Finoman szólva is botrányos körülmények között ért véget a Valencia és a Real Madrid mérkőzése szombaton a spanyol labdarúgó-bajnokságban azok után, hogy Jude Bellingham győztes góljába belesípolt Jesús Gil Manzano játékvezető, és két másodperccel azelőtt, hogy a labda a hálóban kötött volna ki, véget vetett a mérkőzésnek. Az eset újra felszínre hozta a jelenkor labdarúgásának legszubjektívebb szabályát, annak problémáját, így aktuális körbejárnunk, hogyan lehetne megváltoztatni – objektívvá tenni – a mérkőzések végét jelző hármas sípszó intézményét. Mert nem ez az első eset, hogy a végeredményt döntő mértékben befolyásoló gól esik pillanatokkal azt követően, hogy a játékvezető lefújta a találkozót.
A La Liga szombati játéknapján a bajnokságban éllovas Real Madrid a Valencia vendége volt a Mestalla Stadionban, ott, ahol legutóbb rasszista inzultusok érték a madridiak sztárját, Vinícius Júniort. A fővárosiakat ezúttal is ellenséges légkör fogadta a tengerparti városban, az egész találkozó rendkívül feszült hangulatban telt, amelynek Jesús Gil Manzano játékvezető a lehető legszerencsétlenebb pillanatban vetett véget. Történt ugyanis, hogy 2–2-es állásnál Brahím Diaz beadását Jude Bellingham bólintotta a hálóba, a spanyol bíró viszont a beívelés pillanatában lefújta a mérkőzést.
Annyit ki kell emelnünk, hogy a játékvezető már Luka Modric szöglete előtt jelezte, az lesz a mérkőzés utolsó jelenete, de amint a Valencia védelme tisztázott, nem fújt sípjába. A Real Madrid visszaszerezte a labdát, Brahím Diaz beívelte azt, Bellingham pedig a hálóba fejelt – miközben Gil Manzanónak eszébe jutott lefújnia a mérkőzést, így a gól érvénytelen lett. Az eset miatt újra aktuális átgondolni, eljött-e az ideje, hogy megreformálják a futball szubjektív szabályát, vagyis mikor lehet lefújni egy mérkőzést?
Gondoljunk bele: bármely más sportágban elképzelhető lenne-e, hogy a mérkőzés végét a játékvezető szubjektív alapon állapítja meg? Az NBA főcsoportdöntőjének hetedik, mindent eldöntő mérkőzésén a Los Angeles Lakers egypontos előnyben van, a játékidő lejárt, de Stephen Curry még pattogtatja a labdát, a Golden State Warriors támadásban van, így mehet tovább a játék? Vagy a Formula–1-es futamon alig egy másodperc választja el az első két helyezettet egymástól, így annak ellenére, hogy az 57 körös verseny végére értek, még engedik tovább a futamot? Ugye hogy teljesen elképzelhetetlen forgatókönyvek?
A LABDARÚGÁSON KÍVÜL MINDEN EGYÉB SPORTÁGNAK KONKRÉT SZABÁLYA VAN A MÉRKŐZÉS BEFEJEZÉSÉRE VONATKOZÓAN, A VILÁG LEGNÉPSZERŰBB LABDAJÁTÉKÁBAN VISZONT A JÁTÉKVEZETŐ SZUBJEKTÍV DÖNTÉSE, MIKOR FÚJJA LE A MÉRKŐZÉST.
Csak hogy néhány példát említsünk: a tenisznél az utolsó győztes pont, a kosárlabdában a dudaszó, a dartsnál pedig az utolsó sikeres dupla kiszálló jelenti a küzdelem végét.
A labdarúgás íratlan szabálya, hogy támadás közben nem fújják le a találkozót. Annak ellenére sem, ha adott esetben a jelzett hosszabbítás már letelt, és annak további ráadása zajlik. A játékvezetőnek végig kell engednie a támadást, majd annak befejeztével ítélhet úgy, hogy véget vet a mérkőzésnek. A futball minden más eleme szigorúan objektíven szabályozott, erre viszont nem vonatkozik konkrét rendelkezés. Közhely a futballban, hogy akkor van vége a mérkőzésnek, amikor a játékvezető lefújja azt, de már számos alkalommal előfordult, hogy finoman szólva is kétséges pillanatokban hangzott el a hármas sípszó. A Valenciában történtek pedig ennek újabb fényes példája volt.
Ez kib*szott nagy gól volt!
– mondta Bellingham ordítva Gil Manzano játékvezetőnek. A hármas sípszó utolsó kettő fújása már akkor hangzott el, amikor a labda Bellingham irányába szállt. De a spanyol játékvezető jelezte, nincs gól, vége a mérkőzésnek. A Real Madrid hivatalos felületein példátlan játékvezetői döntésnek nevezte az esetet, majd a Marca arról írt, hogy a spanyol játékvezetők technikai bizottsága sem értette, miért fújta le Gil Manzano a találkozót a beívelés pillanatában. Egyes fórumokon a labdarúgás történetének egyik legnagyobb bírói tévedésének nevezték a spanyol sípmester tettét.
Érdekesség, a közelmúltban hasonló eset borzolta a futballkedélyeket a mediterrán országban. A legutóbbi idény hajrájában rendezett Valladolid–Sevilla-mérkőzés első félidejének végén Sergio Escudero 30 méterről hatalmas gólt ragasztott a Sevilla kapujába – pillanatokkal azt követően, hogy Miguel Ángel Ortiz Arias játékvezető lefújta volna a játékrészt. A gól a Valladolid vezetését jelentette volna, végül a második félidőben háromszor kapitulált a hazaiak védelme, majd a szezon végén egy pont híján kiesett a csapat az élvonalból.
A helyzet az, hogy a nemzetközi szövetség szabályalkotó testülete (IFAB) által jóváhagyott szabálykönyv homályosan fogalmaz arról, hogy a játékvezetőnek pontosan mikor kell a sípjába fújnia. A sportág törvényhozói szerint a saját belátása szerint növelheti a játékkal töltött időt, de nem csökkentheti azt, míg nem változtathatja meg döntését, ha már korábban jelezte a játékrész végét. Tehát Gil Manzano játékvezetőnek még lehetősége sem volt arra, hogy megváltoztassa döntését, és érvényesnek minősítse Bellingham gólját – még akkor sem, ha tudja, a beadásból gól születik, nem fúj bele a sípjába.
Így a döntés – a videóbíró közreműködésének köszönhetően – számos más játékszituációval ellentétben nem visszavonható, megváltoztatható.
De akkor hogyan lehetne megreformálni a szabályt, hogy több hasonló eset ne fordulhasson elő futballpályán?
Régóta vitatéma a mérkőzések játékideje, mivel egy átlagos találkozón a 90 percből nagyjából 55-60 perc telik tiszta játékkal. A többi időt cserék, játékosok ápolásai, vagy adott esetben időhúzás emészti fel. A futsalban – amely a nagypályás futball teremben, kis pályán játszott változata – régóta bevált módszer, hogy csak akkor pörög az óra, ha tényleges játék zajlik, amint a labda elhagyja a játékteret, megáll a számláló. Korábban szó volt róla, hogy ugyanezt a rendszert bevezessék a nagypályás labdarúgásban is, és 60 percig tartson egy futballmeccs – de ennek realitása rendkívül csekély. Emberöltővel korábban rábízták ezt a játékvezetőkre, de miután simán beleszaladtak az akár száz percig tartó mérkőzésekbe, gyorsan visszakoztak ennek rendszerszintű alkalmazásától. Bár a VAR-korszakban az ilyen hosszúságú találkozó már szinte mindennapos, ott a videós elemzéssel töltött holtidőt pótolják leginkább.
A szabályváltoztatás eredményeként minden bizonnyal végeláthatatlan ideig tartanának a meccsek – egyúttal felborulna a sportcsatornák előre tervezhető programja, a játékosoknak pedig sokkal több időt kellene a pályán tölteniük.
Egy egyszerű megoldás azonban segíthetne talán a helyzeten, legalábbis a nemzetközi sajtóban felvetődött ötletek közül erről írnak a legtöbben. A rendes játékidő utáni hosszabbításban a játékvezető átállhatna a „megállított óra rendszerére”, és pontosan, a jelzett idő lejártakor fújhatná le a mérkőzést. Például, ha a 90 perc után négy perc hosszabbítást jelez, de ebben az időintervallumban nincs játékban a labda, például az egyik csapat gólt szerez, akkor a „tiszta játékidőt” mérő óra megáll, és csak akkor indul újra, ha elvégezték a középkezdést. Így objektíven lehetne véget vetni a találkozónak, és a gyakorlatban is kivitelezhető lenne a rendszer, tekintve, hogy a stadionok jelentős hányada rendelkezik órával, amely a pontos játékidőt jelzi – játékosoknak, szurkolóknak egyaránt. És mivel csak a hosszabbításban alkalmaznák ezt a módszert, nem tartana sokkal tovább egyik mérkőzésen sem.
Persze, ez csak az egyik elképzelhető forgatókönyv a változtatásra.
Annyi viszont biztos, hogy a jelenlegi rendszerben egyre több csapat panaszkodik arra, miért az adott pillanatban fújta le a mérkőzést a játékvezető, és az ezáltal keltett bizonytalanság – hogy meddig tart még a találkozó – a játékosoknak és a szurkolóknak sem jó. Itt nem egy szabály megváltoztatásáról van szó, hanem egy alapvető, egyértelmű módszer bevezetéséről, amelynek köszönhetően objektívvá, megkérdőjelezhetetlenné válna, melyik pillanatban ér véget a mérkőzés.
(Borítókép: Getty Images)