Az Európa-bajnokságok történetében 1980 és 1992 között nyolc válogatott részvételével rendezték meg kontinenstornát. A németek – háromszor mint Német Szövetségi Köztársaság, aztán már Németország – kiválóan, aranyéremmel kezdtek, utána azonban hiába voltak ott mind a hármon, ami rajtuk kívül senki másnak nem sikerült, már sorra érték őket a csalódások. A pluszban szerzett két érem ellenére is. A magyarok egyikre sem kvalifikáltak, korszakos francia, holland, majd dán klasszisok azonban a kontinens trónjára is felülhettek, útjuk azonban különböző állomásokon vezetett el a sikeres végkifejletig.
Az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) nem aprózta el, a hatodik Eb-re megduplázta a résztvevők számát, ami természetesen új lebonyolítási formát is kívánt. Ma talán megmosolyogjuk a 24-es létszámnál, de a rendező Olaszországban nem „kapták szét” a tornát az érdeklődők, pedig a futball ott azért a szenvedély kategóriába tartozik, és tartozott már akkor is.
A házigazdák meccsein kívül viszont a többi találkozó nem nagy érdeklődést generált, az átlagos nézőszám nem érte el a 25 ezret, amibe az is közrejátszott, hogy csak a csoportelsőség ért döntőt, a másodikok már „csak” a bronzéremért játszhattak. (A formula 1984-re megszűnt, összességében egy meccsen nőtt a szám – 14-ről 15-re –, bejött az elődöntő, már a csoport második helye is versenyben maradást ért. Eltörölték viszont a bronzmeccset, az elődöntők mindkét vesztest megillették.)
De vissza 1980-hoz. A tornára árnyékot vetett a korszakra jellemző, a fejét már a '70-es években felütő, a ’80-as években tragédiába kifutott futballhuliganizmus, az angol–belga csoportmeccsen az olasz rohamrendőrök könnygázt is bevetettek az indulatok megfékezésére, a játék pedig öt percig állt.
A tornán a korszakos zsenikből álló, 1974-ben és 1978-ben vb-döntős hollandok a csoportkörben ragadtak, Klaus Allofs egymaga hidegre tette őket. A német – akkor még kijárt mellé a nyugati kiírás is, hogy tudjuk, merre és hol járunk – futball egyik fiatal üdvöskéje mesterhármast könyvelt el, ami egyben a torna gólkirályi címét is érte. A hollandok a hajrában csak felzárkózni tudtak, egyenlíteni már nem (3–2).
A jövő ígéreteivel telezsúfolt NSZK (soraiban a szárnyát erőteljesen bontogató Bernd Schuster, Hans-Peter Briegel, Horst Hrubesch, Hansi Müller, Karl-Heinz Rummenigge, a válogatott premieren a tornán 19 évesen átesett Lothar Matthaus) meg sem állt az aranyéremig, bár azt nehéz lenne kijelenteni, hogy tönkreverte volna a mezőnyt.
A már említett Hollandia elleni győzelmet a Csehszlovákia elleni 1–0-s siker előzte meg, majd a Görögország elleni 0–0-s döntetlen követte. A döntőben a szintén fiatalító (Jan Ceulemans, Eric Gerets, Jean-Marie Pfaff, Erwin Vandenbergh nevét akkor ismerte meg igazából a szélesebb nagyközönség) belgákat 2–1-re győzték le, Hrubesch duplájával. Az aranyérmet jelentő második német gól a 88. percben született. Érdekessége még a finálénak, hogy egy cserével játszották le a meccset, ami mai szemmel szintén a befogadhatatlan kategória.
Érdemes röviden kitérni a rendező olaszokra, akik pár fiatallal támogatták meg amúgy többségében rutinos, pont jó futballista korban lévő csapatukat, és amely a Csehszlovákia elleni bronzmeccsen 1–1-es állás után a tizenegyespárbajt 9–8-ra bukta el. A kilencedik sorozatban Fulvio Collovati hibázott, a védő a keretből sokadmagával két évvel később majd a vb-győzelemmel vigasztalódott Spanyolországban, és írta be magát a sportági krónikákba.
VÁLOGATOTTUNK UGYAN HIÁNYZOTT, MAGYAR ÉRDEKELTSÉG AZONBAN ÍGY IS VOLT.
A játékosként olimpiai bajnok, játékvezetőként a nemzetközi porondon is elismert és foglalkoztatott Palotai Károly , a magyar és a győri futball egyik legendás, itthon és külföldön egyaránt köztiszteletnek és szeretetnek örvendő alakja – aki hat évvel ezelőtt, 82 éves korában hunyt el – az Olaszország–Spanyolország (0–0) csoportmeccsen fújta a sípot a San Siróban.
Apropó, Európa, sőt a világ egyik legismertebb létesítményével kapcsolatban illik megjegyezni, hogy az Eb-rendezés évében – egészen pontosan március elején – váltott nevet, és lett hivatalosan Giuseppe Meazza Stadion, amellyel az olaszok korszakos zsenijük, kétszeres vb-aranyérmesük emléke előtt adóztak. Meazza karrierje során megfordult mindkét milánói nagy csapatban, és 1979 nyarán hunyt el. Talán kevesen tudják idehaza, pedig büszkeségre adhat okot, hogy a 80 ezres stadionban – amely befogadóképességét tekintve az ország legnagyobbja, míg európai viszonyok között az igen előkelő nyolcadik helyet foglalja el jelenleg – 1967 őszétől Magyarországon tervezett és fejlesztett eredményjelző működött, miközben a római olimpiai stadionban a konkurens nyugatnémet cég, a Siemes szállította a berendezést.
A közepesnél erősebb volt a mezőny a fluktuációja négy év alatt, mindössze hárman maradtak: a két döntős, NSZK és Belgium, valamint Spanyolország. A tornát Franciaországban rendezték meg, ahol
az akkor 28 éves sztár, Michael Platini csillaga ragyogott éppen. Méghozzá igen fénylőn és rendkívül magasan.
A gólerős karmester az Eb-re már a Juventus olasz bajnokaként, valamint BEK-döntőseként érkezett, és a tornán szerzett kilenc találatával győzelemre vezette a francia csapatot. Cseppet sem mellékesen pedig kiérdemelte második Aranylabdáját, amit sorozatban a harmadik követett egy évre rá.
Az amúgy nagyszerűen összerakott francia csapat – az akkor forradalminak tűnő három–öt–kettes alapfelállástól sem idegenkedtek – a csoportmeccseken remekelt, de a kiváló játékerőt képviselő keretből is kimagaslott Platini. Utóbbi a csoportkör kilenc francia góljából egymaga hetet vállalt, a szebb jövőt sejtető dánokkal szemben az ő gólja döntött (1–0), a belgák elleni kiütésből (5–0) mesterhármassal vette ki a részét, miként a Jugoszlávia elleni találkozón is (3–2), ahol szintén egymaga jelentette a különbséget. Mindeközben olyan társak dolgoztak a keze, pontosabban a lába alá, mint Luis Fernandez, Didier Six, Alain Giresse vagy éppen Jean Tigana. Különösen utóbbi kettő a világ bármelyik együttesében szólista lehetett volna, a franciáknál viszont a zongorát cipelte.
A másik ágról a spanyolok és a portugálok szenvedték magukat tovább – az NSZK és Románia kárára. Amíg az A csoportban záporoztak a gólok (23), addig a B négyesben (9) erősen visszafogott volt a termés.
Az átlagnézőszám viszont az előző tornához képest 60 százalékos növekedéssel (!) 40 ezerre ugrott, ami nagy előrelépés volt a négy évvel korábban látottakhoz képest. Ebben nyilván nagy segítség volt a hazai franciák lehengerlő menetelése, akik nem bizonyultak tisztelettudó vendéglátóknak. Az elődöntőben izgalmas csatában, Platini 119. percben bekövetkező találatával ráadásban múlták felül a portugálokat (3–2), majd a döntőben a spanyolokat iskolázták le (2–0). Bár a játék képe egyoldalú volt, a franciák vezető találatához kellett a spanyol kapus és csapatkapitány, Luis Arconada hathatós közreműködése, aki az 57. percben konkrétan bevédte Platini nem túl veszélyesnek tűnő szabadrúgását. A végeredményt a 90. percben állították be a franciák, és kezdődhetett a megérdemelt ünneplés.
A diadal mérföldkő a francia futball történelmében, amelynek világversenyen az volt az első sikere.
Követte további Eb-aranyérem (2000), két világbajnoki cím (1998, 2018), Konföderációs-kupán aratott két diadal (2001, 2003), illetve utóbbi elődjének számító Artemio Franchi-kupa-elsőség (1985).
Az 1986-os vb-ezüstérmes és 1990-es vb-győztes német generációtól nem volt túlzás elvárni 1988-ban, hazai környezetben az Eb-trófeát. És ha nincs egy jó formát mutató, korszakos egyéniségekkel erősen megtűzdelt, a generációváltáson az évek során már átesett, közben pedig kiforrt holland válogatott, alighanem sikerül is a terv. A torna nézőszáma tovább emelkedett, ezúttal 40 százalékkal – már szinte súrolta az 57 ezret –, de az érdeklődés mellett az elvárások is nagyok voltak.
Amíg azonban a két favorit közül az NSZK veretlenül zárta a csoportkört – az olaszokkal 1–1 lett a vége –, addig a hollandok ráfáztak a szovjetekkel szemben. Utóbbi összecsapás egyetlen gólját a Dinamo Kijev ikonja, Rácz László szerezte. A négy között izgalmas párosítás jött össze – miközben az angolok, a spanyolok, a dánok és az írek a csoportkörben végezték –,
az előrehozott finálénak is beillő elődöntőben Hollandia egygólos hátrányból fordított, és kerekedett az NSZK fölé.
A németeknél már régen meghatározónak számító Matthaus értékesített büntetőjére az ellenoldalon Ronald Koeman válaszolt szintén tizenegyesből, majd a 88. percben Marco van Basten is eredményes volt. Miután a másik ágon a szovjetek az olaszokat is legyőzték 2–0-ra – ez még vastagon az a generáció volt, amely a mexikói vb csoportkörében 6–0-s kiütéses sikerével évtizedekre más dimenzióba helyezte a magyar futballt, mint ahová utóbbi pozicionálta magát a korábbi években –, a döntőben jöhetett a csoportkörös felvonás visszavágója.
A fináléban már nem termett babér a szovjet válogatottnak. Ruud Gullit más az első félidő közepén megadta az alaphangot, Van Basten pedig az 54. percben olyan gólt bombázott a nem éppen nyeretlen kétéves Rinat Daszajev feje felett éles szögből, kapásból a rivális kapujába, hogy ahhoz hasonló míves találatot kevesen mondhatnak magukénak a Föld nevű bolygón.
Marco van Basten végül három aranylabdával zárta játékoskarrierjét (1988, 1989, 1992), miként legendás elődje és honfitársa, Johan Cruyff, valamint Platini. Ezzel a nyolcszorosan legjobb Lionel Messi, valamint az ötször első Cristiano Ronaldo mögött hármas holtversenyben a harmadik helyen áll a trió. Van Basten első sikere előtt egy évvel éppen Gullit volt a befutó, utóbbi '88-ban honfitársa és klubtársa mögé szorult. A képzeletbeli dobogó harmadik fokát az Eb-aranyat hozó évben Frank Rijkaard foglalta el. A középpálya fáradhatatlan és átjátszhatatlan motorja, aki a korszak másik nagy csapatában, a klubsikerek sorát arató AC Milanban is említett két támadó mögött szorgoskodott. Rijkaardnak aztán 1989-ben is harmadik hely jutott a sportág legrangosabb egyéni díjában.
A holland csapat rajtuk kívül is nemzetközi szinten jegyzett játékosokat vonultatott fel, míg egyenesen a pillérek közé tartozott a kapus Hans van Breukelen, valamint a Koeman fivérek, a már említett Ronald és Erwin. (Utóbbi a fent említett nevek közül már a második Matthaus után, aki a kétezres években megfordult szövetségi kapitányként a magyar válogatott élén.)
A futball történetében világklasszisok sorát akár egy generációba is adó Hollandiának nincs is más diadala: a vb-ken három vesztes döntője van (1974, 1978, 2010), a Nemzetek Ligájában további egy (2019).1988 júniusában viszont minden összejött, a narancssárga tulipán végre teljes pompájában virágzott.
A dán futballnak ugyancsak egy nagy trófeája van, az 1992-es Eb-győzelem Svédországból. Az 1995-ös Konföderációs kupa az igazából a ráadás. Utólag úgy vonult be a történtük, hogy a strandról beugorva nyerték meg a kontinensbajnokságot, tekintve, hogy Jugoszláviát a délszláv háború kirobbanása miatt kizárták, és a csoportjukban második dánokat az utolsó előtti pillanatban reaktiválták, amikor a klubszezon után a dologtalanná vált játékosaik már a vakációjukat töltötték. A történet részben fedi a valóságot, mert a jugoszlávok mellőzése már hónapok óta a levegőben volt, és a dán keret is együtt volt. Igaz nem feltétlen az Eb-re, csak az Eb-résztvevő FÁK elleni mérkőzésre készült. A FÁK ezúttal a Független Államok Közösségét takarja, amely átmeneti megoldás volt egy politikailag változó időszakban, és a Szovjetuniót történelmileg összekapcsolta Oroszországgal.
Volt még egy „új” beszállója az Eb-nek, méghozzá Németország, amely a Berlini fal leomlása után a selejtezőnek már össznemzeti csapattal vett részt, múlt időbe téve az NSZK és az NDK futballmúltját. A csoportkörben az aktuális vb-címvédő németek és az Eb-címvédő hollandok négyese tűnt erősebbnek, a két favorit tovább is jutott, míg a másik ágon a skandinávok, a rendező svédek és a dánok kerültek az elődöntőbe. Utóbbiak az angol, francia párost tartották maguk mögött. Különösen a szigetországiak számára lehetett ez bosszantó, akik ebben a bő évtizedben három tornán vettek részt, csak az 1984-est hagyták ki, de egyszer sem jutottak tovább. A dánok az elődöntőben borították az esélyeket, és 2–2-es meccs után a büntetőpárbajban 5–4-re legyőzték Hollandiát, majd a döntőben ugyancsak outsiderként a németeket is megverték (2–0).
A korszakos futballt ismerve viszont bőven volt előképe a dán sikernek, nem a semmiből esett be a sportágba. Csak éppen akkor sikerült nekik minden is. Igaz, hogy már nem állt rendelkezésre a '80-as években bárkivel érdemi küzdelemre képes generáció tagjai közül az 1977-ben aranylabdás Allan Simonsen, Morten Olsen, Jesper Olsen, Preben Elkjar Larsen, Sören Lerby és Jan Mölby, ráadásul a szupersztár Michael Laudrup is bajszot akasztott a szövetségi kapitánnyal, amelyben ő húzta a rövidebbet Möller Nielsennel szemben, de nagyágyúkban így sem volt hiány.
Olyan mennyiségben talán nem akadt, mint korábban, de a kapuban Peter Schmeichel világklasszis volt, Brian Laudrup és Henrik Larsen is simán hozta a nemzetközi szintet, a stabil magot pedig olyan megbízható emberek jelentették, mint John Sivebak, Kent Nielsen, a kapitány Lars Olsen, Henrik Andersen, Johnny Mölby, Flemming Povlsen vagy éppen Kim Vilfort.
Bár a svédországi torna nézőszáma visszaesett 30 ezer alá, ez részben a stadionkapacitásokkal indokolható. Másrészt viszont nagyon érett az újbóli létszámemelés, a politikai nemcsak a világ-, hanem ahhoz kapcsolódóan a futballtérképet is átrendezte. Új beszállók érkeztek a játékba a régiek mellé, és úgy a szakmai, mint a gazdasági fejlődés lehetősége is indokolttá tette a bővítést.
Ez azonban már egy másik történet, amely ráadásként azzal indul, hogy 1996-ban a futball végre ismét hazatért Angliába. Az NSZK-ról pedig röviden zárásként még annyit illik megjegyezni, hogy a vizsgált időszakban szárnyalt: 1982-ben és 1986-ban vb-döntőt játszott, az 1990-as megkoronázás felvezetéseként.
válogatottfigyelő
Remek hírek Marco Rossinak, szenzációs fordulat a legnagyobb szükségben (január)
Marco Rossi örülhet, kulcsembere ismét szárnyal a pályán, összeállhat a csodatengely (február)
A magyar válogatott védelmében vannak kérdőjelek, a támadók viszont remekelnek (március)
Szoboszlai Dominik és a Liverpool is a legfontosabb időszakra fáradt el (április)
Eb-történelem
(Borítókép: A gólok az 1980-as UEFA Európa-bajnokság döntőjének Németország-Belgium mérkőzésén 1980. június 14-én a nápolyi Stadio San Paolóban, Olaszországban. Fotó: Getty Images)