Mezey György még manapság, 82 évesen is megkerülhetetlen etalon a magyar futballban. Ezért volt kihagyhatatlan alkalom a nosztalgiázásra az a velencei pódiumbeszélgetés, amelyen az a mesteredző beszélt élményeiről és a szakmáról, aki eddig utolsóként juttatta ki a magyar labdarúgó-válogatottat a világbajnokságra. Bár a mester szerint a hangsúly az „eddig” időhatározón van...
Exkluzív környezetben, a Hauszmann Alajos EKIK központi épületében, a Meszleny–Wenckheim-
A pódiumbeszélgetés apropója természetesen a magyar labdarúgás napja. Kereken hetven éve, 1953. november 25-én győzte le az Aranycsapat Angliát a Wembley-ben, vagy ahogy akkor nevezték, az Empire Stadiumban. És természetesen arról se feledkezzünk meg, hogy vasárnap fejezte be veretlenül, csoportgyőztesként a 2024-es németországi Európa-bajnokság selejtezőit a Marco Rossi irányította magyar válogatott.
A mesteredző – nem mellesleg a neveléstudomány kandidátusa – évei számát meghazudtolóan szálfaegyenes tartással érkezett meg negyedórával a meghirdetett kezdés előtt, így volt alkalmunk privátim is beszélgetni. Arra a felvetésre, miszerint most már örökre Mezey György marad-e a magyar válogatottat utoljára világbajnokságra eljuttató szövetségi kapitány, csípőből reagált:
„Legfeljebb másfél évig. Nincs kétségem afelől, hogy Rossi vezérletével ott leszünk a 2026-os észak-amerikai vb-n. Vége szakad a negyvenéves távollétnek.”
Majd még azt is elmondta, mennyire nagyra becsüli az olasz maestrót, milyen nagyra tartja a válogatott élén elvégzett öt és fél éves munkáját. Az efféle dicséret nem magától értetődő a magyar futballban, ritkán hallani egy edzőtől kollégáját elismerő szavakat – de hát a Dottore arról a szakmai magaslatról, ahová eljutott, nyugodtan lehet tárgyilagos és gáláns.
Aztán elkezdődik a pódiumbeszélgetés, amit Mezey megható bejelentéssel kezd:
Nem szégyellem bevallani, vasárnap kicsordultak az örömkönnyeim Szoboszlai Dominik első góljánál. Nem bírtam az érzelmeimmel...
Majd szóba kerül napjaink futballja, pontosabban annak a mester szerint illúzióromboló tálalása.
Unom, ahogy kezelik a szeretett sportágamat. A kommentátorok felülnek a nemzetközi hullámokra, repkednek az idegen nyelvekből, többnyire az angolból tükörfordítással átvett, magyarul röhejes kifejezések, mint a hamis kilences, a dupla hatos és a társaik. De ezt most hagyjuk, ide örömmel jöttem, a szomszédok közé. Tudunk olyat mondani egymásnak, amit manapság nemigen hallhatnak.
Aztán elkezdődik a nosztalgiázás. Mezey beszél az 1985-ös magyar–hollandról, amikor, bár már kijutottunk a mexikói vb-re, de 84 000 néző előtt 1–0-ra kikaptunk a hollandoktól a Népstadionban.
A telt házas stadionnál szebb látvány nincs, az maga a csoda. 1985-ben még állóhelyek is voltak a Népstadionban, azért lehetett több mint nyolcvanezer néző. Úgy tűnik, az már örökre vb-selejtezős nézőcsúcs marad, hiszen a Puskás Arénába csak 65 ezren férnek be. De a teli stadion akkor is megható látvány, ha csak hatvanöt ezres... Nem csoda, hogy Szoboszlai első góljánál eleredt a könnyem – ismétli a mester.
Aztán persze szóba kerül az eggyel korábbi meccs, a bécsi 3–0-s győzelmünk, amikor Kiprich József két gólt lőtt. De Mezeynek a Hanappi Stadion nem Kiprich dupláját jelenti, hanem...
Détári Lajos gólja, amikor lövőcsellel elfektette a teljes osztrák védelmet, nekem a vasárnapi Szoboszlai-gólt juttatja eszembe.
A moderátor most már nem tudja elkerülni a kérdést, muszáj feszegetni, kihez lehetne hasonlítani a Liverpool világklasszis középpályását.
Törőcsik Andrishoz... Fájdalmas, mert Bandi már nincs közöttünk. Igaz, hogy nekem az Aranycsapat volt a mindenem, Puskáséktól tanultam meg a szakmát, de mégis Törőcsik zsenialitásához hasonlítanám Szoboszlai tudását. Szerencsére egyenes a magyar futball vérvonala Puskáséktól: Albert, Nyilasi, Törőcsik, Détári, Szoboszlai. Dominik már Puskásék szintje, ezt végre valakinek ki kell mondani!
Aztán folytatódik a szakmai elemzés, természetesen még mindig Szoboszlai a téma, a válogatott csapatkapitánya szemmel láthatóan elbűvölte Mezeyt. Mert bizony most olyan mondatok következnek, amiket mástól talán fenntartással fogadnánk, de a mester hozzáértése megkérdőjelezhetetlen.
Mbappé marha gyors, Haaland lendületes, de olyan komplett, tökéletes, a játék minden elemében kiválót nyújtó futballistát, mint amilyen Szoboszlai, jelenleg nem hord a hátán a föld. Az UEFA és a FIFA szakmai instruktoraként bejártam a világot, mérkőzések százait láttam, de Szoboszlaihoz fogható zsenivel nem találkoztam – fogalmaz.
Szó esik az edző feladatáról is, ebben is karakteres Mezey véleménye.
„Az igazi nagyokat nem kell szabályozni, csak be kell állni mögéjük. Szoboszlai ilyen. Törőcsik volt hozzá fogható, ha annak idején a belügyminiszter nem veszi elő a páncélszekrényből Bandi jogosítványát, és nem adja vissza neki a három gólja után, akkor a világ legnagyobbja lett volna. De sajnos elkényeztették. Három évig voltam Bandi edzője a BVSC-ben. Hála istennek, Szoboszlainak hozzáértő edzője van a válogatottban, aki jól gazdálkodik vele. Persze, vele nem kell gazdálkodni, csak hagyni kell játszani.”
Mezey megdicséri Rossit, amiért gyorsan felismerte, kár lenne Dominiket védekező középpályásként szerepeltetni, az ő tudása a támadóharmadban teljesedik ki, ott tud olyan gólokat rúgni, mint Montenegrónak.
Aztán vég nélkül folytatódik a sztorizás. Szó kerül arról, melyek a magyaros futball jellemzői. Hát persze hogy a vagányság, a meglepő húzások, az improvizáció, a kreativitás.
Az Aranycsapat óriásai közül többen is közvetlen hatást gyakoroltak Mezey szakmai fejlődésére Grosics Gyulától Bozsik Józsefen és Hidegkuti Nándoron át Puskás Ferencig.
Szerintem abból nem lehet jó edző, aki életében nem futballozott. Azt viszont vallom, hogy ritkán lesznek a világklasszis labdarúgókból világklasszis edzők. Emlékszem, Nándi (Hidegkuti – a szerk.) képtelen volt megérteni, hogy a Szpari balbekkje miért nem tudja megcsinálni ugyanazt a labdával, ami neki magától értetődő volt.
Hamarosan keresetlen szavakkal megkapjuk a megfellebbezhetetlen ítéletet is arról, hogy kiből lehet jó futballista, és kiből nem.
Nekem Puskás és Bozsik is szinte szóról szóra ugyanazt mondta: »azzal a futballistával ne foglalkozz, aki be van sz.rva, amikor nála van a labda«. Na, hát Szoboszlai aztán nem ilyen! Mivel mindent tud a labdával, hatalmas önbizalommal nyúl hozzá, és nincs olyan szorult helyzet, amelyikből ne tudna kikeveredni.
Azt azért megjegyzi Mezey, hogy Rossi érkezése előtt sokan be voltak tojva a válogatottban, az olasz mester azonban feloldotta a gátlásokat.
„Nagyon tisztelem Marcót – hangsúlyozza Mezey. – Jövőre Németországban ismét a nulláról indulunk, most kezdődik az új szakasz. Lehet, hogy egy-két játékost ki kell cserélni, de nem venném a bátorságot, hogy tanácsokat adjak a kapitánynak. Az mindenesetre látni való, ha Dominiknak nem megy annyira, akkor gyengül a válogatott. Szerencsére neki majdnem mindig megy a játék...”
Megszívlelendő Mezey szabadkozása, amikor a moderátor megkérdezte tőle, mivel lehetne tovább erősíteni ezt a válogatottat.
Ez nem rám tartozik, ez Rossi felségterülete. Ő engedi kibontakozni a játékost. Nemcsak érti, de érzi is a futballt.
Aztán folytatódtak az anekdoták. Egyszer Puskás a következő tanácsot adta Mészöly Kálmán szövetségi kapitánynak az éppen esedékes válogatottmeccs előtt:
Kettőt hagyjál hátul, a többit meg told föl spiccbe!
Egy biztos, nem Öcsi bácsi találta fel a catenacciót, de nem is alkalmazta...
Mezey szerint manapság, az adatalapú elemzések korában mindent eláraszt a mérhetőség. És mégis vannak mérhetetlen dolgok, Szoboszlai ilyen metafizikai tünemény.
Nem akarok megsérteni senkit, ebből élnek emberek, új szakma keletkezett. Én elismerem, tudni kell kezelni a statisztikákat, de nem erre kell támaszkodni. Látni kell az összhangot, a harmóniát. A statisztika nem uralhatja el a futballt.
Aztán humanizmusból, pedagógiából is leckét kaptunk, nem véletlen, hogy Mezey az utóbbi tudományból kandidátus.
A játékost szeretni és tisztelni kell. A terror csak az edző legvégső eszköze lehet. Mert azért rendnek kell lennie a pályán és az öltözőben.
Mezey szerint a nyolcvanas évek magyar válogatottjának is volt innovációja, mégpedig a félpályás letámadás, amit fél évig gyakoroltak. Szűkítették a területet, nagyon precízen begyakorolták, ezzel verték bucira a fél világot.
De Irapuatóban, a szovjetek elleni vb-meccsünkön minden felborult, csak ültem a s.ggemen, mert percek alatt kaptunk két gólt, és aztán már semmi sem segített. Pedig addig nagyon is működött a félpályás presszing. Emlékszem egy BVSC–Budafok-meccsre, Mészöly volt a BMTE edzője, én a vasutasoké. Ledaráltuk őket a letámadással. Évek múlva, amikor szövetségi kapitány lett, odahívott engem a válogatotthoz. Öt évig építettem ezt a letámadást, ezt az innovációt.
Mezey is azt vallotta, amit például Faragó Tamás, a zseniális vízilabdázó: a játékos csinálja az edzőt.
Ha van három olyan klasszisom, mint Szoboszlai, azzal el lehet dönteni a meccset. Az edzőnek csak az a dolga, hogy baráti környezetet teremtsen a klasszisoknak.
Mezey csodálattal adózott a magyar futballt új szintre emelő infrastrukturális fejlesztések előtt, mint mondja: a Puskás Aréna például maga a futballmennyország. Azt azonban hozzátette, a futballunk szintje még nem éri el a stadionjaink színvonalát. Majd meglepő kijelentést tett, visszakanyarodva kedvenc játékosához, Szoboszlaihoz:
Nem vitás, szakmailag manapság Josep Guardiola Manchester Cityje kiemelkedik az európai mezőnyből. De én Dominiket, ha esetleg elhagyná egyszer a Liverpoolt, csakis a Real Madridban tudnám elképzelni. Ott, ahol valaha Puskás Ferenc volt a sztár. Ha Szoboszlai odaszerződne, ezzel bezárulna a kör.
Be bizony. És a Montenegró elleni meccset látva senki se vegyen mérget arra, hogy Dominik nem lesz egyszer a Real Madrid játékosa.
(Borítókép: Mezey György. Fotó: Szollár Zsófi / Index)