Szerdán a magyar válogatottnak szabadnapja volt a kazahsztáni jégkorong-világbajnokságon. Körülbelül négyszáz magyar szurkoló tartózkodik már most is a fővárosban, Nur-Szultanban, csapatukhoz majdnem egyrepülőnyi erősítés érkezett szerdán. De mit csinál a magyar szurkoló, amikor nincs meccs? Érdemes-e időt tölteni ebben a puszta közepén épülő kis Hongkongban? Utánajártunk.
Előbb tisztázzuk, miért éppen Kazahsztánban rendeztek hoki-vb-t - nem meglepő, hogy a sportszakmai érvek fölé nő a gazdasági érdek. Az amúgy kiváló kazah hokiválogatott 2004 óta hétszer szerepelt már a legjobbak között, bár különösebb maradandót nem alkotott (12. hely volt a legjobb teljesítményük). Két éve nem tud visszakerülni a legjobbak közé, így logikusnak tűnt a tavalyi, budapesti vb után, hogy meg akarták szerezni a rendezési jogot.
Másrészről Kazahsztán rengeteg ásványi kinccsel rendelkezik, így mérhetetlenül gazdag is (legalábbis ez a külcsín). Az országot Nurszultan Nazarbajev elnök irányította 1991-től egészen 2019. március 19-ig, amikor váratlanul lemondott. A kazahokat kérdezni sem szabad erről, de Nazarbajevet hazáján kívül sok támadás érte diktatórikus rendszere miatt. Asztana, a főváros (szó szerint ezt jelenti) a lemondása után vette fel a Nur-Szultan nevet, ami nem aratott osztatlan sikert.
A több száz, a válogatottat Kazahsztánba is elkísérő magyar drukker között akad olyan, aki már múlt szerda óta az országban tartózkodik. Ők, amennyire tehették, már túljutottak a városnézésen, ami azért nem akkora kihívás, mint mondjuk pár évvel ezelőtt Krakkóban, de akár még Kijevben is volt. Hogy miért, arra jó példa az, amit egy, a volt szovjet kultúrát kiválóan ismerő barátom mondott indulás előtt; megkérdeztem tőle, hogy merre van Asztana belvárosa, amire ő visszakérdezett, hogy melyik. Mert van neki vagy három.
Így a magyar szurkolók jelentős csoportja a szerdai szünnapon inkább elhagyta a fővárost, és Almati, vagy éppen Asztrahan, az egyik egykori gulágközpont felé vette az irányt, hogy megismerje a környéket. Nur-Szultanban is ellátogatott egy csoport a múzeumokba, de a városi kulturálódást nézve ez volt a maximum, mivel az óvárost hiába is kereste volna bárki.
Nur-Szultant eredetileg Akmola néven alapították szibériai kozákok, az Iszim folyó két partján, 1830-ban. A cári időkben kezdett növekedni, 1879-ben kapott vasútvonalat, és később is egyre fontosabb csomópontnak számított. Az igazi aranykor akkor jött el, amikor a Szovjetunió felbomlott, és az egykor csak hatezer fős város gyors fejlődésnek indult. Nur-Szultan ma Kazahsztán legészakibb nagyvárosa, ahol már több mint egymillió ember él.
A sztyeppe, a sík kazah puszta közepén 1997-től elkezdtek egyre nagyobb házak kinőni a földből (a városvezetés a híres japán építészt, Kiso Kurokavát bízta meg Asztana építészeti arculatának a kialakításával). Felhőkarcolók, ízléses lakótelepek, bevásárlóközpontok – az építészeti csodának is beillő Khan Shatyr, vagy a Mega Silk Way –, kültéri, monumentális dizájnok, elképesztő sportlétesítmények épültek, és ez a projekt a mai napig nem lassít. Nincs a városnak olyan része, ahol ne lehetne egy újabb építkezést látni.
A szovjet stílusnak megfelelő hatalmas sugárutak szélén nem a posztszovjet építészeti kultúrára, hanem inkább az ázsiaira jellemző lakó- és irodaépületek tornyosulnak. A 2017-es expóra épült Expo Art Center, valamint a negyed évszázaddal korábban átadott Baiterek Tower a város két jellegzetes jelképe. És ezzel a magyar szurkolókkal együtt körbe is jártuk Nur-Szultanban azt, amit mindenféleképp meg kell nézni. Persze a Nemzeti Múzeum, vagy a Hadtörténeti Múzeum még a kötelező programelemek közé számít azoknak, akik jól bírják, hogy itt áprilisban az átlaghőmérséklet alig haladja meg a nulla fokot.
A kazah roppant kedves és segítőkész nép, a magyar szurkolók is gyorsan megtalálták velük a közös hangot, magam is sok segítséget kaptam a kazahoktól. Viszont kétféle kazah létezik: az egyik tökéletesen beszél angolul, a másik egy kukkot sem. Ez a hokicsarnoktól kezdve a vendéglátó helyekre és az utca emberére is igaz.
A magyar szurkolók vásárolhattak, és káros szenvedélyeiket is kiélhették a városban. Néhol elképesztően alacsony árakkal lehet találkozni, néha pedig nagyon durva különbségekkel, az egész piac szabadárasnak mondható. Az ásványi kincsek bősége miatt az üzemanyag szinte ingyen van. 200 tenge (1 tenge = 0,75 forint) körül lehet a benzin literjét tankolni. Ennek megfelelően a taxi a legjobb közlekedési eszköz (bár repülőtéri hiénák itt is vannak). Az Uber kilométerenként körülbelül 200 tengéért visz.
Az éttermekben az ázsiai és az európai ételek is megtalálhatók. Egy jobb étteremben is 1500-2500 tengéért bőven meg lehet ebédelni, persze vannak olyan helyek, ahol 5-6000 ezerbe kerül egy étkezés. Az ital jellemzően olcsó, a sör a közértben 200-300 tenge, és akkor a cigarettát már ne is említsük, egy csomagért csak 400 tengét kell leszurkolni.
Ami pedig Budapest utcáit járó embernek a legmegdöbbentőbb volt, az a mérhetetlen tisztaság, ami Nur-Szultan utcáin tapasztalható. Nyilván csak a belvárosban – kettőben egészen biztos –, meg a jégcsarnok környékén tapasztaltam, de ennyire tiszta várost az ember ritkán lát, talán soha. Szinte észrevehetetlenül, de emberek százai őrzik az ázsiai sztyeppe e furcsa világában a rendet.
A fotókat a Nur-Szultanban tartózkodó magyar szurkolók készítették, a közzétételük az ő hozzájárulásukkal történt.