Már a felvezetés sem volt sima, észak és dél csatája elsőre nem dőlt el

Az angol válogatott világbajnoki címvédőként készült a mexikói viadalra, amelyre az akklimatizálódás érdekében korán útra akartak kelni, ezért az 1969–1970-es idényében a nagyon komoly tradíciókkal és így sportértékkel bíró, éppen ezért kiemelt figyelemmel övezett FA-kupa-sorozatnak a döntőjét egy hónappal előrébb hozták, április 11-re.

Rövid vb-kitekintő: a „háromoroszlánosoknak” végül ez sem hozott újabb sikert, a négy évvel korábban, a vb-fináléban legyőzött NSZK a mexikói negyeddöntőben hosszabbítás után 3:2-re felülkerekedett.

Az FA-kupa döntője előtt a pálya kifejezetten pocsék állapotban volt, tekintve, hogy a gyepen egy héttel korábban lóbemutatót tartottak a Wembley-ben. A mai, minden szegmensében végletekig profi futballvilágban ez már önmagában nonszensz. Persze ahogy mondani szokás, azért van az a pénz... Amiből például kijön egy komplett gyepcsere, de akkoriban még nem ezt a világot élték – a futball őshazájában sem.

A korabeli angol idény második és harmadik (1. Everton, 2. Leeds, 3. Chelsea) legjobb csapatának csatája a városok közötti stílusok ütközését is jelentette: az elegáns déliek és a megalkuvást nem ismerő északiak csörtéjét. Mindketten FA-kupa-siker nélkül, egy-egy elveszített fináléval a közelmúltban (a Leeds 1965-ben, a Chelsea 1967-ben maradt alul), hatalmas volt tehát a tét.

Ez utóbbiban a Chelsea amúgy épp a kőkemény játékáról hírhedt Leeds gárdáját ejtette ki a négy között, vitatható körülmények között, miután Peter Lorimer szabályosnak tűnő szabadrúgásgólját érvénytelenítették. A felek közötti hirig szinte tapintható, így borítékolható volt:

Mi őket utáltuk, ők pedig minket

– mondta nyílt őszinteséggel a két csapat rivalizálásáról a londoniakat erősítő Ian Hutchinson, amely megállapítással, persze, senki nem lepett meg.

A londoni felvonás 20. percében Jack Charlton fejese után a labda a hálóig sem pattogott el a talajon, de a gólvonalat átlépte, ezzel vezetett a Leeds, majd Peter Houseman távoli lövését bepotyázta Gary Sprake, így 1:1-gyel fordultak a felek. A 84. percben úgy festett, hogy a Leeds megszerzi a kupát, amikor Michael Jones lövésével visszaszerezte a vezetést, de két percre rá jött Ian Hutchinson fejese, és mivel ezt követően a kétszer 15 perces ráadásban sem esett már gól, az újrajátszás 2:2.

Csak a hazai vb-döntőt nézték többen – 11 piros lap maradt el!

Jöhetett a megismételt mérkőzés, ezúttal a manchesteri Old Traffordon. Az összecsapást 28,5 millióan nézték a televízión keresztül országszerte, amivel minden idők második legnézettebb sporteseményévé avanzsált – azóta is csak az 1966-os vb-döntő előzi meg.

Már a londoni mérkőzésen is dúltak az indulatok, a 47 éves játékvezető, Eric Jennings engedte a kemény játékot, ami helyenként már durvába csapott át, mégis csak egy sárga lapot osztott ki.

Az első felvonáshoz képest csak egyetlen változás volt a pályán, Sprake helyére David Harvey érkezett a Leeds kapujába, a játékot viszont ezúttal is Jennings dirigálta.

Lehetne azt mondani, hogy hamar kicsúszott a spori kezéből a mérkőzés, de valójában az az igazság, hogy egy pillanatig sem sikerült neki azt kontrollálnia. A két csapat amúgy visszafogottabb két játékosa, Tommy Baldwin és Terry Cooper már a kezdés után lerúgta a másikat, nem sokkal később Ron Harris rúgta szét Eddie Gray térdét, majd Norman Hunter és Hutchinson kezdte el ütni a másikat, miközben Eddie McCreadie fejbe rúgta Billy Bremnert. És ez még csak a felvezetése volt a „vérengzésnek”.

Egy későbbi játékvezető, David Elleray 1997-ben a mérkőzés felvételeit elemezve arra jutott, hogy az új korszakban hat piros és húsz(!) sárga lapot lehetett, sőt talán kellett volna osztani ezekért a szabálytalanságokért.

– ami nyilván ezen a ponton idő előtt véget is ért volna, mivel legalább az egyik csapatban hétnél kevesebb futballista maradt volna, ami a szabályok szerint a találkozó lefújását jelenti.

A megismételt döntőt amúgy a Chelsea nyerte meg, Jones a 35. percben vezetéshez juttatta a Leeds Unitedet, Peter Osgood a 78. percben egyenlített, a kétszer 15 perc hosszabbítás pedig ezúttal eredményre is vezetett, David Webb révén fordítottak a londoniak. A „kékek” az egész finálé során először voltak előnyben, ezt viszont már nem engedték ki a kezükből, így megnyerték első FA-kupájukat (2:1).

Az 1970-es „vérfürdő”

A finálé utóélete – mindkét csapat nemzetközi kupát nyert a következő évben!

Abban az időben a két csapatot méltatták a drukkerek, elismerve az elképesztő küzdőszellemet, amit bemutattak, ugyanakkor voltak olyan hangok is a média és a profi játékosok részéről, hogy túlságosan kemény csata volt.

Az Observer neves újságírója, Hugh McIlvanney utólag azt írta az összecsapásról:

Időnként úgy festett, hogy Jennings úr csak a halotti anyakönyvi kivonat bemutatása után ítél szabadrúgást.

Az ikonikus párharc résztvevői nem lassítottak a következő idényben sem, bár ezúttal a nemzetközi porondon meneteltek:

A Chelsea első nemzetközi trófeáját a Real Madrid ellen szerezte meg:

Szinte hihetetlen, de a két patinás angol csapat ezt követően 54 éven át nem találkozott egymással a legnagyobb presztízsű kupasorozatban – egészen az elmúlt hétig.

Bár a Chelsea idénye finoman szólva sem fényes – a bajnokságban csak a 11. helyen áll, igaz, a ligakupában fináléig jutott –, így is toronymagas favoritként várta a másodosztályban a feljutásért küzdő riválisa elleni ütközetet, amely ezúttal lényegesen barátságosabb mederben ért véget, és nem mellékesen 90 perc során. Persze, ehhez az is kellett, hogy a Chelsea a 90. percben Conor Gallagher révén bevigye a 3–2-es sikert érő találatot... 

(Borítókép: Daily Mirror/Daily Mirror/Mirrorpix via Getty Images)