 2:1, hazai pályán 3:3), majd a következő esztendőben a franciák elleni negyeddöntő.
A közvélemény érezhetően csalódott volt az előző évi, chilei vb-n elért „mindössze” negyeddöntős szerepléstől. Minderre némi gyógyírt jelentett az ENK-selejtezős menetelés.
A tétmeccsek között kikaptunk Svédországban (2:1), átgázoltunk a dánokon (6:0), döntetlent játszottunk a csehekkel (2:2) és a szovjetekkel (1:1), októberben, a németek elleni visszavágó előtt közvetlenül pedig 2:1-re vertük az osztrákokat.
Az idény krónikájához tartozik az olimpiai válogatott által 4:0-ra megnyert svéd meccs, ami az első lépést jelentette a tokiói aranyérem felé vezető úton.
„Talán mások igen, de mi, főként én soha nem hasonlítottam magamat, a generációmat össze az Aranycsapattal, a 6:3 örökségével – mondta az Indexnek Rákosi Gyula olimpiai és Európa-bajnoki bronzérmes, a Ferencváros 85 éves legendája, 41-szeres válogatott futballista. – Amúgy pedig semmilyen hasonlítgatást nem szerettem soha a futballban, mert például ki volt a jobb játékos, Puskás Ferenc vagy Pelé? Na ugye... Az biztos, hogy a mi csapatunk tíz évvel a 6:3 után már nem érdemelte ki az »arany« jelzőt, ettől függetlenül még szuper válogatott volt, tele sportági klasszisokkal. De akkor már nagyon más volt a labdarúgás, mint tíz évvel azelőtt, és benne nagyon mások lettünk mi, játékosok is. Az utánunk jövő korosztályokban is akadtak még klasszisai a magyar futballnak, a nemzeti csapatban néha eredménnyel is párosult a teljesítményük, de hosszabb hullámvölgy után most értük el újra azt a szintet, hogy a világon nincs olyan válogatott, amely biztosra mehet ellenünk. Jó újra meccsre járni, és ezt nem csak én mondom, aki rendszeresen ott van a Fradi és a válogatott hazai mérkőzésein a stadionban, hanem tízezrek” – fogalmazott Rákosi, aki 1963-ban hat hivatalos mérkőzésen szerepelt a nemzeti csapatban.
Naptári esztendő válogatott siker nélkül. Illovszky Rudolf második korszaka a nemzeti csapat élén a legkevésbé sem alakult jól, az 1972-es Európa-bajnokságon két szoros vereség lett a mieink mérlege, a jussa pedig egy igen keserű negyedik hely. A folytatás pedig még fanyarabb lett, az osztrákok (2–2) és a svédek (3–3) elleni döntetlennel – sorozatban másodszor – elúszott a világbajnoki részvétel lehetősége is. A döntetleneket két egygólos NDK-vereség tette „teljessé”, ezzel az Aranycsapat óta a legmélyebb pontjára zuhant a nemzeti csapat eredményessége.
„A közönség és a sportsajtó a mi időnkben sokkal többet várt, jobb eredményeket, jobb játékosokat. Lehetséges, sőt igen valószínű, hogy az Aranycsapat és a 6:3 helyezte ebbe a más dimenzióba az egész magyar futballt, így a vele szemben támasztott elvárásokat is – fogalmazott megkeresésünkre Juhász István olimpiai bajnok, VVK-győztes (az UEFA-kupa elődje), KEK-döntős középpályás, aki a Ferencváros örökös bajnokaként a zöld-fehérekkel a bajnokságban tízszer állhatott dobogóra, négyszer aranyérmesként annak legmagasabb fokára. – Az '72-es Eb-selejtezőkön jól teljesítettünk, bejutottunk az akkor még négyes döntőbe, ahol szoros, peches meccsen maradtunk alul a szovjetekkel szemben, majd ugyancsak minimális különbséggel kaptunk ki a belgáktól, és végeztünk negyedik helyen. Az itthoni hangulat viszont ennek ellenére elképesztően rossz volt, a kertek alatt, szinte szégyenkezve kellett hazajönnünk. Más idők voltak, most az a szép eredmény, hogy a 24 közé jutottunk. Teszem hozzá, tényleg az, és rendkívül nagy örömömre, valamint a magyar labdarúgás további fejlődésére szolgálna, ha jövőre a kiesés szakaszba, ott mondjuk az elődöntőig jutna a válogatott. Na, az óriási dobás lenne a maiaktól.
A '73-as esztendő azért volt a magyar futball egyik mélypontja, mert egymást követő második alkalommal nem sikerült kijutnunk a vb-re. Az aranycsapatos múlt, valamint a sikeres olimpiai időszak miatt, sorozatban négyszer voltunk érmesek az ötkarikás játékokon, kétszer ugye győztünk is – Mexikóvárosban magam is tagja voltam a csapatnak –, az elvárások nagyon magasak voltak. Azt azért tegyük hozzá, a vb-n akkor 16 válogatott szerepelt, Európából kegyetlen nehéz volt kijutni, kilenc együttes mehetett. Sok edzőmeccset játszottunk ugyan, de a legtöbbjét hazai klubok tartalékaival, alacsonyabb osztályú riválisokkal, ami ugye nem mérvadó, nem kívánt maximális erőbedobást tőlünk. Messze nem az a szint, mint manapság, amikor tíz-tizenkét találkozó is megvan egy évben. Van lehetőség összeérni, rutint szerezni, csapatot építeni. Leginkább ez hiányzott nekünk ahhoz, hogy válogatottként a maximumot tudjuk kihozni magunkból.
A vb-szereplésünket eldöntő, svédek elleni selejtezős találkozó előtt egy hétig készültünk Esztergomban. Kész volt a csapat, nagyon vártuk a hazai fellépést, biztosak voltunk magunkban, a győzelmünkben, a továbbjutásunkban. Már az utolsó vacsoránkat fogyasztottunk éppen, amikor »fentről« odaszóltak Illovszky Rudolf szövetségi kapitánynak, hogy Bicskei Bercinek és Szűcs Lajosnak játszani kell. Ott sem voltak velünk egész héten! A csapategység persze megbomlott, mindhárom kapott gólunkban benne voltak, márpedig hazai pályán nem szabad három gólt kapni, ez egy íratlan futballtörvény, különben annak nem lehet jó vége. Nekünk sem lett” – fogalmazott Juhász István, aki 1973-ban a svédek elleni vb-selejtezőn, valamint három barátságos felkészülési mérkőzésen lépett pályára a válogatottban. Mind a négy találkozó döntetlen lett.
Nyilasi Tibor, Törőcsik András vagy épp Garaba Imre fémjelezték az 1983-as esztendő magyar válogatottját. Ám hiába a klasszis névsor, az év közel sem bővelkedett klasszis eredményekben. Sőt. Az 1982-es világbajnokság ismét keserű szájízt hagyott maga után, hiába volt ugyanis a Salvador elleni gólparádé (10–1), az argentinok elleni 4–1-es vereség, majd a belgák elleni 1–1 újabb csoportkörös búcsút jelentett. Az Eb-selejtezők pedig még véletlenül sem kecsegtettek gyógyírrel.
Nyolc tétmeccsből mindössze hármat sikerült megnyerni, az időközben kapitányt váltó nemzeti csapat pedig a csoport utolsó előtti helyén zárt, mindössze az oda-vissza simán legyőzött Luxemburgot előzte meg (kint és itthon is 6–2 lett), ám a görögöktől, a dánoktól és az angoloktól elmaradt. A Dánia elleni idegenbeli meccs azért is volt fontos, mert Mészöly Kálmán első kapitányi korszakának végét is jelentette. A Vasas-legenda helyét Mezey György vette át. Vele a dánokat idehaza sikerült meglepni (1–0), de ez már későn jött siker volt. Az 1986-os vb felé vezető úton aztán a hátproblémákkal küzdő Nyilasi, valamint Törőcsik is kikerült a keretből, viszont kinyílt a kapu a következő évtized magyar futballsztárja, az ekkor még csak 21 éves Détári Lajos előtt.
„Mindent elmond a 6:3-ról és az Aranycsapatról, hogy a mai napig, hetven évvel később is óriási tisztelet övezi úgy a meccset, mint a játékosokat, akik óriási futballisták voltak, és akiknek többségét volt szerencsém személyesen ismerni – mesélte Csongrádi Ferenc, 24-szeres válogatott, az UEFA-kupában 1985-ben döntős Videoton 67 éves kulcsembere. – Az örökségüket az én generációm aligha élte meg teherként, sokkal inkább büszkeségként. Miként a nemzetközi kupameccsek klubhovatartozástól függetlenül, úgy a válogatottban elért sikerek is hatványozottan erősítik a nemzeti büszkeséget. Jó dolog volt ebben válogatott játékosként személyesen is részt venni. Az 1983-as esztendő a nemzeti csapat szempontjából átmeneti év volt, a spanyolországi világbajnokság után korszakos egyéniségeink sora zárta le karrierjét a válogatottban, Bálint, Fazekas, Mészáros, Müller, így lényegében új gárdát kellett építeni. Emlékeim szerint sérülés miatt én is kevesebbet játszhattam. A sikertelen Eb-selejtező közben jött is a váltás a kapitányi székben, majd a kispadon Mezey György irányításával egy új korszak kezdődött, Détári Lajossal az élen jöttek a fiatalok. Azt azért ne felejtsük el, hogy az Eb akkor nyolccsapatos volt, nem 24, és Jugoszláviával meg Szovjetunióval kellett összemérnünk magunkat azokban az időkben. Azért rakjunk most össze horvát, szerb, montenegrói, bosnyák és szlovén játékosokból egy válogatottat. Azért ez igen komoly játékerőt képviselne.
A futball azóta rengeteget változott, sok a technikai változtatás, a szakmai körítés, tudományos háttér, nálam picit már inkább show, mint sport, de ezzel nincs semmi bajom. Jót tesz a sportágnak, népszerűsíti, az embereket pedig vonzza világszerte, és szerencsére most nálunk is akad rá jó példa a válogatottnak köszönhetően” – tért ki napjainkra a Vidi legendája.
Négy évtizeddel a 6:3 után egy egészen új világgal ismerkedett az ország és a magyar klubfutball is. Az átállás a sport szempontjából igen fapadosra sikeredett, ez pedig a válogatott teljesítményén bőséggel meglátszott. A magyar csapat öt vb-selejtezőt játszott az esztendőben, és mindössze egyet, a Luxemburg elleni október végit tudta megnyerni ezek közül. Azt is csak kínkeservesen, alig kétezer (!) néző előtt az Üllői úton. Ezt megelőzően kikapott a görög (a Népstadionban 0–1), az orosz (idegenben 3–0, az Üllői úton 1–3) és az izlandi válogatottól (2–0) is.
A sikertelenségről sokat elárul, hogy az esztendőben hárman is ültek a csapat kispadján. Jenei Imre a görögök elleni hazai zakóval búcsúzott, a négy meccsre beugró Puskás Ferenc taktikai reformelképzelései sem párosultak a remélt eredményességgel, a visszatérő Verebes Józsefnek pedig a mágiája mindössze arra volt elég, hogy a luxemburgiakat megverjük – 1994 nyaráig tartó második, ezúttal tíz meccsig tartó regnálása alatt ez volt az egyetlen győzelmünk.
„Az Aranycsapatból kispesti játékosként én nagyot sokat kaptam, Öcsi bácsit a honvédos szíve állandóan a Bozsik stadionban húzta – vette át a szót Bánfi János 25-szörös válogatott, a Bp. Honvéddal magyar bajnok, a Békéscsabával kupagyőztes 54 éves védő. – Amikor eltiltás vagy sérülés miatt én éppen kimaradtam a csapatból, így a lelátóra kényszerültem, akkor a társaságával kárpótolhattam magam, sokat beszélgettünk. Aztán a válogatottnál is találkoztunk, ugye ez volt az az év, amikor négy mérkőzésen szövetségi kapitányunk lehetett. Igazából akkor éreztük meg a súlyát és a fontosságát a 6:3-nak és a Puskás-nimbusznak, amikor külföldön jártunk. Bárhol fordultunk meg, vasútállomáson vagy stadionban, felállva megtapsolták. A világon bárhol, Japántól kezdve Angliában nyilván, óriási volt a presztízse, és ez mindannyiunknak büszkeséget kölcsönzött. '96-ban az angolok elleni meccsünk előtt, amikor a csapat hivatalos kísérője volt már, helyi újságírók és tévések kedvéért a Wembley-ben ballonkabátban csinálta meg a klasszikus védjegyévé váló visszahúzós cselt, ami 43 évvel azelőtt megelőzte a gólját. Számunkra felfoghatatlan volt, hogy egy jelenetnek ilyen történelme legyen. Az évünk, benne azzal a négy meccsel, amin ő dirigált, nem sikerült túl jó. Inkább úgy jellemezném, hogy nyögvenyelős volt. De ezzel mindig úgy vagyok, hogy mindent a maga korában, tárgyilagosan kell megítélni: az akkori lehetőségekhez mérve, benne persze az eredményekkel. Soha nem felejtem el, az írek elleni meccsen, ami három vereségünk mellett Öcsi bácsi egyetlen győzelme volt, és kétgólos hátrányból fordítottuk meg 4–2-re, én védő létemre jobbszélsőként kezdtem. Nem is éreztem túl otthonosan magam a poszton, meccs közben cseréltünk a mögém beosztott középpályásunkkal, Pisont Pistával. Amikor viszont Öcsi bácsi meglátta, azonnal szólt, hogy ez így nem lesz jó, azonnal vissza az egész.
De visszatérve az összevetésekre, az még egyik évről a másikra is nehéz, negyven évvel azelőtti vagy harminc évvel azutáni élethelyzetekhez hasonlítva pedig lehetetlenség. Nekünk anno a válogatottban is előfordult, hogy lyukas volt a nadrágunk, és nem volt szabad mezt cserélni, mert nem volt másik, Kispesten pedig bajnokcsapatként a téli alapozást fekete salakos pályán csináltuk meg, amit a hó, fagy, latyak miatt fűrészporral szórtak fel. Megemelem a kalapomat a válogatott mostani teljesítménye előtt, de én most is igyekszem tárgyilagosan megítélni a történteket, helyén kezelni a magyar futballaktualitás eredményeit, mert amikor éppen nem ment, vagy rosszul sült el valami, akkor sem volt szokásom sikítozni, hogy nagy a baj, ég a ház.”
Cipruson 200 néző előtt szakadt félbe a bolgárok elleni felkészülési meccs, majd néhány héttel később közel 50 ezer fanatikus előtt sikerült döntetlent játszani (0–0) idegenben a lengyelekkel. A Puskás Arénában 29 ezren voltak kíváncsiak a svédek ellen végül elbukott Eb-selejtezőre (1–2), a Luxemburg elleni barátságos gólgálára (5–1) ellenben már csak alig több mint ezren voltak kíváncsiak a Megyeri úton. Nyugodtan mondhatjuk igen szélsőségesen indult a fél évszázados jubileumot jelentő esztendő a magyar válogatott számára.
Lettország és San Marino nyári legyőzése után sikerült levetkőzni a szélsőségeket, egyszerűen csak rosszul alakult minden: a szlovénoktól, a lettektől, a lengyelektől, sőt, felkészülési mérkőzésen – idehaza – az észtektől is „sikerült” kikapni. Ezzel az utolsó előtti helyen zártunk a selejtezős csoportunkban, pedig ha legalább a letteket elkapjuk oda-vissza, mi mehettünk volna a pótselejtezőre a baltiak helyett...
„Az Aranycsapat kuriózumszámba menő történetének az évtizedektől függetlenül mindig volt, van és lesz súlya a magyar válogatott életében – jelentette ki az Indexnek adott interjúban Kenesei Krisztián 29-szeres válogatott, az MTK és a ZTE színeiben összesen háromszoros bajnok és háromszoros MK-győztes gólerős csatár. – Folyamatosan szóba került valahogy nálunk is, mindig akadt egy kapcsolódási pont, leginkább akkor, amikor az a megtiszteltetés ért minket, hogy Öcsi bácsi is jött még velünk a meccsekre. Szerintem a magyar futballnak az '50-es évek után is voltak még jó korszakai, nálam például ilyen a '86-os Mezey-féle csapat szereplése, független a mexikói vb-n történtektől. Most hasonló ívet látok a nemzeti együttesnél, jól felépített stratégia mentén egy következetes szakmai munkát, és töretlen fejlődést az elmúlt évek során. Van egy stabil mag, amire építhet a kapitány, és mellé jönnek az extra teljesítmények. Amibe persze belefér a gyengébb meccs, de a 96. percben akkor is képesek vagyunk visszajönni: egyéni villanással, bravúros kontrával vagy egy szerencsés öngóllal. Mi annak idején ilyenkor kaptuk a hideget-meleget, persze nekünk azért több volt a gyengébb meccsünk, mint az, amelyik jól sikerült, és valahogy nem volt benne nálunk a csapatban, hogy amikor már elúszni látszik egy hajó, valahogy még akkor is képesek vagyunk felkapaszkodni rá. Volt egy-két ígéretes eredményünk, de nagyon örültünk volna, ha a mostanihoz hasonló sikerben van részünk úgy az egyéni karrierünket, mint a válogatott eredményességét tekintve.
A 2003-as esztendő nem tartozik a magyar futball legfényesebb évei közé, leginkább azért talán, mert nem volt olyan stabil a válogatott magja, mint mondjuk most. Mindössze fél csapatra való volt a sztenderd emberek száma, és mi sem játszottunk olyan meghatározó helyen és szerepben, mint mai utódaink. Náluk a keret zöme rutinos külföldi légiósként tér haza rendszeresen a válogatotthoz, játszik top csapatban, még inkább top csapatok ellen. Nálunk aki picit jobb formát nyújtott az átlagnál, máris kapta a meghívót és bizonyíthatott a válogatottban. Ez kapkodáshoz vezetett, sok játékos fordult meg a keretben, így viszont nehéz csapatot építeni, eredményt elérni. Közben az sem szolgált a javunkra, hogy a magyar futball akkori anyagi lehetőségei és szakmai körülményei nagyon mások voltak, mint most, húsz évvel később. A mi időnkben rendszeres volt még, hogy valamelyik klubnál akár szezon közben elfogyott a pénz, ma ellenben az rendszeres, hogy a bajnokcsapat állandó főtáblás résztvevő valamelyik nemzetközi kupasorozatban.”
Augusztusig nem is alakult rosszul az év. Való igaz, győzelemből csak egy jutott, és az sem volt épp öröm-boldogság, mikor a román válogatott a hosszabbítás pillanataiban egyenlíteni tudott a Puskás Stadionban, de menet közben csak sikerült meglepni – ez akkor még bravúrnak számított – a török csapatot idegenben, és elcsenni egy pontot Isztambulból. Öt meccs után egy győzelemmel és négy döntetlennel állt az Egervári Sándor vezette magyar válogatott, és épp kezdtünk volna bizakodni, amikor jött Guzmics Richárd óriási hibája és Ciprian Marica gólja a bukaresti román–magyar második percében... A végén 3–0-ra kikaptunk a csoport második helyéért, így a pótselejtezőért zajló csatában kulcsmeccsnek bizonyult találkozón.
A pofonok java azonban még hátravolt. Amszterdamban kisebb katasztrófával feléről 8–1-es vereséget szenvedtek Dzsudzsák Balázsék, ez pedig a 34 meccses Egervári-korszak végét jelentette. A „szezonzárón” a pályaedzőből megbízott szövetségi kapitánnyá előlépő Csábi József irányításával hoztuk a kötelezőt Andorra ellen (2–0), majd úgy indultunk el a téli szünetre, Csányi Sándor MLSZ-elnök szavai alapján a teljes közvélemény egy jó nevű, külföldi szakember érkezésére várt. Aztán a decemberre hagyott sajtótájékoztatón – a korábbiak alapján némileg váratlanul – megjelent Pintér Attila, hogy megkezdje saját ötmeccses regnálását és a felkészülést a 2016-os Európa-bajnokság selejtezőire.
Utóbb kiderült, bár Egervári kapitánysága nem ért szép véget, sikerült letenni egy olyan keret alapjait, melyhez már csak a megfelelő katalizátor kellett – visszatekintve talán nem túlzás azt mondani, a Berlinből hazaingázó Dárdai Pál... Ami viszont egy másik történet.
„Az én korosztályomban még egészen biztos, hogy minden magyar labdarúgó számára nagy örökség volt a 6:3 és az Aranycsapat, hiszen mindannyian ezen nőttünk fel, sokat és sokszor hallottunk erről – fogalmazott Juhász Roland 95-szörös válogatott, az MTK-val egyszeres, a Videotonnal kétszeres magyar, az RSC Anderlechttel négyszeres belga bajnok védő, aki a 2016-os Európa-bajnokságot is megjárta a nemzeti csapattal. – Én külön az egyik nagypapámtól is, aki nagy sportkedvelő, futballrajongó volt. Gyűjtötte a sportújságokat, sokat mesélt a régen történtekről, hogy miként élte meg ő azokat a legendás meccseket, sikereket. Ez a mai napig jelen van a magyar társadalomban. Az emberek, a mai fiatalok akár már film, színdarab, mesekönyv vagy musical formájában is megismerhetik a magyar futball minden bizonnyal leglegendásabb időszakát, amelyre mindig méltóképpen emlékezik az utókor. Talán a mai generáció tagjainál a nemzetközi futball, a sok tévéközvetítés, a közösségi médiában rád ömlő sporthírek elviszik a fókuszt a körülötted élőkről, elődjeid életéről, de nekünk ilyen szempontból még beszűkültebb volt a világ, amit speciel én nagyon nem bánok. Mindig érdeklődve hallgattam az idősebb játékosok sztorijait, többszörös válogatott edzőim jó tanácsait. Én ezeken a példákon keresztül tudtam meg, mit jelent egy országnak, egy nemzetnek a világraszóló futballsiker – nem lebecsülve más sportágak klasszisainak győzelmeit –, és volt szerencsém hasonlót megtapasztalni a '16-os Eb-részvétellel. Bár az ötvenes években ez még a mi, vagy éppen a mai sikereknél is nagyobbat szólhatott, tekintve, hogy egészen más világot éltek.
Az, hogy a dicső múltat mennyit idézzük fel, az szerintem fordítottan arányos a jelenkori eredményességgel: ha utóbbiból kevesebb jut, akkor előbbiből kerül több az asztalra. Ahogy a '13-as eredménysort nézem, bár én akkor pont kevesebbet játszottam a válogatottban, az jut eszembe, hogy sokszor játszottunk döntetlent és a stadionokban sem volt telt ház. Pedig egy ikszes meccsen a szurkolók támogatása akár döntő tényező is lehet. Legyen az akár csak virtuális, hiszen idegenbeli fellépésen azért nem nekünk drukkol több tízezer ember, de akkor is tudjuk, érezzük, hogy mennyien állnak mögöttünk és drukkolnak nekünk itthon. Ez adhatott most pluszerőt Szófiában a végjátékban, majd vasárnap Montenegró ellen, amikor a visszafogott első félidőt követően egy szenzációs egyéni villanás nemcsak egyenlítést ért, hanem felrázta a tábort is, amely aztán lendületet adott a pályán lévőknek. A csapat újult erőre kapott, onnantól pedig nem volt kérdéses a végkifejlet.
A tíz évvel ezelőtti válogatottban is jócskán voltunk rutinos légiósok, de összességében a szerepünk, vagy maga a klubunk, ahol játszottunk, talán nem volt annyira meghatározó, mint a maiak esetében. Ráadásul Marco Rossi csapatában Szoboszlai Dominikon kívül minden sorban fel tudunk vonultatni extra képességű labdarúgót, ami meg is látszik az eredményességen” – fogalmazott Juhász Roland.
AZ ÉVSZÁZAD MÉRKŐZÉSE
Anglia–Magyarország 3:6 (2:4)
Wembley Stadion, 105 ezer néző, v.: Leo Horn (holland)
Gólszerzők: Sewell (15.), Mortensen (37.), Ramsey (57., 11-esből), illetve Hidegkuti Nándor (1., 21., 53.), Puskás Ferenc (24., 28.), Bozsik József (50.)
ANGLIA: Merrick – Ramsey, Eckersley, Wright, Johnston, Dickinson, Matthews, Taylor, Mortensen, Sewell, Robb
MAGYARORSZÁG: Grosics (Gellér, 74.) – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Budai, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor
(Borítókép: Németh Emília / Index)