Az Arsenal soha nem arról volt híres, hogy csillagászati összegekért játékosokat igazolt volna. Arséne Wenger inkább bízott a megfigyelőiben, akik jelentették, ha valahol felbukkant egy tehetséges játékos, akit aztán olcsón (de legalábbis nem drágán) Londonba csábított, majd világsztárt faragott belőle. Fabregas, Flamini, Hleb, Adebayor és Van Persie mind ilyenek voltak, de Henry és Vieira is lényegesen drágábban távozott, mint amennyiért a francia menedzser vette őket.

Wenger közgazdásznak sem utolsó, és annak ellenére, hogy ő is nyúlt már csúnyán mellé játékossal, azért nem véletlenül tartják az egyik legnagyobb bölcsőrablónak. Most azonban nyűgös a francia mester. Hleb (Barcelona) és Flamini (Milan) már odavan, Adebayor egyik önértékelési zavarból a másikba esve már maga sem tudja, melyik európai nagycsapat ajánlatát fogadja el, miközben Van Persie-t a Juventus, Fabregast nevelőklubja, a Barcelona támadja.

Bár az angol klubok hagyományosan igen erősek, és általában nincsenek rákényszerülve arra, hogy elengedjenek játékosokat, hacsak maguk is nem hajlanak az üzletre, az Arsenal kirablását már érthetően nehezen viseli Wenger, hiszen az érkezők oldalán egyelőre egyedül a 21 éves francia Nasri áll. Hamarosan az Arsenal is igazolni fog, efelől semmi kétség (védekező középpályás és csatár mindenképpen kell), de még előtte Wenger kiöntötte a szívét az Arsenal hivatalos lapjának.

„Úgy gondolom, a futball rossz irányba halad, ha a klubok nem tisztelik egymást” – válaszolt egy C. Ronaldo sorsát firtató kérdésre, majd kiemelte, hogy a portugál játékos klubcseréje körüli hercehurca azt mutatja, hogy a nagy és gazdag klubok úgy érzik, bármit megtehetnek. „Amit Calderon művel, az egyszerűen felháborító. Hogy gondolja, hogy a sajtón keresztül üzen egy akkora klubnak, mint a Manchester United, hogy ne tartsanak vissza egy elvágyódó játékost?”

Való igaz, a Real Madrid átigazolási piacon mutatott viselkedése már a múltban is többek felháborodását magára vonta, hiszen a klub anyagi lehetőségeit és hírnevét kihasználva többször fordult elő, hogy kulcsjátékosokat csábítottak el más csapatoktól.

„Minden játékos fejét meg lehet keverni, ez azonban egész egyszerűen felelőtlenség. Úgy gondolom, a nagy kluboknak inkább példát kellene mutatniuk. A futball a világ sportjának egyik legnépszerűbb színpadává vált, és ezt minden nagycsapatnak észben kellene tartania, és úgy viselkednie a világ szeme láttára, hogy az ne tüntesse fel rossz színben sem a sportágat, sem őket magukat.”

Az egyszeri szurkoló meglehetősen keveset tud az átigazolások körülményeiről, de valóban nehéz elképzelni, hogy ezek az ügyletek tényleg úgy zajlanak, ahogy azt az UEFA rendelkezései előírják. Kiiktathatatlan tényező ugyanis a játékos menedzsere, akinek természetesen érdeke, hogy védence minél nagyobb vihart kavarva, a lehető legnagyobb összegért váltson csapatot.

A dolgok menete szerint először a kluboknak kell kapcsolatba lépniük egymással, és csak utána jöhetne a játékos megfőzése, ám ez a legtöbb esetben pont fordítva történik: a menedzser egyezkedik a kérővel, majd ezt tudatja a játékossal, aki rendszerint azonnal közli a klubjával, hogy szívesen maradna, de sokkal jobban érezné magát, ha egy nullát hozzácsapnának a fizetéséhez.

Amennyiben ez nem történik meg, a hányattatott sorsú labdarúgó a nemzetközi sajtó felé fordítja könnyekben ázó orcáját, és reszkető hangon előadja, hogy őt bizony rabszolgaságba kényszerítik, pedig semmi mást nem akar, csak pirosban/zöldben/fehérben folytatni pályafutását. A szurkoló pedig, akit természetesen jóval kevésbé érdekel, hogy mi történik a háttérben, hiszen csak a kirakatot látja, hajlamos megsajnálni a játékost, és az ő pártjára állni.

Wenger zárómondata lehet, hogy napjaink labdarúgásában (különösen az idei szezonban, amikor a legnagyobb játékosok klubcseréje van folyamatban) naivnak hat, de igazságtartalmával nehéz vitába szállni. „A nagy klubok viselkedése számomra azt jelenti, hogy nincsenek tisztában a labdarúgás megítélését illető felelősségükkel.”