Vendéglátóm szerint szerencsés vagyok, az elmúlt három napban az eső is alig-alig állt el, erre szombat délutánra kisütött a nap is St. Helensben. Mit kisütött, szikrázó napsütés, 15 Celsius-fok, igazán tavaszias idő jutott osztályrészemül, mikor autóba ültem szombat délutáni célpontom felé...

Jay-Jay Okocha, El Hadji Diouf, Nicolas Anelka, Jussi Jääskeläinen vagy épp a pályafutása legjobb éveit alighanem a klubnál töltő Bogdán Ádám. Baráti körben beszélgetve, futballról szóló fórumokat olvasva egyaránt az az érzés önt el: a 2000-es évek közepi, a 2010-es évek eleji Bolton Wanderers sokakban ébreszt romantikus nosztalgiát különleges karaktereivel, az angol labdarúgó-élvonalban elért bravúros szerepléseivel.

Az együttes alig több mint húsz éve még a Premier League 6. helyét tudta megszerezni, így indulhatott a nemzetközi kupaporondon is, azóta viszont elképesztő mélységeket járt meg. Az elmúlt évtizedben nemhogy a 6. hely, még a PL-szereplés is távoli vágyálom lehetett csupán a Manchestertől mintegy negyedórányi autóútra fekvő városkában. A fénykorát jelentő harmincas években az FA-kupát háromszor (történelmében pedig összesen négyszer) elhódító klub 2019-ben kis híján megszűnt. A csapat a súlyos anyagi gondjai miatt – ekkor már a harmadosztályban küzdve a túlélésért – csődeljárás alatt állt, és csak az angol labdarúgóliga (EFL) többszöri haladékának köszönhetően tudott végül új többségi tulajdonost találni magának.

A klubban 92 százalékos tulajdonnal bíró Football Ventures első lépésben konszolidálta a csapat anyagi helyzetét, igaz, ez együtt járt azzal, hogy még a League One szintjén sem tudott igazán ütőképes keretet kialakítani. A 2020–2021-es idényben harminchárom éves mélypontra érve a negyedosztályban szerepelt a Bolton, innen indult meg a szakmai építkezés. Első nekifutásra – igaz, playoffban – sikerült a feljutás, azóta pedig javuló eredmények mellett ostromolja az együttes a Championship kapuját is. 2022-ben kilencedik, 2023-ban ötödik, 2024-ben harmadik helyen zárt az alapszakaszban, így kétszer is részt vehetett a feljutásról döntő rájátszásban, az utolsó lépést azonban nem tudta megtenni.

A mostani szezonnak is a szintlépés reményében vágott neki az együttes, ráadásul tíz évvel Bogdán búcsúja után ismét magyar játékossal a soraiban: a Fehérvárról megszerzett Schön Szabolcs játékjogáért ráadásul egymillió euró körüli összeget sem sajnált az akkor még Ian Evatt vezette szakmai stáb. A szezon a vártnál döcögősebben indult, hat forduló után a kiesőzónában tanyázott a csapat, aztán beindult a szekér, hat veretlenül megvívott bajnoki után már a playoffot jelentő hatodik helyen álltak a fehér-kékek.

A magyar válogatott labdarúgó helye is biztossá vált a kezdőben, amit szárnyvédő létére november közepéig egy góllal és három gólpasszal hálált meg. Az ünnepi darálóban aztán újabb hullámvölgy jött, ami január végére edzőváltáshoz vezetett: Evatt 2020 óta tartó munkáját megköszönve a harmadosztályt két éve a Plymouth-szal már megnyerő Steven Schumachert nevezte ki. 

Így jutottunk el a mai napig, amikor is a későbbi rájátszás szempontjából kiemelt jelentőségűnek ígérkező rangadó várt a Boltonra: a liga ötödik helyén álló, a fordulót a nyolcadik pozícióból kezdő Wanderersnél csupán három ponttal többet gyűjtő Leyton Orient látogatott a Community Stadiumba.

A rangadó mintegy 20 ezer nézőt vonzott a helyszínre, ami harmadosztály lévén elsőre meghökkentőnek tűnhet, valójában azonban a legkevésbé sem meglepő errefelé. Sőt, szinte már kevés! Schönék átlagosan több mint 21 néző előtt futballozhatnak idehaza, ami a liga második legmagasabb nézőszáma, egyedül a hasonlóan patinás múltra visszatekintő Birmingham City bajnokijai vonzanak ennél is több drukkert. Mindezt úgy, hogy a belépők a legkevésbé sem olcsóak, a kapu mögötti szektorokba is közel 30 fontot, mintegy 14 ezer forintot kóstál egy jegy. Úgy, hogy – igaz, klubtagsági váltása után – a szomszédos Manchester két gigaklubja, a négyszeres PL-címvédő City és a 20 elsőségével rekordbajnok United meccseire is lehet belépőt kapni hasonló áron...

A Wanderers sajtófőnöke, Pete Oliver rögvest azzal fogadott az arénában, hogy örülhetek, mert első perctől a pályán láthatom a számára is nagyon kedves „Szabit”, akivel külön megbeszélte, ha egy mód van rá, közös örömünkre szerezzen is egy gólt. Tegyük hozzá, ez közel sem ígérkezett olyan könnyű feladatnak, mint kimondani volt. A Leyton túl azon, hogy a bajnokságban közvetlen ellenlábas, néhány héttel ezelőtt kis híján a Manchester City torkán akadt az FA-kupában. Kevin De Bruyne találatával csak a hajrában tudta az élvonalbeli együttes megfordítani a vörösök elleni találkozót.

A meccs a várakozásnak megfelelő nagy elánnal indult, az első öt percben inkább a vendégek, az azt követő etapban inkább a vendéglátók bizonyultak aktívabbnak. A 8. percben épp Schön fülelt le egy átadást a saját térfele közepén, meglódult, majd pontosan játszott össze Aaron Morley-val, kissé kisodródva azonban már nem tudott jól centerezni. A magyar válogatott szárnyvédője a folytatásban is iparkodott, bármit is felelt Pete góllal kapcsolatos kérésére, érezhetően nagy bizonyítási vágy munkálkodott benne. 

Míg az előző edzőnél többnyire a bal szélen, egyértelműen szárnyvédőként kapott bizonyítási lehetőséget, ezúttal a 4–3–3-ban felálló Bolton jobb szélsőjeként iparkodhatott minél többször a kapu elé érni. Negyedóra után még egyértelműbb lett a házigazda mezőnyfölénye, Schönnek akadt egy újabb betörése jobb szélről, ezúttal blokkolt lövéssel a végén. A 25. percben pedig megint csak a Honvédban nevelkedett középpályás kerülhetett volna helyzetbe, ha picit hosszabb Jordi Osei-Tutu tizenhatos jobb oldalához pöckölt labdája.

A Leyton jó húsz percre teljesen elszürkült, egy helyzet nem sok, annyit nem tudott kidolgozni Richie Wellens együttese. Hosszú idő után az első említésre méltó lehetőség Ethan Galbraith 22 méterről eleresztett, végül kapu fölé szálló átlövési kísérlete volt vendégoldalon. Az Orient elcsendesedése körülbelül eddig is tartott, a játékrész hajrájára egyértelműen visszavette az irányítást, és néhány átlövéssel bőséggel át is vette a vezetést a kapu felé tartó próbálkozások számában. A 40. percben pedig már a gólok számában is jobban állt, egy jobbról érkező beadásba középen Azeem Abdulai tette bele a lábát, a furcsán pattanó átadás után a hosszún érkező Charlie Kelmannak csak ki kellett használnia kettő méterről a ziccert (0–1). A kapott találat megfogta a Boltont, és együttesével együtt Schön is elszürkült a játékrész hajrájára.

Ha valaki pusztán a statisztikára pillant (az egyik oldalon kettő, a másikon hat gólszerzési kísérlet), akár azt is gondolhatja, unalmas, lagymatag félidőt hozott a meccs, ám a helyszínen egyáltalán nem volt ilyen az érzés. Ez nagyrészt alighanem annak köszönhető, hogy a játék alig-alig állt, mindössze két ápolás miatt volt hosszabb megszakítás, így minden olyan gördülékenynek érződött. Ebben egyébként az is segít, hogy ebben a ligában még nincs videóbíró, így a pályán meghozott játékvezetői döntések felülvizsgálatával és esetleges felülbírálásával sem peregnek a másodpercek.

Fordulás után ritmust váltott a Wanderers, az első félidőben sokszor passzív hazai mezőnyfölényt sokkal direktebb játék váltotta fel. Ezzel ugyan együtt járt, hogy a Leyton is többet és veszélyesebben kontrázhatott, ám Schumacherék kockázatvállalása kifizetődőnek bizonyult. A 60. percben egy jobb oldalról érkező centerezést követően Aaron Collins labdájából John McAtee lőtt a vendégkapus lábai közt a hálóba (1–1). Bevallom, elsőre még én is felugrottam, együtt ünnepelve a boltoniakkal, ugyanis a 25 éves támadó abból a zónából indult, ahol többnyire Schön vette át a labdákat, és a becsúszásoktól épp az ő kettejük meze volt a legdzsuvásabb is. A jelentősrészt sár takarta mezszám miatt hirtelen azt hittem a stadion legfelsőbb soraiban kialakított médiatribünön ülve, hogy a magyar szélső váltotta be Pete reményét. 

A hajrához közeledve az ember érzése az volt, a Leyton teljesen elkészült az erejével az adok-kapokban. A házigazdánál ellenben ültek a cserék is: a McAtee helyére beálló Victor Adeboyejo azonnal egy veszélyes lövéssel jelentkezett, a megpattanó labdába hiába ért bele Josh Keeley, így is többeket megtévesztett, olyan közel ment el a hosszú alsónál. A sarokrúgást követően már nem volt szerencséjük a vörösöknek: Schön bepassza után a csapatkapitány Josh Sheehant buktatták a tizenhatoson belül, Morley pedig a jobb alsóba helyezett, hajszálpontos lövéssel megfordította a találkozó állását a jogosan megítélt büntetőből (2–1). 

Eddig nem tapasztalt hangerőre váltott a hazai publikum, megrészegülve a siker közelségétől. A Leyton utolsó erőtartalékait felhasználva a véghajrát ugyan megnyomta az egyenlítés reményében, Schönék kezéből már nem sikerült kicsavarnia a három pontot a végül 103 percig tartó csatában.

Ezzel kulcsfontosságú győzelmet aratott az előző idény playoffdöntőse, és ha meg nem is előzte, pontszámban beérte mai ellenfelét. Látva, hogy a rangadó megnyerésének mennyire tudnak örülni a helyiek, kíváncsian várom, mekkora ünneplést csapnak majd, ha összejön a várva várt feljutás. 

Mikor tavaly ősszel beszélgettem Schönnel, vonakodott egyértelmű választ adni a kérdésre, a magyar élvonalhoz képest milyen az iram az angol harmadosztályban. A mai meccstapasztalat alapján azt merem írni, a League One picivel még tempósabb is, mint az NB I. A Boltonban látott és tapasztalt körítéssel, a több mint húszezer ember keltette hangulattal és rezgésekkel mindenképpen. 

A Bolton a listavezető Birmingham Citytől (70 pont) ugyan tisztes lemaradásban, a dobogós Wrexhamtől (58) mindössze öt pontra várhatja a folytatást és a 46 fordulóból álló alapszakasz utolsó harmadát.

LABDARÚGÁS, ANGLIA
LEAGUE ONE (HARMADOSZTÁLY), 33. FORDULÓ
Bolton Wanderers–Leyton Orient 2–1 (J. McAtee 60., Morley 75., ill. Kelman 40.)

(Borítókép: A Bolton-játékosok öröme, 23-as számmal a kép jobb oldalán Schön Szabolccsal. Fotó: Getty Images Hungary)