„A cilinder talán túlzás” – gondoltam magamban, miközben a Wembley Park metrómegállótól a legendás stadion tőszomszédságában álló hotel felé tartottam. Előttem már százával gyülekeztek a Newcastle drukkerei az Olimpia sétány különböző vendéglátóegységeiből ki-be mászkálva. A tíz-tizenkét perces gyaloglás legkülönlegesebb fazonja pedig egy tetőtől talpig fekete-fehér csíkos öltönyt viselő, a feje tetején vagy 50 centit felnyúló, a szetthez tökéletesen illeszkedő cilindert viselő fanatikus volt, akit lépten-nyomon megállítottak a többiek egy közös fotóért. 

A séta végén a szállodai lobbiban már ott várt a Network4-csoport helyszíni stábjának két tagja. A hússzoros válogatott labdarúgóból lett szakértő és szakkommentátor, Juhár Tamás, valamint a 2025-ös Ligakupa-döntő „hangja”, a több mint tizenöt éve televíziózó Sipőcz József.

Az óra szerint fél tíz múlt kicsivel, eljött a pillanat, hogy a kávé mellett átbeszéljük a napot. Várhatóan fél egy magasságában, a Liverpoolból érkező első vonatok egyikével csatlakozik majd hozzánk a csapat harmadik tagja, az operatőr Fuchs Richárd, aki az előző estét Liverpoolban töltötte, és ott készített felvételeket, videókat. A program tiszta, bár feszes. A következő másfél órát még a felkészüléssel, a tudásanyag rendszerezésével tölti a páros. Sipőcz ezen belül is a három pályaszéli bejelentkezés megtervezését jelölte meg a legfontosabb teendőként. A feladat valóban kritikus, nem fér bele hiba. A közvetítőtársaságoknak összesen tíz perc jut a Wembley gyepén állva – szigorúan nem a játéktéren, hanem az azt övező kifutón, ahol a cserejátékosok is melegíteni, közlekedni szoktak. Ebből igyekszik majd a MATCH4 csapata a lehető legtöbbet kihozni, mintegy kilenc perc, az adás szempontjából is hasznos, forgatott anyaggal. 

Dörrent a rigmus

Ehhez adódik hozzá a helyszín izgalma. Még a kommentátor hangját a valódi helyszíntől távol, egy otthoni stúdióban vagy épp fülkében rögzítő, úgynevezett off-tube közvetítéseknél a technika adott – probléma esetén pedig közel a segítség –, egy stadionban erről szó sincs. Minden rendszert néhány órával, legfeljebb egy-két nappal a meccs előtt telepítenek. Ha bármilyen technikai hiba adódik, sokkal nehezebb gyors megoldást találni. Ezért is volt hangsúlyos, hogy a páros mihamarabb tesztelni tudja a kommentátorállást is. Megállapodunk, hogy tizenegy óra magasságában – ami azt jelentette, hogy a kezdőrúgás előtt öt és fél órával – az lesz a következő közös teendőnk. 

„Egy ilyen helyszíni közvetítés több felkészülést és előkészületet igényel – mesélte Sipőcz. – Fontos volt előre megtervezni csaknem minden lépésünket, hogy honnan hová, mivel tudunk eljutni, mert a kint töltött napok alatt több helyszínen is forgattunk. Nem mellékesen a Wembley-be jöttünk, az európai labdarúgás egyik legikonikusabb stadionjába. Próbáltam a történelmének alaposabban utánaolvasni annál, mint ha otthonról közvetítenénk. A felkészülés egyrészt az állandó hírfigyelésből áll otthon és itt is. Az adatokat és a tényeket még Budapesten, az indulás előtti napokban gyűjtöttem össze és rendszereztem, azért, hogy itt több időm legyen megélni a pillanatokat. Az impulzusokat, például a szurkolók irányából érnek bennünket. Az elmúlt két napban igyekeztem minél jobban magamba szívni ezt, hogy a mérkőzés alatt a lehető legtöbbet át is tudjam majd adni.”

A trió már péntek reggel kirepült, míg én csak szombat este érkeztem meg Londonba, így amíg a szobájukban készülnek, van mit behoznom. Jó fél órán át a lobbiban maradtam, váltottam néhány szót a Newcastle és a Liverpool szurkolóival, hátha jobban átérzem így én is a motivációikat, az eltökéltségüket. Meg-megmosolyogva a dolgot néztem, ahogyan az asztalok közt két hét-nyolc éves forma gyermek futballozik, nem igazán törődve a felnőttek keze ügyében lévő kávéscsészékkel és söröskorsókkal. Majd elindultam, hogy nappal is körbejárjam a Wembley-t. Ahogyan a kollégák is fogalmaztak: magamba szívjam a hely varázsát, a szurkolók által az utcákon teremtett atmoszférát.

A végeredmény ismeretében puszta okoskodásnak hangozhat, de már ott kezdett kialakulni a benyomás, a „szarkákként” emlegetett newcastle-iek könnyen ellophatják a show-t – és így az angol Ligakupa aranyérmét – az előzetesen esélyesebbnek vélt Liverpool elől.

Nemcsak sokkal többen voltak, hanem egyszerre voltak önfeledtek, energikusak – és koncentráltak is –, amikor megdörrentek egy szurkolói rigmusra. Már az jelentősen nagyobb elköteleződésről árulkodott, mennyivel többen utaztak a fővárosba egy nappal a mérkőzés előtt a Tyne folyó városából, mint a Mersey partjáról, noha olyan jelentős különbség a két tábor által megtett útban – idő alapján – nem volt. A Newcastle szurkolóira cirka öt, a liverpooliakra négy óra autózás és ennél egy-egy órával gyorsabb vonatozás várt otthonaiktól Londonig. Valahogy az volt az ember érzése, hogy a sokat emlegetett hetvenéves hazai nyeretlenségi sorozat miatt már a döntőért is jóval hálásabbak a fekete-fehérek, mint a vörösök. Utóbbiaknak, ha nem is nyernek mindennap serleget, sokkal inkább volt egy a sok közül ez a finálé is. 

Szavakkal nehéz leírni

Tizenegyet ütött az óra, igazából kissé meg is csúsztam a sétámmal, így a Juhár–Sipőcz páros már a szálloda bejáratánál várt, hogy elinduljunk a Wembley biztonsági ellenőrző pontja felé. Az árkádok alatt megközelítve a stadiont a csomagellenőrzésnél és a fémdetektoros kapunál még alig álltak sorba. Az átvizsgálás után egy vaskos fémkapun keresztül a VIP-parkolóban találtuk magunkat. Jobbra-balra táblák jelezték a kékre pingált falak közt, mit merre keressünk, és legritkábban 50 méterenként akadt valaki, aki ellenőrizni kívánta az akkreditációs passzunkat. Stimmel-e a fotón látható arc, és valóban jogosultak vagyunk-e ott tartózkodni, ahol vagyunk…

Aztán az egyik nem túl hangulatos, fehér falú, szürke padlójú folyosón jobbra fordulva szemtől szemben találtuk magunkat a játékoskijáróval. Balján a Liverpool, jobbján a Newcastle csapatának öt-öt meghatározó tagjával és az öltözők ajtajával. Otthon sokan gondolják úgy még most is, a magyar sajtó túlfújja a dolgot, és szépíti, színezi azt az őrületet, ami a magyar labdarúgó-válogatott csapatkapitányát övezi Nagy-Britanniában. Hát újabb ékes példát kaptunk abból, mennyire jelentős karakterré is vált idekint, hiszen a falon látható tíz futballista egyike Szoboszlai Dominik volt. Juhárék készítettek is néhány gyors fotót, jusson tartalom (és bizonyíték) a Network4 közösségi felületeire is – majd irány a pálya. 

A reggeli hidegnek, enyhén felhős időnek délre már nyoma sem maradt. A szikrázó napsütésben kifejezetten élénk élet fogadta csapatunkat a rövidke folyosó túlsó oldalán. A VIP-vendégek egy része a trófeával fotózkodott, a tévések vágóképeket és bejelentkezéseket rögzítettek a pálya szélén, míg a technikusok végeláthatatlan kábelkötegeket igazgattak. 

„Nehéz szavakkal leírni, ugye?” – nézett rám Sipőcz, látva, hogy szinte megbabonáz a helyszín. Nem csak ő nem közvetített még innen, én sem tudósítottam a labdarúgás egyik bölcsőjeként is emlegetett Wembley-ből eddig a napig. Sem a mostaniból, sem a 2003-tól 2007-ig tartó újjáépítés előtti elődjéből. 

„Tegnap én is libabőrös lettem tőle – folytatta. – Nagy segítség, hogy szombaton bejártuk az egész helyet, voltunk fent a kommentátorállásban, megnéztük az útvonalakat, hogyan jutunk majd le a stand-upot elmondani, vagy meccs után az interjúkat felvenni. Azt érzem, segít, hogy nem egyszerre jön ez a sok inger. De délután a drukkerekkel biztosan nagyon más lesz megint.”

Juhár velünk ellentétben kétszer is közvetített innen. A 2011-es és a 2013-as Bajnokok Ligája-döntőben az azóta már megszűnt Digi Sport szakkommentátoraként utazhatott Londonba. Előbbihez kapcsolódik elmondása szerint a visszavonulása utáni legjobb futballélménye is, a Manchester Unitedot tizennégy éve legyőző Barcelona edzésén látott, húszpercnyi labdás játék. Ám korábbi tapasztalatok ide vagy oda – jól láthatóan – ő is az események hatása alá került.

„Az egész szezonban nagyon fókuszáltunk erre a Ligakupa-döntőre, valahol remélve, hogy a Liverpool és Szoboszlai Dominik ismét eljut majd idáig, hasonlóan a tavalyi szezonhoz. Ez az út óhatatlanul beszippantja az embert, még akkor is, ha nem akar elfogulttá válni egyik csapattal szemben sem. Közben mégis ott a tény, hogy a magyar válogatott csapatkapitánya egy ilyen meccsen lehet főszereplő, de minimum kezdőjátékos! Éreztük a cégnél, a Network4-nél is, hogy ebből valami nagy dolog sülhet ki. Megtiszteltetés és öröm, hogy én kaptam a lehetőséget, hogy kiutazzak a stábbal egy ilyen döntőre. Valahol jutalomjáték, másfelől pedig óriási élmény és esély” – mondta attól a kispadtól egy méterre sem állva, ahol nem sokkal később már Arne Slot, a Pool vezetőedzője osztotta (részben alighanem besült) taktikai utasításait. 

Még itt, a trófeától szinte karnyújtásnyi távolságban belefért egy kis esélylatolgatás is. Juhár amondó volt, tízből nyolcszor a Liverpool nyerné a párosítást, most azonban a fáradtság egyértelmű jelei mellett a Paris Saint-Germain elleni Bajnokok Ligája-kudarc keserűsége is a vörösök ellen dolgozik. Az Eddie Howe vezette Newcastle sikere ellen viszont az eltiltott és sérült alapemberek sora, Sven Botman, Lewis Hall és Anthony Gordon hiánya szólt. Sipőcz nagy küzdelmet, hosszabbításgyanús végjátékot tippelt, de a nagy többséghez hasonlóan ugyancsak a Liverpoolt látta valamivel esélyesebbnek: „Kettősség vagy sem, azt szeretném átadni a nézőknek, hogy Dominiknak nagyon szurkolunk, de a Liverpoolért vagy a Newcastle ellen nem.”

A velünk együtt a pálya szélénél csevegő klublegenda, Robbie Fowler vagy a nem sokkal később felbukkanó Arsenal-ikon, az egyik brit tévétársaság szakértőjeként dolgozó Thierry Henry sem mondott volna vélhetően mást a győzelmi esélyekről, ha nem tűnt volna túlontúl szemtelen dolognak odatoppanni melléjük egy-két kérdésre. Juhár egyébként külön készült arra, hogy megszólítson egy-két nemzetközi sztárszakértőt, a készséges rendelkezésre állást egy – csak ezért magával hozott – Szamos csokoládéval meghálálva.

Miután ismét egyeztettek a pályaszéli bejelentkezések sorrendjéről és időpontjáról – ilyenkor a televízióban nem látni, de tíz-tizenkét stáb forgat egyszerre feszes menetrend szerint, úgy, hogy a kameraképek ne keresztezzék egymást –, eljött a pillanat, hogy a stadion ellentétes oldalán, a legfelső emeleten lévő kommentátorpozíciók felé vegyük az irányt. 

A folyosóra tévedve ismét igazolódott a mondás: mindenhol akad magyar. Miután útba igazítást kértünk kissé elkeveredve, az egyik biztonsági vezetőről derült ki, hogy vajdasági, és lassan tíz éve, hogy az Egyesült Királyságban dolgozik. Zoltán már több mint 800 futballmérkőzésen működött közre valamilyen biztonsági szerepben, egyébként főleg a Chelsea-nek dolgozik – legyen szó bajnokiról, Bajnokok Ligája- vagy egyéb európai kupameccsről. De – mint a mellékelt ábra mutatja – az angol Labdarúgóliga is előszeretettel alkalmazza nagy mérkőzéseken a rutinja, tapasztalata miatt. Most nem volt idő túl sokat beszélgetni, de abban maradtunk, meccs után még folytatjuk. Így is lett. 

A liftből kilépve a lelátó felső szintjén jött az első feszültebb pillanat. A beszerelt kommentátorszett ugyanis valamiért nem kapott hangot a budapesti stúdiótól, ami komoly adásveszélyt jelentett volna. A kockás ingben, hozzá terepszínű kabátot viselő technikus is csak vakarta a fejét elsőre, és másodikra sem találva a probléma forrását. Végül egy telefon, annak túlsó végén pedig Luigi – vélhetően nem Mario testvére – megoldotta a gondot.

Csak annyit láttunk, hogy sűrű elnézéskérés közepette leszaladt egy szintet, a lelátó takarásában eltűnik a szakember, majd másfél perccel később a füles megreccsent, és elkezdett szólni benne a meccsfelvezető műsor egyik bejátszójának hangja. Azt, mennyire exkluzív volt a csatorna helyszíni közvetítése, mi sem bizonyítja jobban, mindössze 15 kommentátorállást számoltam össze odafent, míg a csapat dolgozott a technikai részleteken. Némi finomhangolás és egyeztetés a kiépült vonalon keresztül az adás otthoni szerkesztőjével, Fekete Zoltán „Pippóval”, aztán irány az első karéj tetején kialakított skyboxok – a lehető legdrágább helyek – melletti médiacenter. 

Itt jutott időnk ebédelni – az angolok igencsak kitettek magukért a cateringet illetően –, és átbeszélni a folytatást. Ekkor csatlakozott hozzánk Richárd, aki kissé csalódottan mesélte, jóval nagyobb hangulatot remélt a liverpooliakkal közös úttól. Menet közben az is kikristályosodott, hogy a kritikus pontként emlegetett pályaszéli bejelentkezések idejében nem lesz majd velünk. Akkor lesz lehetősége a stadionon kívül találkozni Szoboszlai édesapjával, Szoboszlai Zsolttal, akit szerettek volna Budapestről megszólaltatni. Mindez abból a szempontból nem jelentett akadályt, hogy a szervezők által biztosított szolgáltatás része nemcsak a bejelentkezési pont, hanem annak technikai működtetése is. Azaz technikus és operatőr egyaránt rendelkezésre áll. Ugyanakkor, ha más nem, az időmérés szempontjából jó, ha jut egy harmadik személy a két beszélgetőtárs mellé, aki jelez, ha közeledik a háromperces limit. Az adott körülmények között nem túl nagy, ám annál megtisztelőbb feladat átszállt rám. 

Győztes csak egy lehet

Noha a bejelentkezés időpontja 15 óra 15 perc volt, már háromnegyed háromkor elindultunk a találkozási pontra. A médiacenterből a lelátóra fordulva épp az a 107 lépcső vezetett lefelé a pálya szélére, ahol később a győztesek vonultak fel, hogy a hagyományoknak megfelelően ne a Wembley gyepén, hanem a díszpáholy előterében vegyék át a trófeát és az érmeket. Ilyenkor ne remegjen az ember lába!

„Az előző nap még nem működtek a reklámtáblák és az óriáskivetítők, így arra is figyelnünk kellett, hogy csak olyan képeket rögzítsünk, amelyeken ezek nem látszódnak. Nagyon szigorúan vették a dolgot a szponzoráció miatt” – mondta Juhár, aki amellett, hogy szakkommentátorként működik közre, a helyszíni szervezőkkel való kapcsolattartásért is felelt. 

Ekkor már javában érkeztek a drukkerek, és a Newcastle-szurkolóknak fenntartott kapu mögötti szektorok harmada meg is telt. Ennek köszönhetően komoly robajjal járt, amikor – mindössze néhány pillanattal utánunk – kijöttek a pályabejárásra a szarkák játékosai is. „Milyen szerencsés együttállás lenne, ha a felvétel alatt jönnének ki Szoboszlaiék, és ők is hasonló hatást váltanának ki a liverpooliakból!” – beszéltük egymás között, hogy aztán nem sokkal később apró kis felkiáltójelek százai jelenjenek meg képzeletben a fejünk felett… Szórványos taps mellett elenyésző ovációt váltott ki, amikor valóban megérkeztek a vörösök is a terepszemlére.

Jóval a meccs után „Icunál” (értsd: Itsu ázsiai vendéglő a stadiontól pár száz méterre) ülve beszélgettünk arról, ez volt az első igazán komoly jel a Liverpool FC közelgő drámáját illetően. 

„Bennem folyamatosan erősödött az érzés, hogy a Newcastle egyszerűen sokkal jobban akarja ezt a győzelmet, és ezért még nehezebb ellenfél lehet majd a Liverpool szempontjából, mint azt előzetesen gondoltuk. Sokkal nagyobb hangerő, így sokkal több energia jött a Newcastle oldaláról a lelátókról már a bemelegítés előtt is. Ha a játékosok és a szurkolók közti kapcsolatot nézem, sokkal élénkebbnek érződött az egész attól a pillanattól kezdve, hogy legelőször kijöttek a pályára” – írta le tapasztalatait és érzéseit Sipőcz, aki meccs közben sem tudott elvonatkoztatni attól, mintha nem is közel 50-50 százalékban osztoztak volna a belépőkön a szimpatizánsok, annyival erőteljesebb volt a fekete-fehér mezes tábor hangja. 

A pálya szélén Sipőcz szabályosan bemelegített, nyújtómozdulatokat végzett, mint aki nem is beszélni, leginkább beállni készül. „Titeket nem vonzz a pálya?” – kérdezett vissza, amikor megjegyeztem az előbbieket hangosan. Juhár válasza egyértelmű volt, volt elég időn át profi, hogy az ezzel járó nyomásra már ne vágyjon. Főleg a mai világban nem, amikor a közösségi médián keresztül minden apró hibáért szabályos gyűlöletcunami indul a játékosok felé. A kérdés egyébként is teoretikus maradt, nemhogy a csapatok nem akarhattak beállítani három magyar újságírót, poénból sem lett volna sok értelme belépnünk a játéktérre. Ekkor már három-négy méterenként igencsak marcona biztonságiak tekintetétől kísérve – akik épp azért feleltek, hogy senki se menjen tovább a kijelölt helyek széleinél – elkészültek a bejelentkezések, sőt még egy gyors stábfotóra is jutott idő…

Alig egy órával a kezdőrúgás előtt eljött a pillanat, hogy különváljunk. Bár órákkal korábban még felkísérhettem Juhárékat a kommentátorállásba, mivel az akkreditációs kártyámról hiányzott egy kiegészítő jelzés, ekkor erre már nem volt mód. Szintén csak a meccs után tudtam meg, milyen kalandból maradtam így ki. Míg én még kimentem néhány percre a stadionból, és teljesen tudatosan igyekeztem keresni a belépésre váró, az Olimpia sétánnyal ellentétes oldalon érkező liverpooliakat, addig Sipőczékre embert próbáló rohanás, lépcsőzés és útkeresés várt.

A néhány órája tesztelt útvonalak többé nem működtek: a szervezők újabb folyosószakaszokat zártak le, részben a kiemelt vendégek, részben a játékosok védelme érdekében. Ezeket a közlekedőket pedig – függetlenül attól, milyen szintű akkreditációval bírnak – az újságírók 60 perccel a kezdés előtt és 30 perccel a lefújás utánig már nem használhatták. Más kérdés, jó lett volna, ha erre előre figyelmeztetik a csapatot. 

Mint Icunál mesélték ezt is, kilépés, belépés, újabb biztonsági ellenőrzés, az eredetileg 6-7 percesnek ígérkező séta helyett több mint negyvenperces bolyongás vezetett végül a pálya széléről a magasban lévő kommentátori asztalokhoz. 

„Nem épp a legjobb felvezetés volt kezdés előtt néhány perccel beesni a helyünkre” – összegezte a történteket Juhár. 

Pubból az énekszó

Míg az off-tube közvetítésekhez képest a helyszíni jelenlétnek megvan az az előnye, hogy a kommentátor sokkal inkább a történések részesévé válik, sokkal több érzelmet képes átadni, addig bizony hátránya is akad. S nem csak a már megénekelt technikai kihívások miatt. A Wembley kommentátorállásai a stadionon belül található egyik legnagyobb szélcsatorna közepére kerültek, így a kint apránként ismét 4-5 Celsius-fok környékére hűlő idő jeges szellőjével is meg kellett küzdeni menet közben. Ez a kényelmetlenség azonban nem volt nagy ár az élményért. Ahogyan az sem, hogy a fenti monitorokon bizony ellentétes irányú képet kaptak a televíziósok, mint amit a pályán maguk előtt láttak: a fő kamera ugyanis a velük szemközti lelátón kapott helyet – azaz míg a képernyőn jobbról balra támadott a Liverpool az első félidőben, ez a helyszínen balról jobbra történt. Élő beszédben erre a tükröződésre is figyelni szintén kihívást jelentő részlet. 

„Elképesztően jól lehetett érezni, hogy a két szurkolótábor mennyire máshogy állt ehhez a meccshez – tekintett vissza a Newcastle 2–1-es sikerét hozó mérkőzésre Juhár vacsora közben. – De már tegnap is érezted a városban, aztán reggel a hotelben. Látszott, hogy a Newcastle-szurkolóknak csillog a szeme, alig várják már a meccset, ugrálnak, énekelnek, jól érzik magukat. A liverpooliaknál meg azt láttad, hiába volt idáig nagyszerű évük, a Bajnokok Ligája-kiesést nem igazán tudják hová tenni. Próbálnak magabiztosak lenni, de a lelkesedés, az átütő erő valahogy éppúgy hiányzott a gesztusaikból, mint aztán a pályán a csapatukból. Mohamed Szalah feltűnően halovány volt – nem is tudom, mikor múlta alul legutóbb ennyire a várakozásokat. Mire a csapat és a szurkolók is felvették a newcastle-iek által diktált tempót, már 2–0 volt oda. A tizedik perctől érezni lehetett, ez most nem az a nyolc eset lesz, amit a tíz egymás elleni meccsből viszonylag simán meg tud nyerni a Liverpool. Kár, nem feltétlenül a Liverpool, hanem Szoboszlai Dominik miatt. Másfelől viszont egy nagyon szép kis történet a Newcastle küzdeni tudásáról és arról, milyen kiváló munkát végez a csapatnál Eddie Howe vezetőedző.”

„Hogy jól sikerült-e a közvetítés, azt a nézőknek kell eldönteniük – vette át a szót Sipőcz a kérdésem után, elégedett-e a nappal. – Azt érzem, hogy a lehetőségeinkből kihoztuk közel a maximumot. Az, hogy Dominik édesapját az internetkapcsolat minősége miatt nem sikerült megszólaltatnunk, nem rajtunk múlt, ahogyan az is egy viszonylag kötött dolog, kit lehet egy ilyen eredmény után megszólaltatni. Örülök, hogy Howe mellett Joelinton és a Liverpool kapusa, Caoimhín Kelleher is adott egy interjút. Nem tudom, utóbbi ereiben milyen vér folyik, de esküszöm, nem lehetett megmondani a gesztusaiból, hogy épp néhány perce vesztett el egy döntőt. Ezek mind hasznos élmények, és hiszünk abban, hogy a nézőknek is pluszt jelentenek. Visszagondolva a közvetítéseimre, még egyszer sem éreztem azt, hogy ne lett volna valami, ami sikerülhetett volna jobban is. Nem is tudom, mi történik azután az emberrel, ha egyszer az ellenkezőjét érzi. Annyit el tudok mondani, hogy amit tudtam, azt beletettem. És igazából nekem ez volt a legfontosabb, nekem rendben van így. Miközben óriási élmény, valami olyasmi volt a Wembley-ből kommentálni, amiért mindannyian elkezdjük ezt a szakmát.”

A Wembley mellett álló The White Horses pubból még ekkor, helyi idő szerint bőven este kilenc óra, a lefújáshoz képest két és fél óra elteltével is szólt a fáradhatatlan United-drukkerek éneke. Számunkra viszont eljött a búcsú és a pihenő ideje.

LABDARÚGÁS
ANGOL LIGAKUPA, DÖNTŐ
Liverpool FC – Newcastle United FC: 1–2 (Chiesa 90+4., ill. Burn 45., Isak 52.)

(Borítókép: Szoboszlai Dominik és Federico Chiesa küzd a labdabirtoklásért Sandro Tonali és Bruno Guimaraes ellen a Liverpool és a Newcastle United közötti mérkőzésen a Wembley Stadionban 2025. március 16-án Londonban, Angliában. Fotó: Liverpool FC / Getty Images)