Ifjabb Albert Flórián szeptember közepén tért vissza a Ferencvároshoz, ahonnan igazából soha nem is köszönt el. Hogyan is köszönhetett volna, hiszen jövőre már 50 éve lesz annak, hogy a magyar futball, azon belül az FTC egyetlen aranylabdás labdarúgójának egyetlen fiát leigazolta a zöld-fehér egyesület, édesapjához hasonlóan ő maga is ott lett bajnok, valamint válogatott játékos. A december közepén 56. születésnapját ünneplő ifjabb Albert immár húsz évre visszatekintő edzői munkássága három hónappal ezelőtt vett új fordulatot: női szakágban először kapott és vállalt feladatot. Ráadásul kezdésnek nem is akármilyent, rögtön a kirakatban lévő ferencvárosi felnőttcsapat irányítását vette át. Egynapos gondolkodás után. Exkluzív interjú.
Ifjabb Albert Flórián a ‘80-as évek végén, majd a ‘90-es években a Ferencváros meghatározó labdarúgója volt, úgy a pályán a teljesítményével, mint azon kívül a csapat egyik képviselőjeként, szóvivőjeként markáns véleményével. Utóbbival azért visszafogottan bánt, nem esett túlzásokba, nem az a típus volt, aki a csapból is folyt. Ez a tulajdonsága azóta sem változott. Legszívesebben csendben teszi a dolgát – a női csapat irányítása mellett a 2010-ben alapított, édesapja nevét viselő alapítvány munkájából is szervesen kiveszi a részét –, és bár sok tiszteletkört nem, azért néhányat meg kell futni nála az exkluzív interjúért. Mert ez részéről már a nem túlságosan kívánatos plusz. Tennivalója, dolga ezernyi, és remekül megvan az ezeregyedik nélkül is.
Pedig mondanivaló, meglátás és sztori, ezekhez kellően színes-szagos előadás, választékos megfogalmazás bőven ott figyel nála a tárban. Tanulságok
Ifjabb Albert alkatra semmit vagy csak nagyon keveset változott aktív játékosévei óta, meccsfelszerelésbe öltözve simán ott lehetne még akár a maiak között is. Ezenkívül a fittségére sem lehet panasz. A népligeti edzőközpont klubépületének második emeletére baktatva szinte már célhoz érve kaptuk az információt, hogy pontban a megbeszélt időpontra befutott a fotósunk is. Érte viszont így vissza kellett menni a portára, hogy beengedjék. Az újabb emeletmászás után pedig az a meglepetés érte, hogy kollégái időközben bezárták az irodáját, tehát a kulcsért ismét meg kellett járnia a két szintet oda-vissza. Interjúalanyunk szemrebbenés nélkül teljesítette ezt a kihívást, és a rendelkezésünkre bocsátott másfél óra alatt a kérdéseinkkel sem tudtuk kellően lefárasztani, pedig nem fukarkodtunk a témákkal.
Látja még magát játékosként a pályán, vagy tudja teljesen függetlenül, szurkolói, edzői szemmel nézni a futballmeccseket?
Én már nem vagyok játékos, az az időszak régen lezárult. Amikor van egy-egy siker, bajnoki cím, rangadón aratott győzelem, akkor engedek meg magamnak olyan futó gondolatot, hogy most azért még jó lenne ott, a pályán ünnepelni a társaimmal, együtt a közönséggel.
Saját időszakát tekintve meg tudna nevezni olyan játékost, akit időgépbe ültetve a mai Ferencvárosban is megállná a helyét?
Stílusokat, korszakokat nem hasonlítgatok össze, és amúgy sem tartom szerencsésnek, hogy ki milyen lenne, hogyan állná meg a helyét egy későbbi korban. Még a mi időszakunkban is úgy nagyjából tízéves periódust tekintve teljesen más volt a futball, mostanra viszont ez a változás olyan két-három évre redukálódott. Azért nehéz a kérdés, mert teljesen más ez a futball, így mások benne a játékosok is. Folyamatos a fejlődés, a futball látványosabb, taktikailag mostanra rendkívül leszűkült az idő és a tér. Sokkal kompaktabbak a csapatok, a játékosok technikásabbak, gyorsabbak. Páran azért valószínű így is megállnák a helyüket, úgy viszont lényegesen többen, ha ők is azt az alapképzést kapnák meg, és olyan fejlődési lépcsőfokokat járnának be, mint a mostaniak.
Visszafelé biztosabban működne az időkapszula? A maiak közül húsz-harminc évvel ezelőtt bármelyikükből húzóember és klasszis válna?
Esetükben is az okozná a nehézséget, hogy hiába érettebbek, komplexebbek, a mai alapképzettségükkel kellene helytállniuk egy teljesen más közegben. Még mi is leginkább ösztönös futballt játszottunk, olyan alapokkal rendelkeztünk. Amikor nálunk Lipcsei Peti megindította a cselét, akkor én már tudtam, hogy merre, hová fordul, és mikor, hová érkezik tőle a passz. Vagy amikor hátul Telek Andris középhátvédként megindult keresztezni, tudtuk, mikor szerel vagy ment bedobásra. És így nekem középpályásként a támadásra kell gondolnom, vagy inkább a védekezésre, mert a labda hozzánk kerül vagy az ellenfélnél marad. Ez persze nagyjából a mai futballban is így van, azzal a különbséggel, hogy ezeket az egyéni és csapatmozgásokat edzésen már centiméterre lemodellezik.
Kölyökéveit is beszámítva játékosként hány taktikai formációval találkozott közel harminc év alatt, és mennyivel az eltelt húsz évben, amióta edzőként az oldalvonalon kívül dolgozik? Nem túldimenzionált ez a mennyiségű növekedés és az annak tulajdonított jelentőség?
A tradíciók miatt a Ferencvárosban sok éven át a négy-három-hármas felállás volt divatos, és mindig olyan jobbszélsőket kerestünk, mint Szőke Pista bácsi volt, olyan irányítókat, mint Nyilasi Tibor, meg olyan centereket, mint apu vagy később Fischer Pali. Az elmúlt években a nemzetközi trend kicsit már a számháborúhoz hasonlított, de közben azért ez nem ennyire direkten a matekról szól. Nyilván van alapfelállásom, alaptaktikám és hozzá alapcsapatom, de a játék sokkal nagyobb flexibilitást követel. Akár tíz perc után is változtatni kell, ami ugyancsak a modern futball velejárója, hogy erre alkalmas játékosok állnak az erre felkészült edzők rendelkezésére. Nálunk még elég volt annyit mondani Jancsika Károlynak a taktikai eligazításon, hogy jobbhátvédként figyelje a balszélsőt, aztán ezzel meg is voltunk. Ma már ez édeskevés. Az a legfontosabb az egészben, hogy azonnal reagálj arra, ami történik. Sokkal inkább a sakkhoz tudnám hasonlítani, ami a futballpályán zajlik: aki előbb lép, az kerül előnybe. Ha tiéd a jobb csapat, vagy nálad a gólelőny, akkor az ellenfélnek kell alkalmazkodnia. Ilyen egyszerű, de azért ez végig egy oda-vissza párharc marad. Josep Guardiola-féle újítónak kell lenni ahhoz, hogy folyamatosan te legyél az, aki képes változni, így megváltoztatni a játékot, és történjék bármi, mindig hozzád kell alkalmazkodni.
Edzőként hogyan képes tartani a lépést a legújabb trendekkel, amikor a tévében, interneten megállás nélkül, futószalagon érkeznek a csemegék? Meccsek, játékosok, hozzájuk kapcsolódóan adatok, statisztikák – ezekre mind kell figyelnie egy edzőnek, mármint a csapatán kívül, hogy azokból a tanulságokat leszűrve fejlessze tovább magát, játékosait és együttesét?
Nem választás kérdése, mert kénytelen vagy követni, plusz időt és energiát szánni rá, ez a szakma szerves része. Különben lemaradsz, ha ezt nem teszed hozzá, és érvényesülni sem tudsz edzőként. Ezt persze egy emberként már képtelenség lenne kézben tartani, erre valók a szakmai stábok. Egy vezetőedző tevékenysége sok dologból tevődik össze, vezetőként, »leaderként« sokkal inkább keretbe foglalja az egészet, mintsem trénerként veszi ki a munkából a részét. A mi korunkban még csak kiemelt csapatokhoz jutott másod-, kapus- és erőnléti edző, azóta ez már sima alappá vált, ami aztán kiegészült adat- és videoelemzőkkel, a rekreációs, kommunikációs és egyéb szakemberekről nem is beszélve. Még a női csapatunknál is összeáll lassan egy komplexebb szakmai stáb, a férficsapatnál viszont ez evidencia, miként külföldön is. A tökéletes fizikai felkészítés ma már csak az alapot jelenti, és az adja meg a pluszt, amit ehhez az egyéb infókból hozzá tudsz tenni, a gyakorlati részhez hozzáépítesz.
Korábban nem dolgozott női szakágban. Gondolkodott azon, hogy elvállalja a Ferencváros felnőttcsapatát, vagy egyből igent mondott?
Egy napot kértem.
Ha ez nem az FTC, akkor is elvállalja, vagy gondolkodik rajta?
Akkor nem vállalom el.
A klub hívása mellett szakmai érvek is szóltak az igen mellett?
Természetesen, de kérdőjelek azért voltak bennem jócskán. A számomra ismeretlen szakágban olyan csapat élére kértek fel, amelyik a Bajnokok Ligája-kudarc után volt. Én pont ebben az időben maradtam klub és feladat nélkül. Előbb elköszöntem a BKV Előrétől, amelynél az első évben szép eredményeket értünk el, erőn felül teljesítettünk, jól is éreztem magam, de nem láttam a továbblépés lehetőségét, sokkal inkább a korlátainkat, azt, hogy a második évben megrekedtünk. Így inkább különváltunk. Nógrád megyéből kerestek, hogy indítsunk el újabb sportági alközpontot, de hiába dolgoztunk rajta egy hónapot, nem állt össze a kép. A Fradihoz közben folyamatosan jártam a Népligetbe, mert az alapítvány ügyeit itt intézem az edzőközpontban, és jeleztem, hogy ha bármi feladat van, akkor szabad vagyok, szívesen állok rendelkezésre. Mondjuk, elsősorban utánpótlásvonalban gondolkodtam, egyéni képzésre vagy korosztályok összecsiszolására, ehhez képest nagy meglepetés ért, amikor a felnőtt női csapat irányítását ajánlották fel.
A női szakág nagy utat járt be az elmúlt évtizedekben, különösen a legutóbbiban. Mit érez a legnagyobb változásnak, és ezt mi generálhatta leginkább?
A mi időnkben kimondottan szűk réteg hobbisportága volt a női futball, olyanok űzték leginkább, akiknek fivérük vagy elhivatott édesapjuk révén volt kötődésük. A foci nem női sportág volt, sokkal inkább a kézi-, a kosár- vagy a röplabdára esett a lányok választása. És a focimeccsekre sem járt annyi női néző vagy éppen fiatal lány, mint manapság. Márpedig egy telt házas találkozó, akár a Groupamában, több tízezer drukker hangulata meghozhatja a kedvét bárkinek. A hagyományosabb női csapatsportágak körítése, láthatósága, népszerűsége, ismertsége azonban nem vetekedhet a világszerte legnépszerűbb futballéval, miközben ugyanolyan nagy befektetett munkát igényel. A közelmúltban aztán kinyílt a világ, már a lányok is elkezdtek vízilabdázni, majd jégkorongozni, és persze futballozni. A helyzeti és erőfölényben lévő labdarúgásban a nemzetközi és az európai szövetségnél felismerték, hogy a világ egyik feléhez a futball nem jut el olyan szinten, mint a másikhoz, márpedig akár el is juthatna. És igen komoly erőfeszítéseket tesznek azért a női szakágba, hogy ez megváltozzon. Persze még így is messze vannak a férfiaktól, de ez mégiscsak ugyanaz a sportág, ami legtöbb helyen sokkal inkább üzlet már, mint sport. A női szakág rohamléptekben jön fel, a BL mellett újabb nemzetközi kupasorozat áll beindítás előtt Európában, mert van rá igény és kereslet. Úgy a klubok részéről, mint azoknál a szponzoroknál, amelyek egy férfi-BL-nél fajsúlyuk miatt nem férnek oda az asztalhoz. Női futballistaként egyelőre a brazil Marta neve ugorhat be a többségnek, talán egy-két amerikai vagy európai kiválóság, esetleg Barca-játékos, mégis kezd egyre könnyebben eladhatóvá válni a szakág világszerte. Több európai országban profi az élvonal, nagy stadionokban rendeznek telt házas meccseket, Angliában a kis létesítményekből bemerészkednek az eddig kizárólag férfiak által használt arénákba. Ennek a hatása már hozzánk is elért, nemcsak hobbi, hanem szakma is lehet női futballistának lenni. Kicsit ennek most érezzük a negatív hatását csapatként, több játékosunkat hívják profinak német, francia és olasz klubok.
Az edzői munkában mi a legnagyobb különbség aközött, hogy valaki férfi- vagy női csapatot irányít?
A policy. Különösen férfiedzőként kell női együttes mellett figyelni sok olyan dologra, ami férfiaknál valószínű fel sem merülne kérdésként. Kezdjük mindjárt azzal, hogy a fiúknál szabad bejárásom volt az öltözőbe, a nőknél eleve egy másik lépésnél és ponton tudok elkezdeni dolgozni a csapattal. Szegeden játszottuk az első meccsünket együtt, de még csak két napja voltam velük, jóformán ismeretlenül beállítva nem szándékoztam azonnal irányt mutatni. Meccs előtt közöltem velük, hogy a pályaedző rakja össze a kezdőt, míg ő dirigál, én pedig figyelek, és mint egy jó színházi előadást, úgy nézem meg a bajnoki összecsapást. A szünetben vezettünk, tetszett, amit addig a csapattól láttam, mondtam is nekik, hogy ide nem jegyet kell venni, hanem azonnal az egész szezonra szóló bérletet. A második félidő még jobban sikerült, és amikor ki akartam fejezni, hogy mostantól viszont ez lesz az elvárásom, a vonalam velük szemben, jó magasra felrakták a lécet, és ezzel kicsit magukkal szúrtak ki, azt találtam volna mondani, hogy ezt jól »elbszabták«… Még jó, hogy időben kapcsoltam és korrigáltam. Fiúknál hasonló poén simán belefér, jót röhögünk, és megyünk tovább. A lányok előtt viszont megszólalt bennem a riasztás, hogy azért így mégsem beszélünk. A fiúknál amúgy is sokkal könnyebb megismerni vagy kiismerni egy játékost, mint egy női sportolót. Ők sokkal zárkózottabbak, de ez teljesen normális. Éppen ezért megnő a kommunikáció jelentősége. Ami a férfiakkal kötetlenebb és oldottabb, az a nőknél ennél kicsit összetettebb, és mielőtt megszólalok edzőként, több gondolkodást igényel, hogy mikor mit kinek és hogyan »tálalok«. Mindent elfogadnak az edzőtől, kérésre azt a választ kapod, hogy jó, és már végre is hajtják az utasítást. Ami egyrészről persze jó, megkönnyíti a munkát, másrészről viszont nem annyira jó, mert nincs meg bennük a kritikai gondolat. Aminek hatására visszakérdeznek, nem bántóan vagy sértően, de ami összességében aztán mégis előreviszi a csapatot. Idő kérdése is persze, hogy edző és csapata mindenben közös nevezőre jusson, és nagy katalizátor ehhez a közösen megélt siker. Ami esetünkben a bajnoki címen felül az lenne, ha felkerülnénk a BL-főtáblára. Azért edzőként érzem a kihívásban ennek a nyomását, de ez egyben motivációt is jelentett, amikor elvállaltam a feladatot, hogy velem kerüljünk fel először a BL-főtáblára, ami eddig nem jött össze.
Milyenek az eddigi tapasztalatai? Azt kapta, amit várt?
Tizenkét mérkőzésen vagyunk túl közösen, tizenegy győzelem mellett egy döntetlenünk van, ezeken egy kapott gólunk. Visszautalnék a nyomásra, a döntetlennél vagy a kapott gólnál szinte már olyan volt az érzet, hogy gödörben vagyunk, valami nincs rendjén, nem megy. Ilyenkor persze edzőként azonnal reagálnod kell, mert a teherrel nem sétálni kell tíz kilométert, hanem lerakni egy kilométer után.
Felnőtt játékosként kilenc érme van az élvonalból, ebből három arany. A Magyar Kupában hatszor volt döntős gárda tagja, négyszer a győztesben szerepelt. Alapembere volt a BL-csoportkörös csapatnak, a Real Madrid elleni hazai 1–1-es meccsen gólt szerzett. Légióskodott Izraelben és Franciaországban, de egyik sem volt igazán sikeres időszaka a karrierjének. A válogatottban hatszor lépett pályára, ezekből egy volt tétmérkőzés. Több volt ebben a pályafutásban?
Inkább úgy fogalmaznék, hogy talán lehetett volna több is, de így sem bánkódok. Külföldről két olyan megkeresésem volt, ami akkor el sem jutott hozzám, csak később. Apu még a szakosztályvezetésben dolgozott, és úgy volt vele, nekem elsődlegesen a magyar futballban és a Ferencvárosban van feladatom. Igazat adtam neki, bár szakmailag legyezgette a hiúságomat az 1860 München, ahová Lipcsei Petivel együtt hívtak minket a Werder Bremen elleni kupameccsünk után, vagy a Deportivo La Coruna, ami piti összegen is múlt ráadásként. Utóbbi még másodosztályúként keresett meg, majd a következő szezonban, a feljutás után egy emlékezetes, utolsó forduló utolsó percében elrontott büntető miatt nem lett meg az aranyérme az élvonalban. Azért egy ilyen menetelésből jó lett volna kivenni a részemet.
Az izraeli és francia kaland miért lett ilyen kurta?
A ‘90-es évek közepéről azért tudni kell, hogy a magyar futball gazdaságilag messze nem állt olyan stabil lábakon, mint manapság. Én például az edzőnk, Nyilasi Tibor közbenjárásával jutottam lakáshoz szponzori segítséggel, de illett törleszteni. Ehhez pedig külföldi eladásra volt szükség. Engem a Maccabi Tel-Aviv hívott, de amikor megérkeztem Izraelbe, a menedzserem azzal fogadott a reptéren, hogy edzőváltás volt, az új tréner pedig hozott magával két középpályást, így rám már nincs szükség. De semmi gond, holnap az egyik hotel halljában lesz játékosbörze, ott találunk másik csapatot. El is mentünk, ő pedig mondta, hogy ezek szakmailag gyengék, azoknál az anyagi háttér bizonytalan, majd jött a Petak-Tikva, amelyik megfelelőnek tűnt. Jó kis brigád volt, és az első évben nem jött össze a nagy dobás, ami eleve a második évre volt megcélozva, de azért így is több mint ígéretes idényünk volt. A folytatásra azonban már nem maradtam, mert a Fradinál akkor kezdődött Nyilasi Tibi második időszaka a kispadon, és Lipcsei Petivel együtt visszahívott, engem pedig megtett csékának. Úgy indultunk neki, hogy legyen meg ismét a BL-főtábla, de még a bajnoki cím sem jött össze. Nyíl ment, én pedig Franciaországba kerültem, mert a lakáshoz segítő szponzor kifizetése csak ezzel lett teljes. Az ingázó, akkor éppen másodosztályú, de feljutásra pályázó Red Starnál a hetedik forduló után megsérültem, műteni kellett, és amikor jöttem ki a kórházból, a sportújság címlapján azt láttam, ahogyan a klubvezető Jean-Claude Bras-t, akivel ferencvárosi szerepvállalása idején alakult ki az ismeretség, bilincsben viszik el a rendőrök valami adócsalás gyanúja miatt. Persze a csapat, amelyet ő verbuvált, azonnal szétesett. A rehabilitációm után még játszottam a tarcsiban két meccset, aztán én kértem a szerződésem felbontását. Jöttem haza, az NB I 16 klubjából 12-13 keresett, a Fradi viszont pechemre nem volt köztük. A szakosztályigazgató Páncsics Miklós és az edző Marijan Vlak attól tartottak, az ötödik műtét után már nem jó a lábam. Én viszont nem gondoltam azt, hogy ezzel a névvel a Fradi ellen nekem pályára kellene lépnem. Hívott viszont az akkor NB III-as BKV Előrébe Dajka Laci edzőként, hogy vissza kellene jutnunk a második vonalba. Lacit kedveltem játékosként, a közös munka során pedig megkedveltem őt trénerként is. Szép lezárása lett így a profi éveimnek.
Mikor érezte meg a súlyát annak, hogy a Ferencvárosban egy legendához hasonlítják minden mozdulatát, és egy olyan magasságot kellene átugrania, ami lényegében lehetetlen?
Körülbelül tizenöt éves koromig ebből nem éreztem semmit. Onnantól lett igazából súlya, hogy odaértem arra a határra, hogy belőlem is profi játékos lesz, vagy sem, ifiként felkerülök a tarcsiba, vagy sem. Apu a háttérben próbált inkább ernyőt tartani fölém, mindenhol mindenkinek elmondta, szurkolóknak, újságíróknak, hogy ne hozzá hasonlítsanak, majd kiforrja magát a gyerek, járja a maga útját. Védett, óvott, ahol csak tudott, nehogy valami negatív spirálba kerüljek. Persze gyerekként ebből nem nagyon fogtam fel semmit. Amikor hétéves lettem, elmentem a klub kiválasztójára, és ugyanúgy beálltam a sorba, mint az összes többi gyerek. Az előkészítő csoport volt, nálam egy évvel idősebbeknek, a brnói, kis pályás nemzetközi tornán való részvétel viszont nagyon csábító lehetőséget jelentett. Nagyon szerettem, sőt egyenesen imádtam focizni, állítólag ügyes is voltam, ezeket az éveimet végig közöttük tudtam le. Ráadásul nemcsak fiatalabb voltam náluk, hanem alacsonyabb és vékonyabb is, mert tizenhét évesen nyúltam csak meg. Nekik persze apu neve nem sokat jelentett, a szüleiknek viszont igen, és az edzőim is képben voltak, hogy ki vagyok. Azt viszont, hogy elismernek önálló labdarúgóként, és nem apám fia vagyok, csak azt követően éreztem már, amikor NB I-es bajnok lettem. Bár, ha meg azt veszem, közben mindvégig megmaradtam apám fiának, sőt mankóval a hónaljamban is kis Albert meg kis Flóri leszek.
Soha nem fogalmazódott meg a családban, azon belül édesapjában, hogy nehéz lesz érvényesülni az örökében, és talán más egyesület vagy még inkább sportág szerencsésebb választás lenne önnek?
Már gyerekként is rengetegszer jártam apuval a Fradiban, nemcsak a labdarúgóknál, hanem úgy általában a klubban is, például jégkorongmeccseken, az egyesület iránti kötődés és szeretet már korán megjelent bennem. A foci pedig az én szerelmem is, így nem volt rám vonatkozó B terv egyikünkben sem. És óriási élményt és büszkeséget jelentett a családban, amikor a sportlap a debreceni meccsünk beharangozóját ‘87 őszén úgy hozta, hogy »ismét egy Albert a Fradi kezdőjében«. Aztán a meccs már másról maradt számomra emlékezetes, Duró Józsi úgy térden rúgott, hogy rendesen lejött róla a bőr.
Édesapja hasonló kötődése is legendás, természetesen a pályafutása mellett, erről generációk órákig tudnának sztorizni. Mekkora a valószínűsége annak, hogy bárhol a világon egy aranylabdás a szabad szombat délelőttjét arra szánja, hogy a saját elhivatottságára kölyökmeccseket nézzen, és ott a számára szimpatikus, tizenéves ferencvárosi fiatalokat instruálja, merre mozogjon, mikor induljon, hová cselezzen?
Kevés a valószínűsége, a maiaknál pedig inkább a nullával egyenlő. Apu viszont ilyen volt. Neki tényleg a Fradi volt a második családja, az Üllői út és a népligeti bázis pedig a második otthona. Szabályosan rosszul volt, ha egy nap nem mehetett oda. Pályafutása után is szerves része akart maradni a folyamatoknak, hogy menjen tovább az örökség, épüljön, bővüljön, fejlődjön a klub, azon belül persze a futballcsapat, jöjjenek az újabb sikerek. Lehetőség szerint minél több olyan saját nevelésű klasszissal, akinek szintén zöld-fehér a vére, és akit már gyerekkora óta ismernek a drukkerek.
Egy családban sokszor nem is közvetlen a gyerek, hanem közvetetten az unokák viszik tovább az örökséget, akár külsőleg, vagy éppen belső tulajdonságokkal, képességekkel. Két fia és édesapja között van ilyen kapcsolat?
Nekem is megvolt a magamhoz való eszem, de a tanulásra már nem maradt semmi. Mindenem a futball volt. A nagypapától sokkal többet örökölhettek, komoly lexikális tudással rendelkezett, éppen ezért bölcsebb is volt nálam. És persze a gyerekeknél a vásár is mindig legalább kettőn áll. 28 éve van egy csodálatos feleségem, akinek a két fiamat köszönhetem, és rengeteg minden mást, egyebek között, hogy nagyszerű társam. Az idősebbik fiamban, a 27 éves Patrikban nagyobb hasonlóság mutatkozik, mert nem csak külsőleg hasonlít apuhoz, jogi végzettségével Brüsszelben az Európai Parlamentben dolgozik. A fiatalabb fiunk, a 18 éves Axel külsőleg sokkal inkább én vagyok, tejfelszőke, vékony gyerek, de nála is a továbbtanulás az elsődleges.
És mi a helyzet a focival?
Megpróbálták, szerették, nem voltak ügyetlenek, de egyikük sem volt annyira elhivatott ezen az úton, mint például én. Jött egy rosszabb meccs vagy hét, máris elbizonytalanodtak magukban és az egészben. Más típusok egy másik világban. Én ilyenkor is mentem tovább, annyira szerettem a focit, és úgy voltam, majd jövő héten összejönnek a dolgaim, a csapat pedig nyer. Lázadozó, már-már anarchista énjük sincs a fiaimnak, mint ami bennem megvolt fiatalon. Farmer, bőrdzseki, Alföldi papucs, motor, együttesnek a Beatrice meg a Hobo Blues Band, a zenészek között személyes jóbarátokkal, óriási Fradi-drukkerekkel. A korral persze megváltoztam, de közben belül valahol még edzőként is ilyen maradtam. Fontos, hogy az életkori változásokban mindenki a saját útját járja, önmagát találja meg. Mások pedig ne befolyásolják ebben, hanem fogadják el őt olyannak, amilyen. Ahogy idősödik az ember, úgy lesz egyre érettebb, tapasztaltabb, és annál komplexebben látja át a folyamatokat, a körülötte lévő világot, akár a múltat is. Hogy fiatalként miért ezt csinálta, miért azt az utat választotta, és hová tart az a fiatal, aki most megy keresztül ezen az időszakon. Nagyon szurkolok és a magam módján igyekszem közreműködni abban, hogy a fiaim is a számukra legjobb utat válasszák, és azon járjanak. Ebben a futballnak ugyan nincs kiemelt szerepe, de azért nagyon bízom, hogy a nagypapájuk szellemiségét ápolják, gondozzák és viszik tovább.
(Borítókép: ifj. Albert Flórián. Fotó: Németh Kata / Index)