„Mit csinál ez a gyerek? Normális? Kórházba akar kerülni?” A futballvilág egyik éppen ügyeletes ígéreteként mindig külön figyelem kíséri azoknak a fiatal labdarúgóknak a kezdeti lépéseit, akiknek teljesítményét megelőzi a bennük rejlő potenciálról szóló hír. Ilyen volt első manchesteri időszakának elején még tinédzser, ma 40 éves Cristiano Ronaldo is, aki azóta már régen a sportági GOAT (Greatest of All Time/minden idők legjobbja) -magasságba emelkedett.
Az, hogy 40 évesen adott játékhelyzetben egy ilyen karrierrel a háta mögött valaki az oldalvonalnál, a támadó térfél közepénél meghúz hasonlót, gyakorlatilag alap. Két rutinos védő ront rá egyszerre, az angol élvonalban, amikor a célszemély a Manchester United üdvöskéje. Gyengébb idegzetűek nézni sem merik. Ő azonban nem szabadul a labdától. Nem keres társat a játékhoz, pedig egyszerű matematika, ha a fogadtatásomra ketten érkeznek, akkor máshol mínuszos az ellenfél védelme, ergo van csapattárs üresen. De nem épít a gyorsaságára sem, szökteti magát, és kényszeríti ezzel versenyfutásra a rivális nála egészen biztosan lassabb játékosait. Inkább bevárja őket. És leáll velük szemben cselezgetni.
Cristiano Ronaldo akkor és attól vált azzá, ami később lett, hogy ezektől a sallangoktól meg tudott szabadulni. Mert ilyen húzogatós tilitoliból gól az biztosan nem lesz.
MÁRPEDIG AZ Ő OXIGÉNJE, ÉLTETŐ ELEME A GÓL LETT.
Inkább folyamat eredménye volt ez, mintsem egy konkrét pillanaté, ami alighanem már Manchesterben kikristályosodott benne, tökéletességében aztán a Real Madridnál teljesedett ki. Sok csapattárs és még több ellenfél segíthette őt, és edzői közül ezen az úton főszerepet töltött be Sir Alex Ferguson Manchesterben, majd Madridban honfitársa, a trénerek között ugyancsak külön kasztba sorolható José Mourinho.
A portugál labdarúgóban minden adott volt, tehetség, fizikai adottság, elszántság és becsvágy. Ritka együttállás, hogy ilyen magas szinten van jelen mindez egy labdarúgóban. Sokan már az egyik feléből is képesek karriert csinálni, vagy legalább valamilyen százalékos szintre elérve hírnevet szerezni. Cristiano Ronaldo ezekben sem aprózta el, hozta a maximumot. Akár még azon az áron is, hogy egy idő után állam lett az államban, egyszemélyes hadsereg egy csapatjátékban. Mindenki az ő zenéjét játszotta körülötte. Kivétel talán a válogatott, ott valóban átérezte a nemzeti mez magasztosságát, ott képes volt az egóját nem túldimenzionálni.
Amióta futball létezik, jellemző a kulcsemberek, a sztárok nagyobb szerepvállalása. A társak őt keresik, vagy a labda amúgy is őket találja meg szinte magától, és onnantól kezdve rájuk vár a megoldás. És nemcsak a pályán lévők, hanem a lelátón, később már tévék előtt is jobban kikerekedik a szem, nagyobb a figyelem, most történik majd az a valami, amit a meccsről elviszek magammal, amire a meccsből még sokáig emlékezek. Mindez sokszor hajlik önzőségbe, ami alól a sikeres megoldás és befejezés ad feloldozást. Elfogultsággal vádolható az, aki Cristiano Ronaldót önzőnek látja. Ő csupán egyéni sportágat kreált egy csapatsportból.
Visszatérő kép, hogy szerzett gólnál neki jár az ünneplés. A társak hozzá mennek, őt keresik. Mindig. Független attól, hogy a találat éppen miként született, a kivitelezésből százalékosan mennyire vette ki a részét. Amikor a társak tették bele a munka javát, Cristiano Ronaldo pedig a befejezésnél jókor volt jó helyen, érkezett a rá jellemző lendülettel – tegyük hozzá, ez is adottság, kivételes képesség, kevesek sajátja –, de maga a játékhelyzetet egy ifistának is illett megoldani. Őt ünnepelték. De akkor is, amikor a portugál szolgálta ki a gólt szerző társat, de utóbbi azért még tett bele melót az akcióba, csinált pár cselt, fektette el a kapust is, vagy lőtt védhetetlenül a felső sarokba. Az első számú ünnepelt akkor is Cristiano Ronaldo.
Ez az egyetlen dolog a páratlan pályaívben, amivel sok pártatlan futballrajongó nem tud mit kezdeni. A többség alighanem viszont nem is akar, felnéz a táblára, ott pedig minden egyértelmű. Van gól? Van. Ki szerezte? Cristiano Ronaldo. Márpedig szerzett párat. Ha pedig gólt kapott a csapat, azt ő kapta, szinte személyes sértésként élte meg.
Fénykorában, ami önmagában kétszer olyan hosszú volt, mint egy átlagos klasszisnak, valóban megidézte a hőskor gólgyárosait.
Azokat, akik még tényleg számolatlanul rúgták, fejelték a gólokat, és akikről a '60-as, '70-es évek után azt hittük, hihettük, hogy a modern(ebb) futball beköszöntével örökre kihaltak, mint a dinoszauruszok. Korszakos zseni szerencsére bőven jutott arra az időszakra, majd azt követően is, de velük együtt élve nem nehéz, tulajdonképpen lehetetlen volt hinni a csodában, hogy látunk még Deák Ferenceket. Nem a haza bölcsét, hanem a Ferencváros legendás bombázóját. Aztán a 2000 évek mégis el-, pontosabban visszahozták nekünk ezt az időszakot. Ráadásul mindjárt duplázva. Cristiano Ronaldo és Lionel Messi versenyfutása a két érintettre is kellő hatást gyakorolt, mintha nem lett volna nekik elég saját zsenialitásuk. Kaptak mellé pluszmotivációt a másik személyében. Mert teherként láthatóan egyikük sem élte meg. Miközben a nagyságuk erős árnyékot vetett a futballra, kollégákra, és a világban onnantól kezdve már nem az volt a legnagyobb kérdés, hogy széna vagy szalma, hanem azon ment a sportági polémia: melyikük a GOAT?
A futball mindent überel, a csárdát például azért, mert utóbbiban már két dudás sem fér el egymással, előbbiben viszont egy csapatba tizenegy GOAT is beválogatható.
(Borítókép: Cristiano Ronaldo az Al Nassr játékosa ünnepli csapata harmadik gólját az Al-Nassr és az Al Wasl közötti AFC Bajnokok Ligája elitmérkőzésen a King Saud University Stadiumban 2025. február 3-án. Fotó: Al Nassr FC / Getty Images)