Egy hete sincs, hogy véget ért Csehországban az A csoportos jégkorong-világbajnokság. Ahogy szokott, látványos torna volt, amely sok tanulsággal szolgált. És különös élményt jelentett úgy nézni a meccseket, hogy tudtuk, jövőre a magyar válogatott fog kikorcsolyázni Szentpéterváron ezek ellen a csapatok ellen. Így aztán egész más szemmel is figyeltük a prágai és ostravai eseményeket.
Az csak a világbajnokság utolsó napján vált biztossá, hogy a döntőt magabiztosan nyerő Kanada, a bronzérmes Egyesült Államok, Finnország, Szlovákia, Fehéroroszország, Franciaország és Németország lesz a Krakkóban divízió I/A-s vb-n második, de feljutó mieink ellenfele, és ha nagy változás nem lesz addig, akkor Szentpéterváron rendezik majd a meccseinket 2016-ban.
Az elmúlt egy hónapban, két világbajnoksággal a hátunk mögött rengeteg tapasztalatot szereztünk, láttuk a mieink elképesztő menetelését, majd láttuk a világ legjobbjait is hokizni.
Nem könnyű, de megpróbáljuk elhelyezni a helyünk a világ hokitérképén. Ott, ahova hosszú éveken át vágytunk, majd 2008-ban eljutottunk. Most megint ott vagyunk, egész másképp és másféle utat jártunk be, és ez a siker is bravúr, de teljesen más, mint hét évvel ezelőtti. A legjobbak között maradás recepjét kell elsajátítani az elkövetkezendő egy évben, amely nem lesz egyszerű feladat.
Először is, a világ legjobbjai közé bekerülni lehetetlen küldetés. De még a legjobbak között is vannak legjobbak. Prágában ismét kiderült, a tengerentúli hokinak nincs párja a világon.
A kanadai válogatott úgy érkezett a világbajnokságra, hogy ezt egészen bizonyosan meg akarja nyerni. Amikor az NHL-ben a Pittsburgh-gel kieső Sidney Crosby is csatlakozott a kerethez egyértelművé vált, a világ egyik legjobb hokisa azzal a céllal utazza át a földet, hogy vb-címet nyerjen.
Mert az még nem volt neki. A hokitörténelem halhatalanjai közé került, 26-an vannak most már - plusz az edző Mike Babcock - azok, aki vb-címük mellé egy olimpiai aranyat, és egy Stanley Kupát is magukénak tudhatnak, a Triple Gold-klub tagjai.
A döntőben, a Kanada-Oroszország meccsen látszott, hogy az a bizonyos távolság, amely a tengerentúli és az európai hoki között van, 2015-re még nagyobb lett. Pedig a Szocsiban atomhokival olimpiát nyerő kanadai válogatottból Crosbyn kivül csak két másik játékos volt tagja ennek a keretnek. Aki eddig nem hitte, most látta, Kanada akár három-négy hasonló erősségű válogatottat ki tud állítani, amely tönkreveri a világot. Mert Kanada úgy lett világbajnok, hogy valóban tönkreverte a világot.
Ne menjünk el szó nélkül az amerikai csapat mellett sem, amely más utat járva jutott el a bronzig. Az NHL-ben kevesebb szerepet kapó játékosok mellett a világ legjobb bajnokságába vágyó fiatalokkal, egyetemistákkal egészítették ki a keretet, amely hihetetlen szerethető hokit játszott. Így is meglepetés a harmadik helyük. Az oroszok, a csehek, a svédek és a finnek egyáltalán nem voltak rosszak, közel azt a stílust hozták, amelyhez hozzászoktunk évek alatt, de Észak-Amerikát most nem volt képesek megszorítani, még csak megközelíteni sem.
Ez az a hat válogatott, amely a világranglistán is a legjobb hatban szerepel, és amelyekkel szemben – minden kishitűséget félre téve – az is élmény lesz, ha a meccs végén kezet foghatunk. A magyar csapat jelenleg a 19. helyen áll a világranglistán, így vagyunk ott a legjobb tizenhatban. Tegyük hozzá, nincs igazságosabb rendszer az IIHF rangsoránál, amely négyéves ciklusban a vb-ken és az olimpián elért eredményeket veszi alapul. Nem lehet jellegtelen válogatott meccseken a pontokat gyűjteni.
A fehérorosz, a szlovák, a francia, a német válogatott ellen kellene úgy pontokat szerezni, hogy az elég legyen a benmaradáshoz. Idén például az osztrákoknak öt is kevés volt, hogy jövőre is A csoportosak legyenek. Ez pedig borzasztó nehéz feladat. A fehéroroszok ellen hasonlóra számíthatunk, mint Krakkóban a kazahokkal szemben, azzal kiegészítve, hogy NHL-t megjárt hokisik is erősítik a komplett KHL-kerettel felálló belaruszokat.
A szlovákok ellen sokáig emlékezetes marad a 2009-es meccs, amikor 1-3-ról egyenlítettünk és csak 17 másodperc hiányzott a bravúrhoz. Idén sem láttunk tólük semmi emlékezetest, de azért még mindig évekkel előttünk járnak. A franciákat jól ismerjük, hiszen volt és jelenlegi légiósaink is ott hokiznak, míg Rich Chernomaz kapitány Németországban edző, így róluk is lehet alapos elemzéseket készíteni. Fontos hozzátenni, nincs védettség a 2016-os világbajnokságra, azaz hiába rendezi a német és a francia szövetség közösen majd a tornát, bármelyikük kieshet.
Feltétlen a magyar hoki felemelkedését szolgálja, hogy jövőre ilyen csapatok ellen játszhatunk majd. Ha nem vagyunk annyira türelmetlenek, mint a kazahok elleni meccsen, ahol az elején rengeteg kiállítással saját magunkkal szúrtunk ki, hiszen nem maradt már energiánk az öt az öt elleni játékban. Komoly felkészüléssel és összpontosítással nem lehetetlen vállalás a bravúr, vagyis pontszerzés e három-négy válogatottal szemben.
Több jelenlegi, és egykori sokszoros válogatott hokis mondta, hogy már az nagyszerű lenne, ha a sportág eljutna oda, ahol most az osztrák, meg a szlovén tart, legalább kétévente az elittel mérni össze a tudásunkat. Ahogy már említettük a hét évvel ezelőtti, és az április feljutásunk között az a legnagyobb különbség, hogy akkor több meccset is bravúrral, nem egyszer óriási szerencsével nyerünk meg, míg idén tudatosan, szakmailag, technikailag és erőnlétileg is jól felkészítve, megérdemelten hoztunk. A kazah meccset leszámítva minden ellenfelünknél jobbak voltunk. És a lengyelek ellen a szerencse sem hagyott el, de 1-1-ig végig a mi kezünkben volt a találkozó.
Fontos megemlíteni, hogy Rich Chernomaz szövetségi kapitány egy olyan hároméves ciklus második événél juttatta fel a csapatot, amikor elsősorban a fiatalítás, a generációváltás volt az első számú feladata.
Ez az eredmény a feladatokat is megnövelte, és muszáj az államnak is többet foglalkozni ezzel a sportággal, hiszen az eredményei (és itt a Fehérvár EBEL-sikerére is gondolunk), a szurkolók szeretete mindenféleképp erre predesztinálja. Nem kíván, de mit remél a magyar hoki ettől a sikertől.
A krakkói sikerrel egy lépést tettünk, de még továbbiak kellenek, hogy sokáig sikeresek maradjunk. Ami a válogatott játékosokat illeti, sokat jelent hogy például Erdély Csanádot a legjobb amerikai juniorligában, az USHL-ben draftolták, vagyis a Sioux Falls Stampede lefoglalta a játékjogát. Magosi Bálint a francia Brianconba szerződött Fehérvárról. Nagy Gergő - aki most a tengerentúli rájátszás miatt lemaradt a vb-ről - már az NHL mögött a második vonalnak számító AHL-ben is bizonyított. Sebők Balázs a finn másodosztályból az élvonalban szereplő KalPa hokisa lett.
Fontos lenne, hogy az állam vigyázó szeme és beruházási kedve a jégkorongot is elérné. A TAO pénzek valóban a sportág felemelkedését szolgálnák, és a politika is távolról szemlélné a hokisok egyre nagyobb sikereit. Már csak azért is, mert sokan pletykaszinten említik Németh Miklós hokielnök, a Közgép elnök-vezérigazgatójának váratlan lemondását úgy, mint az Orbán-Simicska háború újabb áldozatát.
Egy biztos, rengeteg munka és tennivaló vár minden olyan szakemberre, játékosra, a hokit szerető tisztségviselőre, aki tenni akar azért, hogy a magyar válogatott ott is maradhasson a legjobbak között. De, ha kiesünk jövőre Szentpéterváron, akkor sincs tragédia. Ha 2017-ben, már a torna esélyeseként megint feljutunk a divízió I/A csoportból, akkor azért egy picit hátríadőlhetünk, a magyar jégkorongsport megint lépett egy lépcsőt.