A magyarázat azonban valószínűleg nem ennyire egyszerű. A mérkőzés hullámzása közepette számos olyan fordulópont, apró részlet befolyásolta a végeredmény kialakulását, amelyeknél érdemes talán pár másodpercre elidőzni. Megállni és átgondolni azt, hol tart ez a folyamatosan fejlődő csapat, mit lehet teherként a nyakába rakni a legtöbbször meghajlítva egy picit a valóságot.

Elhitetni a kevésbé életszerűt vagy felvázolni a valóságot?

Sokat gondolkoztam azon a mérkőzés alatt és azt követően is, hogy mi a megfelelő kommunikáció egy ilyen mérkőzést megelőzően. Akár a játékosok, akár az oldalvonal mellett álló vezetők, akár az MLSZ vezérkara részéről. Hol húzható meg a határ a nagyon jók vagyunk, mindent megteszünk, biztos továbbjutunk, vagyis a közvéleményt (is) motiváló gondolatok és a két lábbal a talajon álló helyzetértékelés között?

Amikor az első félidő derekán a két nyolcas számú játékos futott a labdáért (Hajdú B. István hasonló szavai által közvetítve) az oldalvonal közelében, fájóan hasított az emberbe a felismerés. Nemcsak az első húsz perc nagy fölényét, a svájci vezetést, Sallai Roland hat és Szoboszlai Dominik nagyon kevés, hét érintését látván, hanem a keretek közötti különbséget szemléltető, visszakézből adott józanító pofon csattanását hallva is. Nagy Ádám, a magyar nyolcas számú játékos, a jelenlegi keret rekordválogatottsággal rendelkező futballistája éppen a Serie B, az olasz másodosztály sereghajtójával jutott megegyezésre a találkozót megelőzően. Remo Freuler, a másik nyolcas az olasz első osztály meglepetéscsapatának, a Bolognának stabil alapembere. Bajnokok Ligája-helyen végeztek a Serie A idei kiírásában.

Hatalmas a különbség a két csapat keretét vizsgálva

Amikor kicsit jobban elkezdi az ember boncolgatni a holdról is jól látható részleteket, akkor szembetűnő az a minőségi különbség, amely a két keret között van. Ezt pedig fontos lett volna minden alkalommal a „nagy esélyünk van továbbjutni” kezdetű nyilatkozatok mögé kisbetűvel odatenni, hogy ne alakuljon ki egy végletekig felfokozott elvárás, egy minden racionalitást nélkülöző kép a válogatott esélyeit illetően. Ne nyilatkozzon olyat szövetségi vezető, hogy már az csalódás lenne, ha nem jutnánk tovább, mert nem az. A svájci 26 fős keretben 21 olyan labdarúgó található, akik topbajnokságokban játszik. Nem csak kerettagok, folyamatosan játszanak.

Óriási különbségek a játékpercek összevetésében is

A védekezésben öt hátsó emberrel játszó magyar válogatott védelmi vonalában három olyan labdarúgó is a kezdőcsapatba került, aki a tavasszal nem dúskált a játékpercekben. Lang Ádám február óta négy percet töltött a klubjában, egy ciprusi csapatban a pályán, Szalai Attila 15 percet kapott ugyanebben az idősávban, és Fiola Attilának sem a legjobb szezonja volt az idei. Hosszabb sérüléseinek köszönhetően összesen 877 perc jutott neki a magyar élvonalban, októbertől márciusig tartó maródiságából visszatérve hat mérkőzés került a lábaiba, majd az újabb sérülés ismét távol tartotta az utolsó három bajnoki fordulóban. Legutóbb áprilisban volt kilencven percet a pályán.

Hiába a számos, együtt lejátszott válogatott-találkozó, hiába az egymás gondolatait ismerő összeszokottság, ilyen terhet nem bír el egy folyamatos nyomás alá kerülő védelem. Amúgy is csodára, a csillagok legjobb állására és az esztergomi érsekség minden imájára szükség lett volna ahhoz, hogy tétmeccsen két vállra fektessünk egy ennyivel jobb alapanyagokkal rendelkező keretet, de ilyen hendikeppel indulva ez még inkább távolinak tűnt. Távolinak, mint az a tudat, hogy nyomás alatt hiba nélkül letudnak egy mérkőzést azok, akik ilyen mértékű játékpercdeficittel rendelkeznek. Nem tudtak!

A hatalmas hibák, a rossz döntések és a hiányzó játékpercek között egyértelmű a kapcsolat

Mind a három játékosunknak volt hatalmas hibája a mérkőzésen, a végére pedig az őket felügyelő és folyamatosan kisegítő Willi Orbán is felőrlődött a sok feladatban. Lang Ádám 45 pernyi játéka alatt nem nyert párharcot, nem volt sikeres szerelése. Bár mindkét hosszú indítása sikerült, és 77 százalékos passzhatékonysággal zárt, mégis az első gól előtti szituáció ég a legtöbb szurkoló retinájába. Az utólagos vonalazás Kerkez Milos lábát rajzolta meg fő bűnösként, de Lang védelemből való kiugrása, ellentétes irányú mozgása és beragadó lába sem lett volna elegendő ahhoz, hogy a balhátvéd esetleges kijjebb való helyezkedésénél lesállást lehessen fújni.

A legnagyobb kérdés pedig az, hogy lehet-e, kell-e a 16-os vonala közelében lesre játszani? Hatalmas rizikó, ennyi ember mozgását, századmásodpercek alatti reakcióját összehangolni szinte képtelenség. Silvan Widmer behúzódásával, Ruben Vargas és Michel Aebischer feltűnésével amúgy is nagyon sokszor kellett a belső védőinknek egy az egyben játszani ellenfeleikkel szemben, így Willi Orbánnak több helyre is figyelni kellett. Az ilyen esetben mögé beinduló csatárt nem lesre állítani, hanem elkísérni kell.

Szalai Attilának 79 perc jutott, az ő 87 százalékos passzpontossága, a százszázalékos hatékonyságú szerelési kísérlete és a szokásosnál kevesebb ellenfelet kereső hosszú indítása még az elfogadható kategóriába is emelné teljesítményét, ha nem jöttek volna azok a szemet szúró hibák, amelyeken mérkőzések úszhatnak el. Amelyek fáradással és mérkőzéshiánnyal karöltve nagyobb eséllyel lehetnek futballmérkőzések nem invitált résztvevői. Fiola Attila is összeteheti a két kezét, hogy a második játékrész végéhez közeledve nem dőlt el hamarabb a találkozó.

Van, amikor már az akarat, a fegyelmezettség és az egység sem elegendő

Természetesen nem mondhatja egy szövetségi kapitány a mérkőzés utáni nyilatkozataiban, hogy az ellenfél keretét jobb minőséget képviselő játékosok alkotják, de míg a magyar kezdőben hét topligából érkező, egy ciprusi, egy olasz másodosztályú és két magyar élvonalbeli labdarúgó jelenti a legerősebbet (akik közül hárman a védelemből brutál meccshiánnyal küzdenek), addig Murat Yakin tíz topbajnokságot képviselőt állíthatott csatasorba, akik folyamatosan játszottak idén. A magyar kezdőben 285 mérkőzés szerepelt összesen a lábakban ebben a szezonban, a svájciaknál 426. Az egyik oldalon csak Varga Barnabás, Szoboszlai, Sallai és Kerkez játszott 30 mérkőzés felett, a másikon tíz ilyen labdarúgó is található.

A cserékről, a választási, merítési lehetőségekről pedig elég annyit elmondani, hogy amíg nálunk egy svájci élvonalban jó szezont futó, egy horvát élvonalban is kevés lehetőséget kapó, egy német másodosztályban kiválóan játszó és egy Dél-Koreában pallérozódó játékos jelenthetett reményt kétgólos hátrányban, addig a másik oldalon öt topligából érkező került bevetésre az eredmény megtartása vagy esetleges növelése érdekében.

Büszkének lenni, elfogadni és szeretni azt, amink van

Mi történt valójában? Semmi más, csak győzött a jobb csapat. A nem csupán a tegnapi találkozón jobb, hanem minden összevetésben jobb csapat. A magyar válogatott továbbra is ugyanaz a szerethető, kiváló csapategységgel és egy fantasztikus stratégával rendelkező csapat, mint volt a mérkőzést megelőzően. A németek teljesítményét látva a helyzet nem egyszerű, de az indulásnál sem volt már az.

Csodára és minden kívülről jövő segítségre is szükség lesz

A matekozásba most nagyobb energiákat fektető szurkolóknak pedig érdemes lehet majd azt is szép lassan adagolni, hogy Skócia ellen sem lesz sétagalopp, biztosan három pontot jelentő a stuttgarti kirándulás. A németek ellen a meccs elején látott 5-4-1-es fegyelmezett, a területeket a legminimálisabbra szűkítő, jól működő védekezést nem lesz egyszerű feltörni úgy, hogy közben elkerüljük a veszélyes kontrákat is. Nekünk nincs egy hátulról irányító Toni Kroosunk, egy mindent látó és megvalósító Ilkay Gündoganunk, és nem Musialák, Wirtzek, Sanék fejezik be akcióinkat. Az ilyen fizikális attribútumokat felvonultató ellenfelek amúgy sem a kedvenc fogásai étkezésünknek.

Ahhoz azonban, hogy a skótok elleni esetleges három ponttal el tudjunk kezdeni számolgatni, még egy csodára szükségünk lenne Németország ellen, mert a harmadik helyen való biztos továbbjutáshoz elengedhetetlen egy pont valóban a csoda kategóriába tartozna jelenleg. A csodát azonban nemegyszer hozták már el nekünk a legjobbjaink egy véget nem érő éjjelen.

A szerző Hrutka János, 24-szeres válogatott labdarúgó, háromszoros magyar bajnok és kupagyőztes, német bajnok.

(Borítókép: Marco Rossi 2024. június 15-én. Fotó:  Marco Steinbrenner / DeFodi Images / Getty Images)