Szombaton egész Torino, egész Olaszország, sőt, az egész futballvilág emlékezik. Hetvenöt éve, 1949. május negyedikén csapódott a piemonti főváros fölé magasodó Superga-hegy oldalának a minden idők talán legcsodálatosabb klubcsapatát, a Grande Torinót szállító repülőgép. A tragédiában az összes játékos és edző életét vesztette, köztük két magyar: Egri Erbstein Ernő, a mágikus hatású edző és Schubert Gyula balösszekötő. A tréner 98 éves, Torinóban élő lányával, Susanna Egrivel idéztük fel a háromnegyed évszázaddal ezelőtti rémséges napot.
„Pronto!”– hallózik bele a telefonba olaszul Susanna Egri, a 75 éve a supergai repülőgép-szerencsétlenségben elhunyt magyar edzőzseni, Egri Erbstein Ernő lánya, amikor felhívom. Majd amikor meghallja, hogy Budapestről keresem, átvált magyarra: „Bocsásson meg, most nem tudunk beszélni, itt vagyok egy ceremónián, hívjon fel délután!”
Hát persze, éppen a megemlékezést tartják a torinói Superga-kolostornál a Grande Torino tiszteletére, gondolom én, nyilván ott tartózkodik Susanna is. A fantasztikus futballcsapatot, minden idők talán legerősebb gárdáját Lisszabonból hazafelé szállító repülőgép 1949. május negyedikén csapódott a Superga-hegy oldalának. A katasztrófában valamennyi játékos és edző, köztük Susanna édesapja is halálát lelte.
Aztán délután már tudunk beszélni a 98. életévét februárban betöltő egykori prímabalerinával, aki a mai napig táncoktató, és csodálatos élességgel eleveníti fel a háromnegyed évszázaddal ezelőtti borzalmas napot.
Apám a háború után 1946. szeptember 26-án érkezett meg Torinóba, mi anyámmal és a húgommal egyelőre Pesten maradtunk – kezdte a történetmesélést a bámulatos memóriával megáldott hölgy. – A Grande Torino históriája a futballtörténelem egyik legfényesebb fejezete, hamarosan mi is kiköltöztünk Torinóba, így érkezett el 1949. május negyedike.
A csapat Lisszabonban játszott bemutatómérkőzést a Benfica visszavonuló játékosa, Xixo Ferreira tiszteletére, majd egy Fiat G.212-es típusú repülőgéppel visszaindultak Torinóba.
Mielőtt apámék elrepültek a csapattal Lisszabonba, még Milánóban játszottak az Interrel, a meccs után együtt vacsorázott a család – folytatódik a történetmesélés. – Én akkor már a firenzei színház prímabalerinája voltam, Párizsból kaptam szerződést, és május negyedikén délután, a torinói főpályaudvarról indult a vonatom Franciaországba. Már fenn ültem a kupéban, amikor fél füllel hallom, hogy két fiatal nő döbbenten taglalja a repülőgép-balesetet, amelyben a Grande Torino csapatát szállító gép a Superga-dombnak ütközött, és lezuhant. Amikor meghallottam, kis híján elájultam, a nők látták, hogy közelről érint a dolog. Leugrottam a vonatról, a már mozgó szerelvényről dobták utánam az ablakon át a bőröndömet, de már akkor rohanva érkezett a barátnőm, akit az édesanyám utánam küldött a szörnyű hírrel.
Itt egy pillanatra elhallgat az idős hölgy, elcsuklik a hangja, de aztán folytatja:
Igen, ma hetvenöt éve történt, de mintha tegnap lett volna. Ennyi év után is ugyanolyan fájó az emlék, persze mégsem ugyanolyan, mert akkor, 23 évesen majdnem belehaltam – idézte fel a direttore técnico, Egri-Erbstein Ernő idősebbik lánya, aki sajnos néhány éve elvesztette húgát, Mártát. – Tényleg azt hittem, nem fogom túlélni, annyira szorosan kötődtem édesapámhoz. Emléke ugyanolyan erővel él bennem, mint hetvenöt évvel ezelőtt. Gyakran álmodom vele… És a fájdalom kettős, mert az is nagyon fáj, hogy a mai napig nem állítottak apámnak méltó emléket Torinóban. Hogy miért, azt nem tudom. Emlékszem, még életében sok irigye volt; egy ilyen sikeres embernek, mint amilyen édesapám volt, mindig is vannak irigyei. Talán még ma is, mert másra nem tudok gondolni. A későbbi nemzedékek sajnos nem sokat tudnak a Grande Torinóról, és arról, hogy az a Torino mitől lett Grande. Mert ez bizony édesapám műve volt. És ezt sajnos csak kevesen tudják.
Ez az a pont, amikor megjegyzem, hogy az Index a maga szerény eszközeivel próbál segíteni ezen a mulasztáson.
Hát ez nagyon jó – folytatja Susanna. – Egyébként tegnap volt egy ünnepség a Stadio Filadelfiában, a Torino régi létesítményében, ahol valamennyi elhunyt játékost emlékét egy oszlop őrzi. Én már évek óta protestáltam, hogy az édesapámat miért felejtették ki, és végre idén ő is megkapta a maga emlékművét, amit én lepleztem le. Nagyon megható volt. Ahogy a mai megemlékezés is a Cimitero Monumentaléban, ahol az áldozatok nyugszanak, köztük az apám is. A Supergához nem tudtam felmenni, természetesen ott is volt megemlékezés, de akkora felfordulás volt a városban a Giro d'Italia rajtja miatt, amit az évforduló tiszteletére hoztak ide, Torinóba, hogy inkább a temetőbe mentem el. Édesapám már a háború előtt a csapat edzője volt, 1938-ban és 1939-ben, de a fasizmus olaszországi térnyerése miatt '39-ben el kellett hagynunk Itáliát. Szerződést kapott a rotterdami Xerxes csapatától, de amikor a holland–német határra ért a vonatunk, a hollandok nem engedtek be minket. Távol álljon tőlem, hogy a nácikat mentegessem, de az az igazság, hogy a hollandok nem engedtek be, az egyetlen ország, amely befogadta a családunkat, Magyarország volt.
Így hát Erbsteinék Budapesten telepedtek le, és szinte hihetetlen módon, 1939 és 1944 között úgy éltek a Petőfi Sándor utcai gyönyörű lakásukban, mint Marci Hevesen.
Tudja, a Torino vezetőségében nem is egy textilkereskedő dolgozott, és ők, Ferruccio Novo elnökkel az élen, édesapám segítségére siettek, hogy új egzisztenciát teremtsen magának és nekünk, a családjának. Apám azonnal visszautazott Budapestről Torinóba, ott a klubvezetők támogatták, és olasz textilcégek magyarországi vezérképviselője lett. Persze akkor a Torino még nem volt Grande, a játékosoknak tulajdonképpen be kellett volna vonulniuk, hiszen kitört a háború. De a kapcsolat a klub és apám között mindvégig fennmaradt, őt akkor consiglierének szerződtették, Novo tanácsadójának. Ő mondta meg, kit szerződtessenek, kit adjanak el, magyarul ő alakította ki a Grande Torinót.
No de most idézzük fel a hetvenöt évvel ezelőtti tragikus eseményeket!
1949 februárjában Olaszország Portugáliát fogadta Genovában barátságos, nemzetek közötti találkozón. A Grande Torinóra alapozott olasz válogatott parádés játékkal 4-1-re győzött. Ahogy befejeződött a mérkőzés, Francisco Ferreira, a vendégek csapatkapitánya odament olasz kollégájához, Valentino Mazzolához, és megkérte a legendás kapitányt, beszélje rá torinói csapattársait, hogy májusban jöjjenek el Lisszabonba, az ő tervezett búcsúmérkőzésére. A Benfica–Torino-összecsapás méltó befejezése lenne Ferreira pályafutásának, a világ akkori legerősebb klubcsapata fellépésével.
Ferruccio Novo, a Granata elnöke eleinte ellenezte az ötletet mondván, hogy május 3., Ferreira búcsúmérkőzésének tervezett időpontja szorosan követné a sorsdöntő idegenbeli bajnoki rangadó, az Internazionale–Torino-meccs dátumát, nem beszélve arról, hogy még négy forduló hátra is lenne a pontvadászatból. Amelyben akkor négy pont előnnyel vezetett a Torino.
Egy hónappal később azonban eldőlt a kérdés. Az olasz válogatott – benne hat Torino-játékossal – Madridban találkozott Spanyolországgal, és le is győzte 3:1-re. A mérkőzést megtekintette Ferreira és persze Novo is, és a meccs lefújása után a Benfica és a Torino csapatkapitánya együttes erővel meggyőzte Novót arról, hogy semmiféle kockázatot nem rejt magában a május 3-ai barátságos mérkőzés. Az elnök végül beleegyezett, egy feltétellel: április 30-án nem szabad kikapni az Intertől!
Nem is kaptak ki, jóllehet a sérült Mazzola, Giuseppe Grezar és Virgilio Maroso nélkül kellett kiállniuk. A megbízható kapus, Valerio Bacigalupo vezérletével a torinói védelem kiállta az Inter rohamait, 0:0-ra végződött a meccs a 36 000 Inter-drukker fülsiketítő füttyszavától kísérve, s a négypontos előny birtokában, négy fordulóval a befejezés előtt biztosnak tűnt a Torino zsinórban ötödik bajnoki címe.
Másnap reggel a csapat elrepült Lisszabonba, Francisco Ferreira búcsúmeccsére.
A találkozóra minden jegy elkelt, a Benfica stadionjában rengeteg olasz emigráns foglalt helyet, közöttük a leghíresebb, II. Umberto, az 1946-ban trónfosztott, majd száműzött király.
Kubala László – akinek akkor a Torino és a Juventus is hevesen udvarolt – isteni szerencsének köszönhetően nem utazott el a csapattal. Bár Erbstein minden követ megmozgatott, hogy éppen Torinóban tartózkodó honfitársát rávegye a szereplésre a lisszaboni emlékmeccsen, Kubala fia az elutazás előestéjén megbetegedett, és a lelkiismeretes apa nem akarta magára hagyni feleségét a beteg kisgyerekkel.
Ennek a döntésnek köszönhette életét.
A mérkőzésre legjobb összeállításában állt ki a Grande Torino: Bacigalupo – Ballarin, Rigamonti, Martelli – Grezar, Castigliano – Menti, Loik, Gabetto, Mazzola, Ossola. A quadrilatero, a Grezar–Castigliano–Loik–Mazzola-összetételű középpályás bűvös négyszög szenzációsan muzsikált, amit az olaszok bemutattak, az a harminc évvel későbbi holland totális futball előhírnöke volt. S mivel a Benfica is kitett magáért, meg aztán ez Ferreira búcsúmeccse volt, a találkozó 4:3-as Benfica-győzelemmel ért véget. A vendégek góljait Ossola, a megsérült Gabetto helyére beállt Bongiorni és Menti szerezte.
Másnap, május 4-én reggel, mielőtt a csapatot hazafelé szállító repülőgép felszállt volna a lisszaboni repülőtérről, Luigi Cavallero, a La Stampa sportrovat-vezetője a következő sürgönyt küldte haza a szerkesztőségbe:
„Ma reggel a granata játékosai korán keltek, hogy felkészüljenek a hazaútra. Hamarosan felszáll a gép, fedélzetén a csapat vezetőivel, játékosaival és velünk, újságírókkal, és ha az időjárás is megengedi, délután öt órakor megérkezünk a torinói repülőtérre. Bárcsak kegyes lenne az időjárás, hogy ne rázzon nagyon a repülőgép…”
16 óra 45 perckor Pierluigi Meroni, a Fiat G.2012-es repülőgép kapitánya kezébe vette a mikrofont, és a következő üzenetet küldte a torinói repülőtér légiirányítójának:
Savona fölött repülünk, a felhők alatt, 2000 méter magasan. Húsz perc múlva Torinóban vagyunk.
17 óra 02 perckor, miközben a hárommotoros gép már a leszálláshoz készült, az alábbi időjárás-jelentést kapta Meroni kapitány:
Borult ég, szakadó eső, rossz látási viszonyok, felhők 500 méter magasan.
A tapasztalt pilóta, aki egy héttel korábban Párizsból Milánóba repült a Fiat G.2012-essel, nyugtázta a jelentést, és magabiztosan válaszolt:
Roger, minden rendben, köszönöm szépen.
Egy perccel később az irányítótoronyból megérkezett a leszállási engedély:
O. K., szálljon le.
A következő pillanatban vakító fénynyaláb világította meg a ködös égboltot a Superga-székesegyház fölött, majd fokozatosan kihunyt, de még percekig világított.
Don Ricca Tancredi atya volt az első, aki a lángoló roncsokhoz ért a bazilika falánál. Miután az egyik szétszakadt táskából gránátvörös Torino-mezek ömlöttek ki, egyértelmű volt, hogy kik utaztak a szerencsétlenül járt gépen. A gép mind a 31 utasa szörnyethalt.
Estére torinóiak százai vették körül a tragédia színhelyét, az egész város sokkhatás alá került.
Egy torinói asszony felakasztotta magát, a hátrahagyott búcsúlevélből kiderült, a Superga-tragédia után már nem tudott tovább élni.
A temetésre két nappal később, május 6-án került sor. A Palazzo Madamában felravatalozott holttestektől félmillió gyászoló akart elbúcsúzni, természetesen ez fizikai képtelenség volt. A város központjában a Via Po, a Via Roma és a Via Garibaldi szó szerint bedugult a gyászoló százezrektől.
A városi rivális Juventus játékosai a vasútállomásról fordultak vissza – Palermóban lett volna bajnoki mérkőzésük –, hogy részt vehessenek a gyászszertartáson. Teobaldo Depetrini, a Juve válogatott középpályása még azon a napon önként leszerződött a Torino csapatához, hogy ezzel is segítse az együttes újjáépítését. Dél-Amerika számos országában május 4-ét a Labdarúgás Napjává nyilvánították. Az argentin sztárcsapat, a River Plate Olaszországba repült, hogy jótékonysági meccset játsszon, melynek bevételét az áldozatok családtagjainak ajánlották fel.
Az 1948–1949-es bajnokság hátralévő négy fordulójában a Torino ifjúsági csapatával tudott csak kiállni, és a soros ellenfelek ugyancsak ifjúsági együttesüket küldték pályára a granata ellen, amely így négypontos előnyét megőrizve bajnok tudott lenni.
Így megmaradt a Grande Torino páratlan hazai mérlege: hat éven át egyszer sem kapott ki otthonában, a Stadio Filadelfiában a csapat. (Abban a stadionban, ahol sok évvel később Marco Rossinak, a magyar válogatott jelenlegi szövetségi kapitányának pályafutása is elkezdődött.)
A harmincegy koporsó közül huszonnyolcat az olasz lobogó borította, Livesley-ét a Union Jack, Erbsteinét és Schubertét pedig a magyar trikolór.
Szinte sorsszerű, hogy a történelem talán legmegrázóbb futballkatasztrófájának – amelyhez egyedül a Manchester United 1958. február 3-i, müncheni tragédiája fogható – két magyar áldozata is volt, pedig olasz futballcsapatról, minden idők talán legerősebb klubcsapatáról beszélünk. De lehetett volna három is, mert csak a szerencse mentette meg Kubala Lászlót attól, hogy ő is a Fiat G.212-es fedélzetén legyen – vagy a balszerencse, hiszen Brankó fia megbetegedett, s ezért az utolsó pillanatban visszautasította Egri-Erbstein Ernő, a menedzsere invitálását. (Kubala akkoriban Torinóban tartózkodott, már nem Pozsonyban, de még nem Barcelonában, és hajszálon múlt, hogy Erbstein ösztönzésének engedve nem fogadta el Ferruccio Novo, a legendás klubelnök szerződésajánlatát.)
Azonban Schubert Gyula, a másik kőbányai csibész – aki, bár öt évvel idősebb volt „Kuksinál”, a Ganz-pályán együtt cseperedett fel a Barca későbbi legendájával – ott volt a gépen, s a többi harminc szerencsétlennel együtt halálát lelte. Hihetetlen csatársora volt a negyvenes évek derekán a Ganznak!
Hollósy, Kubala, Mayer, Schubert, Nyers!
Hollósy ifjúsági válogatottságig vitte, Kubala a Barca történetének legjobb játékosa lett, a ’24-es születésű budatétényi sváb Mayer István Mikére magyarosított, 1945-ben a Fradiba igazolt, négyszer játszott a válogatottban, majd meg sem állt Bolognáig… Schubert Gyula bal lábáról legendákat meséltek, hamarosan átigazolt egy másik kőbányai klubba, és 1945–1946-ban a Kőbányai Barátság csapatában már 32 meccsen 34 gólt lőtt. Majd a jobb élet reményében átköltözött Pozsonyba, s kétszeres csehszlovák válogatott lett, egyetlen ottani gólját nekünk, magyaroknak rúgta. A Mikével egyidős Nyers István pedig – Nyers Pista, az Internazionale történetének legnagyszerűbb balszélsője – 1946-ban hagyta el az Újpestet és az országot (úgy mesélik, öltözői lopás miatt kellett távoznia…), hogy aztán az Inter színeiben 182 mérkőzésen 133 gólt szerezzen.
Szóval, Schubert. Az akkor már – lévén csehszlovák állampolgár is – Julius Schubert néven ismert balösszekötő éppen kezdett beépülni a Grande Torino csapatába, ahová 1948 decemberében érkezett meg, miután Erbstein zseniális tárgyalóképességének köszönhetően a Slovan Bratislava elengedte sztárjátékosát. (Schubert – Erbstein tanácsára – azzal revolverezte a pozsonyiakat, hogy addig nem szerepel újból a csehszlovák válogatottban, amíg ki nem engedik Torinóba.) Schubert első hivatalos meccsét 1949 januárjában játszotta a Toro csapatában, s összesen ötször jutott szóhoz a végzetes lisszaboni út előtt.
1949. május 4-én 31 ember lelte halálát a Superga-bazilika falainál.
A Fiat G.212-s két pilótája: Pierluigi Meroni (34) és Césare Biancardi (35).
A két légiutas-kísérő: Antonio Pangrazi (42) és Celeste D’Inca (43).
Három újságíró: Renato Casalbore (58, a Tuttosport alapító főszerkesztője), Renato Tosatti (41, a Gazzetta del Popolo rovatvezető-tudósítója) és Luigi Cavallero (42, a La Stampa sportrovat-vezetője).
A túraszervező: Andrea Bonaiuti (35).
Két klubvezető: Rinaldo Agnisetta (56) klubigazgató, Ippolito Civalleri „Civa”, helyettes klubigazgató, a küldöttség doyenje, 66 évesen.
Ottavio Cortina (52) masszőr (ma úgy mondanánk: fizioterapeuta).
Egri-Erbstein Ernő (51) menedzser, a csapat tulajdonképpeni vezetőedzője.
Leslie Livesley edző (37 éves angol fiatalember, valójában Erbstein pályaedzője).
Labdarúgók: Valerio Bacigalupo (25), Dino Ballarin (23) kapusok, Aldo Ballarin (27), Emile Bongiorni (28), Eusebio Castigliano (28), Rubens Fadini (21), Guglielmo Gabetto (33), Ruggero Grava (27), Giuseppe Grezar (31), Ezio Loik (29), Virgilio Maroso (29), Danilo Martelli (25), Valentino Mazzola (30), Romeo Menti (29), Piero Operto (22), Franco Ossola (27), Mario Rigamonti (26) és Schubert Gyula (27) mezőnyjátékos.
1948 nyarán a granata Brazíliában turnézott. Az elismerten a világ legjobb klubcsapatának tartott Torino a négy mérkőzésből álló körutat vegyes eredményekkel zárta. 2:1-re kikapott a Corinthianstól, 1:1-et játszott a Palmeirasszal, majd 4:1-re lelépte a Portuguesát, végül 2:2-es döntetlent ért el a Sao Paulo ellen verekedésbe torkolló botrányos mérkőzésen.
Másnapra azonban mindenki elfeledte Valerio Bacigalupo és a brazil Ponce de Leon ütésváltását, és a mámoros Sao Pauló-i olasz közösség előtt Valentino Mazzola csapatkapitány megígérte, hogy a következő évben, 1949-ben visszatérnek… Az O Globo pedig arról cikkezett, hogy Mazzola vezérletével Olaszország az 1950-es, brazil földön rendezendő világbajnokság top favoritja, a Rimet Kupa holtbiztos várományosa.
Miközben a csapat Sao Paulóból Rio de Janeiróba repült, a rengeteg ajándékkal túlterhelt gépen a csomagok elcsúsztak, a repülő megbillent, és kevés híján le is zuhant. Végül szerencsésen földet értek, s Rióból Párizsig már eseménytelen volt a légi út – a francia fővárosból a legendás csapatbusz, a Conte Rosso, a Vörös Gróf szállította haza Torinóba Erbsteinéket.
Kering az interneten egy hajmeresztő, ámbár több forrásból is alátámasztott történet, amely minden bizonnyal elnyeri az összeesküvés-elméletek szerelmeseinek tetszését. Eszerint a Fiat G.212-es hárommotoros chartergép, fedélzetén 31 utassal 1949. május 4-én 17.03 órakor azért vágódott a Superga-bazilika oldalfalába, mert a játékosok aranyat/gyémántot csempésztek Lisszabonból jövet. Megkérték a pilótát, ereszkedjen földközelbe, hogy ők kidobhassák az ablakon a „zsákmányt” az odalent várakozó cinkostársaknak, csakhogy a ködös, esős időben a pilóta, Pierluigi Meroni nem látott jól, és nekivezette a gépet az épületnek.
A történetet egy bizonyos „gaborzinho” álnéven internetező, szinte bizonyosan magyar vagy magyar származású férfi terjesztette évekkel ezelőtt. Az illető – állítása szerint – Kubala Lászlótól hallotta, hogy ő is adott pénzt a repülőgép egyik utasának, gyerekkori pajtásának, Schubert Gyulának, hogy hozzon Lisszabonból aranyat/gyémántot (nem egyértelmű, hogy melyiket), mivel Portugáliában lényegesen olcsóbb volt, mint Olaszországban, s megérte becsempészni, majd értékesíteni. A vámot úgy akarták elkerülni, hogy kidobták volna a repülőgépből a „szajrét”, amit a földön várakozó társak összeszednek.
„Gaborzinhónak” volt még egy forrása, Egresi Béla, aki állítólag szintén Torinóban tartózkodott akkor, szerződésre várva. (Amiből nem lett semmi.) Nos, Egresi szintén adott volna pénzt Schubertnek, hogy vásároljon neki gyémántot. Egresi „Csöpit” a történetben Kispest-játékosként emlegetik, holott 1949-ben már régen az Újpestben futballozott – mindez sokat levon a sztori hihetőségéből. (Egresi egyébként dokumentáltan járt Torinóban, csakhogy kereken két évvel korábban, a magyar válogatott tagjaként, amikor Olaszország a Stadio Comunaléban 3:2-re legyőzte Magyarországot. Azon a mérkőzésen a Squadra Azzurrában tíz Torino-labdarúgó szerepelt a kezdő tizenegyben, magyar részről pedig kilenc Újpest-játékos, köztük Egresi.)
„Gaborzinhót” egyébként „leleplezték” az internetezők, állítólag az álnév Bob Ganslert, az Egyesült Államok labdarúgó-válogatottjának egykori szövetségi kapitányát takarja. Gansler tolnai (Mucsi) sváb családba született 74 évvel ezelőtt Gansler Róbert néven, s az 1956-os forradalom idején disszidált az Egyesült Államokba, ahol futballozott az MLS-ben, majd a Kansas City Wizards edzőjeként Vermes Péternek is a mestere volt. Annak a Vermes Péternek, aki most Németh Krisztián mestere a kansasi Varázslóknál.
A történet hitelességét gyengíti, hogy a gép roncsai között sem aranyat, sem gyémántot nem találtak, ugyanakkor azt tudni kell, hogy a gyémánt valójában szén, és a kigyulladt roncsok között nyilvánvalóan hamuvá égett. Ha volt egyáltalán…
(Borítókép: Torino FC szurkolói egy Torino FC zászlót tartanak a Superga légi katasztrófa 74. évfordulóján 2023. május 4-én Torinóban Olaszországban. Fotó: Stefano Guidi / Getty Images)