Máris tíz éve… Hát ez nagyon kemény! 

Amikor megéreztem, hogy kezdek idősödni, elkezdtem kifejezetten félni a visszavonulásom pillanatától. Bevallhatom, azt hittem, sokkal-sokkal rosszabb lesz, mint amilyen végül lett. Rettegtem, hogy jön a depresszió meg minden ilyen mocsokság. A játék volt az életem, mi lesz velem nélküle? De szerencsém volt: az akkori klubelnök, Szima Gábor felajánlotta, dolgozzak a második csapat mellett, és közben játékosként is vezessek le nyugodtan a harmadosztályban. Kellett is, olyan volt, mint egy kúra a narkósoknak. Majdnem negyvenegy éves voltam, amikor abbahagytam az élvonalban, negyvenhárom és fél, amikor elköszöntem az NB III-tól is.

Ma már az utánpótláscsapatok mellett is óriási stábok vannak, akár nyolc-tíz ember is. Anno ez úgy nézett ki, a második csapatnál volt a vezetőedző meg én. Segítettem kipakolni a bójákat, aztán csináltam a többiekkel az edzést úgy, mintha én is egyszerű játékos lennék. Bevallom, ez a legnehezebb még most is a pályaedzőségben számomra: sokszor futballistaként tekintek magamra az ötvenen túl is. Amikor nem megy a csapatnak, azt érzem, de jó lenne beállni! Bevallom, szoktam küzdeni azzal is, hogy hiányzik a játékosként átélt rivaldafény. A mozgást legalább a futással pótlom, nincs olyan hét, hogy a 60 kilométer ne lenne meg, plusz évi két maratoni versenyre megyek – épp a hétvégén lesz a következő, Sionban. Plusz csütörtökönként mindig lazább, játékos, labdás edzések vannak, ott is fix a helyem az egyik csoportban a cicázáshoz.

Részben tudatos, részben ad hoc alakult a visszavonulásom utáni időszak. Az NB III után hat évig dolgoztam az utánpótlásban. Ott azért már nem szállhattam be a 14-16 évesek közé. Közben nekivágtam volna az edzőképzésnek, hogy a C licencemből legyen valami. Na ez is egy érdekes történet. Jelentkeztem a B-re, mondták, hogy oké, de küldjem el ezt meg azt a papírt, ja és az érettségimet is. Nekem pedig nem volt. Szakmunkásba jártam, az eredeti szakmám hentes. Ők meg mondták, hogy az nem elég, úgyhogy viszlát.

A párom győzködött, hogy nem kéne ennyiben hagyni a dolgot, csináljam meg az érettségit. Nem az edzői papír miatt, hanem azért, hogy meglegyen. Ráálltam a dologra, és beiratkoztam. Jobb döntést pedig nem is hozhattam volna, mert épp ekkor indított a szövetség a volt válogatott játékosoknak egy olyan tanfolyamot, ahol a B-t és az A-t is egyszerre meg lehetett szerezni. Ehhez pedig elég volt, ha igazolom, hogy iskolába járok. Úgyhogy elkezdtem a tanfolyamot, közben éjszakai tagozaton a középiskolát, így majdnem egyszerre lett a végén A licencem és érettségim. Emlékszem, volt olyan, hogy mentem Telkibe edzést bemutatni úgy, hogy délelőtt irodalomból érettségiztem. Milyen az élet, ha akkor nem iratkozom be a suliba, hanem kesergek, hogy á, már elment a B-s képzés, akkor lehet, mai napig csak C licencem van. Azzal meg nem is tudom, milyen szinten dolgozhatnék, de az NB I-ben biztosan nem lehetnék pályaedző.

Az első tanítási nap előtt talán jobban izgultam, mint az első NB I-es meccsem előtt. Azt hittem, hogy majd röhögnek rajtam, hogy mi a frászt keresek ott negyvenöt évesen. Aztán kiderült, több hozzám hasonló korú és cipőben járó is van. A fiatalabbaknál pedig azt éreztem, elismeréssel néznek rám már csak amiatt is, hogy belevágtam. Összességében nagyon pozitív élmény volt. Akadt, hogy egy-egy hülyeség miatt nevettem önmagamon, ők viszont egy percig sem nevettek rajtam. Az elején volt, hogy rácsodálkoztak a személyemre, hogy én vagyok az a futballista a Lokiból. Ez valahol még hízelgett is.

Kölyökként nagyon nem szerettem iskolába járni, így féltem attól, hogy szenvedésként fogom megélni most is, nyilván a matekkal meg is szenvedtem, de sokkal több volt az olyan tantárgy, amit nagyon élveztem. Különösen a történelmet.

Hogy mi volt a kedvencem? Amit átéltem! A Kádár-korszak.

Na jó, ez csak vicc, és nem egészen igaz. Leginkább a háborús témákat kedvelem. Régóta szeretem nézni a Spektrumon az ilyen műsorokat. Nagyon érdekes felismerés volt, hogy mikor gyerekfejjel azt érzi valaki, hogy ezt most »meg kell tanulni«, mennyire el tudja venni az érdeklődését, ellenben most megfogott egy csomó olyan dolog, amit korábban nem szerettem. A tanáraim mentségére szóljon, akkoriban nagyon nehéz volt bármit mutatni nekem, ami akár csak tizedannyira érdekelt volna, mint a foci. Mostanra viszont rájöttem, a harc, a régi idők hadviselése például pont olyan, mint a labdarúgás. Sokszor elgondolkodtam, ha ott lennék a csatatéren, mihez lenne bátorságom. Mit csináltam volna adott szituációkban? Hasonló érzés volt-e egy adott osztaghoz tartozni, mint később egy csapathoz, például nekünk a Lokihoz? Gyerünk, puska a kézbe, előre! Vagy inkább hazáig szaladtam volna, ha tehetem? Azt viszont nem bánom, ha ez elmélkedés marad, és élesben sosem fog kiderülni. Lényeg a lényeg, ma már érettségizett polgár vagyok. 

Bevallom, néha még most is nehéz szokott lenni a játék nélkül. Azt szoktam mondogatni, nem is edző vagyok, hanem egy volt játékos. Utóbbi érzést erősíti, hogy még a mostani keretben is akad hat-hét olyan futballista, akivel vagy az élvonalban, vagy a harmadosztályban együtt játszottam. Ez a cicázás is olyan, abban a 20-25 percben szinte el is felejtem, hogy eltelt tíz év. Jó, amikor én vagyok középen, és kergetem a labdát, akkor azért érzem, hogy hamarabb elfáradok. De ezt is úgy élem meg, mint a leszokási folyamat része. Néha egy kis fájdalom segít.

Amikor focista vagy, rólad szól az egész, és ez mindennél jobb érzés. Utána legfeljebb vezetőedzőként szólnak még rólad a dolgok, de már az is egészen más. Sokkal nagyobb a felelősség, sokkal kiszámíthatatlanabb. Nagyobb a nyomás. Pályaedzőként meg az az egyetlen dolgod, hogy segítsd a játékosokat. Segíts nekik, hogy minél sikeresebbek legyenek. Örülsz a sikereknek, próbálod velük együtt megélni minden pillanatát, de belül hiányzik a rivaldafény, na! Hogy a szemek csak rád szegeződjenek, mint amikor a szélen megkaptad a labdát, és kapura törtél. Nem azért, mert ne lennék csapatjátékos, vagy azért, mert ne érezném most is a szurkolók szeretetét. S főleg nem azért, mert olyan sok interjút szeretnék adni! Hanem azért, mert az életben tényleg nincs semmi, de semmi ahhoz fogható, amikor kimész három-öt-tíz ezer ember elé, és ott elkezdesz focizni. Az már majdnem mindegy, hogy a labdával valami jót csinálsz, ami miatt megtapsolnak, vagy épp valami hülyeséget, amiért aztán szidják az anyádat.

Ilyenkor szokták kérdezni, érdekel-e a vezetőedzői lét. De ezzel kapcsolatban több dilemmám is van. Azt gondolom, játékosnak alázatos voltam, nem csináltam soha semmi balhét, igyekeztem tisztességgel végezni a dolgomat, és minden edzőmnek megadni a kellő tiszteletet. Írd és mondd, két évtized alatt egyszer próbáltam meg átverni az edzőmet, azt is a Metallica miatt – az ő koncertjükre Kiss Zolival és Sándor Tomival kilógtunk egy osztrák edzőtáborból este. De azért akadtak olyan edzőim az évek alatt, akikkel kapcsolatban nem voltam meggyőződve arról, hogy a lehető legjobb hivatást találta magának. És vagyok ennyire önkritikus magammal is: szerintem én se lennék ideális vezetőedzőnek.

A legfontosabb, hogy meglegyen a karaktered, hogy egy igazi vezér legyél. Na most én nem vagyok az. Nem vagyok elég kemény. Inkább haverkodó, barátkozó egyéniség vagyok. Ezt bizonyította a rövid beugrásom két éve, amikor a gyenge szezonkezdet után leváltották Joao Janeirót, és felkértek, legyek megbízott edző néhány hétig. Én pedig már három hét alatt is túlzottan engedékeny és elnéző lettem. És ez így nem hatékony. Ahogy mondtam is, belül inkább vagyok volt játékos, mint edző. Megvannak a hülyeségeim nekem is, de egy vezetőedzőnek egész más kattanásai kell legyenek: én mindig gyakorlati ember voltam. Megyek, megcsinálok minden gyakorlatot, futok, ütök-vágok, ha kell. De az, hogy órákig üljek a számítógép előtt, Excel-táblák fölött, és minden részletre kiterjedően próbáljam megtervezni a munkát, ami előrébb vihet, ez nem én vagyok.

Nem akarok megalkudni, sem a személyiségemmel, sem abban, hogy hol legyek vezetőedző. Mert az úgy nyilván nem menne, hogy ha a Loki hív, vezetőedző leszek, amúgy meg ha iksz idő után el kell köszönni, akkor megint elkezdek az utánpótlásban dolgozni, vagy lefokoznak pályaedzőnek. Itt szeretnek-imádnak, nem szívesen próbálnám ki, mi történne, ha a vezetésemmel sorozatban ötször kikapna a csapat. Hogy mennyi maradna ebből a szeretetből? Arról nem is beszélve, szerintem képtelen lennék hasonló szenvedéllyel dolgozni egy másik klub sikeréért. Azt gondolom, simulékony, jól alkalmazkodó vagyok, hogy szót tudok érteni nagyon sokféle vezetőedzői típussal és játékossal. Hogy tudok segíteni a csapatépítésben, kohézióteremtésben, szóval pálya- és segédedzőnek elég jó. Ez persze valahol egy feloldhatatlan kettősség is, mert nem szeretnék elkényelmesedni a mostani szerepemben, és azt gondolni, Dombi Tibinek a legjobb a Loki pályaedzőjeként, ennél több pedig nincs benne. Továbbra is képezni akarom magamat, követni a trendeket, mert nem szabad megelégedni egy percig sem. Jelenleg azonban nem érzem úgy, hogy a vezetőedzői pálya vonzana, hogy most megérné temérdek pénzt, időt, energiát a Pro Licencbe ölni.

Belegondolva abba, hogy 1991-ben kerültem fel az ifiből a felnőttcsapatba, és azóta mennyi minden változott – cserélődtek a tulajdonosok, a klubelnökök, rengetegszer a vezetőedzők –, de valamilyen szerepkörben mindig itt lehettem, egészen elképesztő. Óriási szerencseként élem meg, nagyon hálás vagyok Debrecennek mindazért, amit kaptam. Áldás. Sokan jönnek azzal, hogy Dombi Tibor már-már intézmény a városban, de ebben azért nem hiszek. Voltak körülöttem még remek játékosok, akik ugyancsak az egész életüket feltették a Lokira, nekik mégis másképpen alakult a visszavonulás utáni időszak. Nem szeretem, nem is szabad úgy felfogni, hogy nekem ez járt. Nap mint nap hálát adok azért, hogy azt csinálhatom, ráadásul annál a klubnál, amit a legjobban szeretek.

Olyan körülmények vannak! Döbbenetes, hogy a kilencvenes években milyen szerelésekben, milyen pályákon játszottunk, és ma milyenek a lehetőségek. Mintha nem is ugyanazon a bolygón lennénk. Mi még edzettünk salakon, olyan busszal utaztunk meccsnap reggel Sopron felé, félő volt, lerobban – de így spóroltunk egy éjszaka szállást. Ha meg volt is szállás, néha olyan helyeken, inkább aludtunk a kocsiban vagy a buszon. Ma a körülményekre nem foghat senki semmit, emiatt viszont kevesebb is a türelem a játékosokkal szemben. Ráadásul harmincfős keretek vannak. Mi annak idején voltunk tizenheten-nyolcan, és ha lesérült valaki, akkor feljött még egy-két ifi. Ez volt a körforgás. Tudtad, hogy fix kezdő vagy, de legrosszabb esetben is ott ülsz a kispadon. Most fogalmad sincs, hétvégén utazol-e, vagy sem. Nem is alakulnak ki olyan szoros barátságok, már-már családi kötelékek a csapaton belül. Ez részben köszönhető annak, hogy sok-sok dolog elvonja a figyelmüket a focin túl, részben annak, hogy kevesebb időt töltenek egy-egy klubnál. A legfőbb oka viszont szerintem egyértelműen az, hogy kétszer akkorára duzzadtak a keretek is.

Ahogyan idősödsz, egyre kevésbé fogadod el az új dolgokat, és egyre erősebb a nosztalgia is. Könnyű elhinni, hogy régen minden jobb volt. Igyekszem ezt kerülni, és nyitott lenni az új dolgokra. Még ha például az ilyen xG jellegű dolgokat nem is annyira élem, elfogadom, hogy van. Muszáj is elfogadni, és haladni a korral. Az például tök jó, hogy a nagyobb stábok miatt minden játékosra több figyelem jut. Ha bármi gondod akad, biztosan találsz valakit, aki segít.

De a lényeg változatlan: minden a pályán dől el. Adhatsz akármennyi instrukciót, elemezhettek akármilyen alaposan, a végén a döntést úgyis az adott játékos hozza meg, akinél a labda van. De játékos koromból tudom, hogy óriási a különbség abban, hogy az ember odafigyel az edzői instrukciókra, meg is érti, hogy mit kérnek tőle, és aztán mi jut ezekből eszébe egy meccs végén, amikor már fogy az oxigén, ég a tüdője, görcsöl a lába egy nagy sprint után az ellenfél kapuja előtt. Nyilván, ha a jobb szélen játszol, nem kolbászolsz el a bal oldalra, meg visszamész védekezni, de az olyan apróságok, hogy melyik védővel szemben merre érdemes cselezni, vagy hogyan érdemes passzolni, sokszor már nem fog eszedbe jutni. A mai játékosoknak sok minden sokkal könnyebb, de sok szempontból jóval nehezebb is.

Ezzel sem tudsz már mit kezdeni. Emlékszem, amikor bejöttek a mobiltelefonok, nemhogy elővenni nem lehetett az öltözőben, behozni sem. Ehhez képest ma már munkaeszköz. Szünetben vagy meccs előtt az edző úgy tartja meg a taktikai eligazítást, hogy a stábtagok a mobilképernyőkre kiküldik a videós anyagot. Ezen mennek a pontrúgások, kinek hol kell helyezkednie. Nekünk még ragasztgatták a hotel falára a napi és heti programot. Most megvan mindenre a chatcsoport, ott írjuk egymásnak, mi a következő program, mikor hol kell lenni.

Szrdan Blagojevics szerintem kifejezetten erős abban, hogy a régi és az új dolgokat vegyítse. Rendkívül következetes. Hisz egy játékban, hisz a földön történő labdakihozatalokban, a labdatartásban és a pozíciós játékban. Ezeket a játékelemeket pedig sokat és következetesen gyakoroltatja. Rengeteg jó példát tudnék mondani a kereten belülről, olyan játékosokat, akik két éve nem voltak túl labdabiztosak, mostanra viszont rengeteget fejlődtek. A végén persze úgyis az eredmény számít, de azt gondolom, ha látszik a koncepció, ha jó a játék, azzal a hullámvölgyek esetére is tudsz magadnak egy kis időt nyerni. Érdekes, mert szerintem a csapat idén még jobb játékra is volt képes, mint az előző idényben volt, a teljesítményünk mégis sokkal hullámzóbb volt a szezon nagy részében. Itt jön ki az, hogy tavaly szinte minden befelé pattant, most meg inkább kifelé jönnek a labdák. Ahogyan divatos lett mondani: most alul lőjük az xG-nket.

Rengeteg dolgot mérünk, de egyébként az xG pont nem egy olyan mutató, amivel az öltözőben foglalkoznánk. Ezek a GPS-mellények rengeteg hasznos információt megmutatnak. Az más kérdés, hogy mennyire tudjuk jól felhasználni őket a napi munka értékelésében és a következő napok előkészítésében. Ebben várok még fejlődést a következő években. De az biztos, hogy már most is óriási segítséget jelentenek egy edzői csapat számára. Már a kilencvenes években is nagyon sok dolgot próbáltak mérni, de az még tényleg nagyon kezdetleges volt. Kézzel kellett vezetni a naplónkat, mikor mit csináltunk, mit ettünk, ittunk, hogyan éreztük utána magunkat. Aztán azt vagy pontosan csinálta valaki, vagy nem.

Az egyik kedvenc elméleti felvetésem szerint az, hogy Andrea Pirlo hogyan sprintelt edzésen, vagy meccsen a lemozgott 12 ezer méterből mennyi volt a futás, a gyors megindulás, nem érdekelt a végén senkit. Kétlem, hogy a Milannál vagy a Juventusnál bárki elgondolkodott volna hét közben, hogy most kihagyom őt, mert kevésbé volt aktív az edzéseken. A következtetés? A zsenialitást még mindig nem tudjuk mérni, ezért pusztán az adatokra még ma sem hagyatkozhat senki.

S akkor most kérdezhetné bárki, hol vannak az Andrea Pirlók a mai futballból? Hiszem, hogy az egyéniségek megvannak még most is, és megmaradnak később is. De az is tény, a kreativitás sokszor háttérbe szorul a modern futballban. Mindent megmondunk, mindenre van egy előre kitalált séma, amit újra meg újra elgyakorlunk. De itt nem szabad csak a DVSC-re gondolni, vagy csak a magyar focira. Az egész világon így megy. Látjuk, amikor elmegyünk egy török edzőtáborba, és találkozunk ott egy hozzánk hasonló kaliberű csapattal Szerbiából, Törökországból, Örményországból. Látjuk, hogy nagyjából ugyanaz az edzésmunka mindenkinél, ugyanaz a szisztéma. Nincs nagy csoda, egy olyan húzás, amit valaki ne próbált volna ki, és ugrásszerű javulást hozna szinte a semmiből. Teljes edzéseket lehet visszakeresni a legnagyobb edzők irányítása mellett, ezekből mindenki próbál inspirálódni, átemelni valamit a saját szintjére. Edzőként már az utánpótlásban is azon dolgozunk, hogy rendszerben játsszon mindenki – ahogyan azt a háborús párhuzam is mutatja –, mégis az egyéniséget, a karaktert kutatjuk, mert utóbbi srácok jelenthetik a döntő faktort két hasonlóan szervezett és erős csapat között. Azt a három pontot, amivel lehet, a bajnokság végén épp harmadik vagy, nem pedig hatodik.

Hogy milyen a tizenkét csapatos NB I? Megértem a létszámmal kapcsolatos vitákat. Résztvevőként nehéz, kevés a hibázási lehetőség. Én is azt mondom, jobb lenne – mondjuk – még két csapat az élvonalban. De ha külső szemlélőként közelítjük, tényleg minden évben nagyon izgalmas a harc akár a dobogóért, akár a kiesés elkerüléséért. Ilyen szempontból meg tök jó. Abban nem hiszek, hogy sokkal több fiatal kapna lehetőséget, mert akkor is ugyanúgy meglenne az eredménykényszer. A legtöbb csapat pedig nem vállalná be, hogy az ötödik helyett a nyolcadik helyért játszik, de egy-két saját nevelésnek érezhetően több lehetőséget ad, pusztán azért, hogy fejlődni tudjon. Mindig a lehető legjobb eredményt akarod elérni. Ez a tizenkét csapatos NB I-es vita arra viszont nagyon jó, hogy legyen mivel takaródzni.

Van a Fradi, mögötte pedig bármi lehet. Kell egy jó széria, lehetőleg az elején, abból épül az önbizalom, és nagyon nagy igazság, ha önbizalom van, minden van. Érdemes megnézni a Kisvárda és a Mezőkövesd példáját. Nem is olyan rég még mindkét csapat dobogóért harcolt az élvonalban, most pedig alapját tekintve ugyanaz a keret simán kiesik az élvonalból. Kicsit olyan, mint az orosz rulett. Három-négy jobb vagy rosszabb meccs, és a dobogóért mész, de az is lehet, máris a kiesés elkerüléséért küzdesz. Holott a szakmai koncepció aligha lesz jobb vagy rosszabb pár balszerencsés meccstől. Olyan az NB I, mint a filmcím: Minden héten háború.

Tavaly szerencsésebben keveredtünk ki ebből a csatából. Utána szerintem nemzetközi szinten is bizonyítottuk, némi plusztapasztalattal felvértezve az Európa-konferencialiga szintjén bárki ellen lehet esélyünk. Rendben, a Rapid Wien elleni párharc nem alakult jól. Vagy mondhatnám azt is, amilyen kellemes meglepetést jelentett az első mérkőzés null–nullája, annyira váratlan pofon volt az ötgólos hazai vereség. 

Ha a Ferencváros és a Rapid szurkolói jóban vannak, miért ne szurkolhatnának együtt, akár ellenünk is? Ezen nem fogok megsértődni, főleg nem elvárni, hogy nemzetközi párharcban magyarként mindenképpen a magyar csapatnak kell szurkolni. Én sosem akadtam ki az ilyesmin, ez is a zrika része. Én hasonló párharcban mindig a magyarnak szurkoltam. A Fradinak, az Újpestnek, amelyiknek épp esélye volt bármilyen nemzetközi siker elérésére. De az, hogy vannak olyanok, akik nem így tesznek, nem zavar. Riválisok vagyunk, ha a jelenlegi erőviszonyok között nem is a legközelebbiek. Nem hiszem, hogy el kellene játszania a szurkolótáborainknak, hogy ez nincs így.

Azt szokták mondani, a Ferencváros csoportkörös szereplései jót tesznek a hazai foci megítélésének. Ez igaz, de az nyilvánvalóan sokkal jobbat tenne, ha több csapatunk jutna el az európai kupasorozatokban hasonló szintre, ez pedig az FTC NB I-es dominanciája mellett pont hogy nehezebb. Elvégre csak bajnokként lenne esélyünk arra, hogy egy esetleges selejtezős vereség után is legyen lehetőség javítani az Európa-ligában vagy a konferencialigában, ahogyan azt idén a Fraditól láthattuk. Miközben a középmezőny annyira sűrű, szezonról szezonra változik, épp ki tehet egy próbát. A nemzetközi tapasztalatok nem épülnek be. Nap mint nap azon dolgozunk, hogy közelebb kerüljünk, de jelenleg nincs olyan NB I-es klub, amellyel szemben reális elvárás lenne, nem pedig a bravúrkategória, a Ferencváros hegemóniájának megtörése.

Egyébként, hacsak nincs valami kiemelt magyar érdekeltség, esténként nem szoktam meccseket nézni. Tényleg a lehető legritkább esetben jut eszembe magamtól. Lassan ötvenegy év alatt kitapasztaltam, az az egyik nagy hibám, hogy bevonódok, elkezdek szurkolni, méghozzá általában az esélytelenebbnek, és csak felkavarom magam, így a meccs után órákon át nem is alszom. Nem vicc. Elképesztően fel tudom húzni az agyam egy olyan meccsen is, ahol egyébként két eredendően semleges csapat játszik. Úgyhogy ha van szabadidőm, inkább futok vagy zenélek.

A futás inkább a reggeleim része. Minden héten próbálom tartani a legalább 60 teljesített kilométert. Még játszottam, amikor megfogalmazódott bennem a vágy, szeretnék egyszer maratont futni. A tavalyi időmmel, most, hogy elmúltam 50 éves, a berlini, a londoni, a New York-i vagy a bostoni maratonra is nevezhetnék, így most ez a legfőbb motiváció. Nagyon szeretnék rajthoz állni a négy közül az egyiken, de azt is tudom, ez nem feltétlenül csak szintidő kérdése. Nehéz összeegyeztetni a munkámmal, és az megint csak nem az én stílusom, hogy a hobbim miatt felmentést kérjek egy bajnoki alól.

Közben jövőre már húszéves lesz a kis zenekarunk is, a Wyrfarkas. Ugyanúgy vagyunk, mint voltunk: szeretjük, de amatőrök vagyunk. Heti egyszer próbálunk, fellépést pedig csak annyit vállalunk, amit még őszintén élvezni tudunk. Örömzenélés az egész, és nem is akarjuk, hogy több legyen. Sándor Tamás, aki még ismert, korábbi játékos, a többiek ilyen szempontból »külsősök«. Az alapító tagok közül már csak én maradtam, de a mostani brigád már elég rég együtt van, az énekest cseréltük le két éve. Voltunk már a Tankcsapda előzenekara, az elég nagy élmény volt, viszont őszintén bevallom, tele volt a gatyám.

Sokkal izgulósabb típus vagyok a dobok mögött, mint a pályán valaha is voltam. Játszottam a Tankcsapdában is, elutaztam velük egy londoni fellépésre, és ott egy számot, a Jönnek a férgeket én doboltam. Azt élveztem nagyon. Tök f.sza volt, na! Ez a kis zenekar pont arra jó, hogy kikapcsolódjunk. Mi azért zenélünk, amiért egy zenész, mondjuk, fut. Például Lukács Laci. Energiát ad, segít kicsit kizárni a világot, másképpen nézni a dolgokra, a problémákra. Szóval nagyon jó ez nekünk így, ebben a kis családias formában. Nekem ez az érzés egyébként is nagyon fontos.

A Wyrfarkas a hazatérés gyermeke, a bajnoki menetelés idején fogalmazódott meg bennünk Böőr Zolival, hogy jó lenne egy alternatív módot találni a feszültség levezetésére. 2002-ben Utrechben játszottam, az akkoriban Izraelben légióskodó Sándor Tomi pedig egyszer csak felhívott, és közölte, szerinte haza kellene térnünk, mert Debrecenben nagy dolgok készülnek. Emlékszem, kinevettem, amikor közölte, az új tulajdonos nemcsak rendbe tette anyagilag a csapatot, de bajnoki címről is szövöget álmokat, ebben pedig mi is segíthetünk. Ráálltam a dologra, de igazából csak akkor hittem el, hogy Sándor Tominak igaza lett, amikor két évvel később az első bajnoki cím ünneplése közben begördült a nyitott tetejű buszunk a főtérre, és ott 40-50 ezer ember fogadta a csapatot. Leírhatatlan érzés volt megpillantani azt a sok embert a nagytemplommal a háttérben. Fantasztikus pillanatok voltak, és a java még előttünk állt: később egy idényen belül megnyertük mind a négy lehetséges trófeát, szerepeltünk az Európa-liga és a Bajnokok Ligája csoportkörében is. Keményen dolgoztunk, de sokkal-sokkal többet kaptunk vissza a focitól és Debrecen városától abban az időszakban, mint valaha álmodni mertem volna. 

Gyakran emlegetik a frankfurti időszakomat, van, aki inkább negatív előjellel teszi mindezt. De nekik is csak azt szoktam mondani, ha hiszik, ha nem, nagyon jó tapasztalatszerzés volt kimenni Németországba. Egy év adatott meg, amely alatt összességében jól éreztem magam. Más kérdés, hogy – főleg így utólag visszatekintve rá – szerintem egyáltalán nem voltam megérve arra, hogy kis falusi gyerekként megálljam a helyemet a német világban. Nem a futballtudást éltem meg hiányosságomként, hanem minden mást, ami nem a futball lett volna. Idehaza tényleg olyan volt a Loki akkori öltözőjében, mintha egy család lettünk volna.

Mint a testvérek, az edzés után bárhová mentünk, Sándor Tomival és a többiekkel együtt tettük. Együtt lógtunk és kapcsolódtunk ki, jártunk szórakozni, koncertre, strandra, bárhova. Németországban ilyen nem volt. És nem csak azért szenvedtem, mert nem tudtam előtte németül. Félreértés ne essen, Frankfurtban sem volt rossz a hangulat, az öltözőben mindenki elviccelődött mindenkivel, de amint vége volt az edzésnek, ment a saját dolgára. Magányosnak éreztem magamat, ami apránként felőrölt, és előbb mentálisan, aztán fizikailag is elindultam lefelé. Megváltoztam. Kiment egy olyan srác, aki rácsodálkozott mindenre, elvarázsolta, hogy 50-60 ezer ember előtt játszhat. A szezon végére ebből a varázsból és gyermeki izgalomból semmi sem maradt. Legyűrte a magány.

Amikor kimentem, a Frankfurt egyszeres UEFA-kupa-győztes volt. Azóta megnyerték még egyszer az Európa-ligát, így már két európai trófeájuk van. Nyertek a történetük során bajnoki címet, Német Kupát többet is. Összességében elmondható, még nagyobb, még komolyabb klub lett, mint 1999-ben volt. Akkor is, ha közben megjárta a másodosztályt is. Szerintem a magyar futballnak mindig jó, ha ilyen színtű csapatokhoz tudnak kiigazolni a fiataljaink. Utánam futballozott ott Huszti Szabi is, most pedig a kis Lisztes Krisztiánon a sor. Szerintem ha odateszi magát, meg tudja állni a helyét azokkal az alapokkal, amiket itthon kapott. Akkora különbségek ma már nincsenek, mint húsz-harminc éve. Nyilván az edzések és a mérkőzések intenzitásában bőven lehet eltérés egy Bundesliga- és egy NB I-es élcsapat között. De ami az életvitelt, a hozzáállást, a játékosokkal szembeni elvárást illeti, itt, Debrecenben is, hát még akkor valószínűleg a Ferencvárosnál, olyan a csapat élete és működése, akár a nyugat-európai kluboknál. Jó látni, hogy megint egyre több játékosunk szerepel jó nevű bajnokságokban, ez pedig nemcsak egyéni sikereket szül, de a válogatottunk is szépen fejlődik általa. 

Úgy vagyok az Európa-bajnoksággal, mint egy rég várt koncerttel: alig várom, hogy kezdődjön, és így, hogy szinte már kezdődik is, mindegynek gondolom, milyen lesz a végeredmény, az élmény a fontos, amit az elsőtől az utolsó számig kapunk majd. Remélem, megint hasonló élményben lesz részünk, mint amikor a francia Eb-meccsek alatt szabályosan megállt az élet, utánuk pedig mindenki a fociról beszélt. Elcsépelt lehet, de másodlagosnak tartom az eredményt, a lényeg, hogy ilyen, életre szóló élményekkel gazdagodjunk mind. Nem szoktam azon töprengeni, kimaradt-e bármi olyan a pályafutásomból, amit, ha újrakezdhetném, mindenképpen szeretnék elérni vagy kipróbálni. Talán csak azt bánom, hogy hasonló, az egész országot megmozgató élményt a mi generációnk nem tudott adni. Bár 1996-ban kijutottunk az atlantai olimpiára, ami nagyon nagy dolog volt, közel sem mozgatta meg az országot úgy, ahogy mostanában egy Eb.

Szoktam hallgatni a hozzám hasonló korú barátaim elbeszéléseit, milyen volt Marseille-ben vonulni vagy Dzsudzsák Balázs szabadrúgása után a lyoni stadion lelátóján ünnepelni. Olyan átéléssel, olyan ragyogó szemekkel beszélnek róla – pedig már nem tegnap volt –, szinte ott érzi magát az ember velük. Pedig, és ez sokakat meglep, egyik meccsen sem voltam, sem nyolc, sem három éve. Igazából nem is próbálkoztam vele, látva, mennyi ember szeretne jegyet szerezni. Elképzelhető, hogy meg lehetett volna oldani, de szívességet kérni emiatt nem akartam. Jó volt nekem itthonról is. Idén sem megyek, már csak amiatt sem, mert szerintem már el is kezdjük majd a felkészülést, amikor kinn még a magyar meccsek lesznek…”

(Borítókép: Dombi Tibor. Fotó: Papajcsik Péter / Index)