Szombat délelőtt van, már a PlayBEK ismétlését nézem – immár másodjára, mert péntek este is végigizgultam a műsort –, hallgatom Hegyi Iván lebilincselő sztorijait a Bajnokcsapatok Európa-kupája hőskorából, az ötvenes évek második feléből meg a hatvanas évekből, fel-felkapom a fejem Faragó Richard találó közbeszólásaira, majd elmerülök minden idők legfantasztikusabb fináléja, az 1960-as Real Madrid – Eintracht Frankfurt csata izgalmaiban.

Puskás Ferenc játéka kiragyog a meccsből. A négy góljáról persze korábban is tudtam, mindenki tudja, aki valaha is nézett már futballmeccset, hogy Öcsi a mai napig tartja a BEK/BL-döntők egyéni gólrekordját ezzel a mesternégyessel. És Alfredo Di Stéfano, Don Alfredo korát messze megelőző, fantasztikus középpályás játéka! Mert a gyérülő hajú Saeta Rubia, vagyis a Szőke Nyíl ugyan formailag középcsatár volt, de ugyanazt játszotta, mint kortársa, Hidegkuti Nándor, a történelem első hamis kilencese, aki hátrajött védekezni, osztogatta a jobbnál jobb labdákat, és mellesleg rúgott három gólt. 

No, és a kevéssé ismert Luis Del Sol, aki mindössze két idényt játszott a Fehér Balettben, 1960 és 1962 között – de micsoda két évet! Hogy mennyire tudott futballozni ez a jobbösszekötő!

Paco Gento gyorsaságáról legendákat meséltek, és tényleg, szerintem nem maradna le Cristiano Ronaldo mögött, ha egy korban élnének vagy éltek volna. Vagy a jobbszélső Canario, a brazil, aki csak azért volt hatszoros válogatott a hazájában, mert egy bizonyos Garrincha mellett nem tudott többször szóhoz jutni. És aki a feledhetetlen Raymond Kopát, minden idők egyik legjobb francia labdarúgóját váltotta ezen a poszton. 

De ami az igazi meglepetés volt számomra, hogy mennyire jól fociztak a 7:3-ra legyőzött németek! Ha rúgnak öt-hat gólt, egy szót sem szólhattak volna Puskásék. 

Szóval a meccs fantasztikus volt, de a játék minőségénél is jobban szemet szúrt az a ma már elképzelhetetlen és sohasem tapasztalt sportszerűség, mi több, úriemberi magatartás, amely mindkét csapat játékosait jellemezte. 

A Real Madrid DNS-ében mindig is benne volt a Spanyolországban mindmáig nagyra tartott tulajdonság, a señorío, amit magyarra talán úriemberi viselkedésként, már-már fenséges magatartásként fordíthatnánk. Egyszerűbben: a nemesség kötelez. Mert a Real Madrid a futball arisztokráciáját testesítette meg, azt nem is lehet vitatni.

Szóval az nem lepett meg, hogy Santamaría, DiStéfano, Gento és a többiek úriember módjára viselkedtek a pályán, de meg kell mondanom, a félprofi németek semmiben sem maradtak el ellenfelük mögött. Már legalábbis ezen a téren.

Mire gondolok?

Egyik fél sem húzta az időt minden egyes gól után – pedig volt belőle elég, szám szerint tíz – sprintben futottak vissza a játékosok a középkezdéshez, nem volt öt percig tartó kamu örömködés, kirohanás a szögletzászlóhoz, a szurkolókhoz, nem. A szabadrúgásoknál, bedobásoknál nem keresgélték hosszú másodpercekig a labda helyét, nem dobták oda a társnak, hogy inkább az dobja be a taccsot, nem volt fetrengés, senki sem csapkodta öklével a gyepet, eljátszva a nagyhalált, nem pörgött-forgott ötöt-hatot, ha a földre került. 

Summa summarum: alig volt holtidő! A kilencven percből legalább nyolcvanötöt konkrét futballal töltöttek, nem úgy, mint manapság, amikor a tiszta játékidő jó, ha ötven perc. Akkor még megadták a nézőnek azt, ami a pénzéért járt.

Igen, a reveláció erejével hatott ez a Real Madrid – Eintracht Frankfurt BEK-döntő, és nemcsak a mai fiataloknak, akik a színházi előadásnak is beillő, futballnak csúfolt, folytonos szimulálással terhelt mai börleszken szocializálódnak, hanem nekünk, idősebbeknek is, akik pedig még láttak igazi futballt, csak már elfelejtették, milyen volt az, amikor nem a játékvezető becsapása, meghülyítése volt az elsődleges cél.

És eltűnődtünk azon, mivé is korcsosult ifjúkorunk gyönyörű játéka, a még ma is, romjaiban is a sportok királyának számító csodálatos játék.

A futball.