Néhány napja szembejött velem egy kvízkérdés, amely így szólt: „a Sutter fivérek közül ki volt az, akit nem az első 22 között választottak ki az NHL drafton?” Tudja a választ?
Azt hiszem, Briant és Darrylt is később választották ki. Ronnie 3. vagy 4. volt, Richie 7. vagy 8., Brent és én egyaránt 17.

A jó megoldás Darryl, a legtöbben azonban Richet mondták.
Igen, igen, Darrylt választották ki legkésőbb.

Egy ekkora és ennyire sikeres családban lehetséges mindenki eredményét számontartani?
Szerény emberek vagyunk, az egyéni sikerek nem jelentenek sokat számunkra. Ami számít, az a család. A szüleink arra tanítottak bennünket, hogy amit csinálunk, azt csináljuk a képességeinkhez mérten maximális szinten. Ez jellemez minket.

Brian fia játszott észak-amerikai alsóbb ligákban, valamint Európában is. Darryl fia, Brett még mindig aktív, várhatóan februárban az 1000. profimérkőzésén fog jégre lépni. A fiam, Brody egy tucat NHL-meccsel büszkélkedhet, de megfordult a farmligában is (AHL), most pedig Bécsben hokizik. Brent fia, Brandon jelenleg is a Vancouver Canucks játékosa, míg az ő testvére a Red Deer Rebels (nyugat-kanadai juniorklub – a szerk.) üzleti részlegét vezeti. Ki is következik? Ja, igen, Richie fiát, Lukast a Winnipeg, majd a New York Islanders is draftolta, ő is játszott alsóbb ligában, most a saskatooni egyetemet végzi. Ronnie fia, Riley a Washington Capitals farmcsapatában, Hershey-ben profiskodik. És most csak az unokaöcsöket soroltam fel, vannak ám unokahúgok is.

Ha valaki a Sutter családba születik, annak eleve elrendeltetett a sorsa, és jégkorongozó lesz? Milyen egy ilyen família belülről?
Most már az unokáink is hokiznak. A legtöbben még nagyon kicsik, de némelyikükről már most el lehet mondani, hogy tehetséges. Hogy törvényszerű-e a jégkorongos pálya? Nem az. Viszont meggyőződésünk, hogy a sport remek nevelési eszköz, a gyerekek nyitottabbak, társaságkedvelők lesznek, és társadalmi felelősséget is tanulnak.

Vannak össznépi családi események?
Ekkora létszámmal nagyon nehéz megszervezni ezeket, összesen 67-en vagyunk. Édesanyánk, aztán mi heten, a feleségeink, gyermekeink, unokáink, így teljes a család. Általában esküvőkön tudunk összegyűlni, mindenki igyekszik ott lenni ezeken az eseményeken. Persze a helyszínválasztás sem egyszerű ilyenkor! Jövőre biztosan lesz egy, de lehet, hogy két esküvő is, remélhetőleg azon is mindenki részt tud majd venni.

Az egyik testvére korábban azt mondta, mindannyiuk közül Gary volt a legtehetségesebb. Mi történt, hogy végül pont ő nem lett profi?
Gary valóban rendkívül tehetséges volt fiatalon. Azonban egy kisvárosban nőttünk fel, Garynek pedig volt egy barátnője, és körülbelül 2,5 órányira el kellett volna költöznie, hogy komoly juniorcsapatban játszhasson. Szóval végül otthon maradt inkább, és a családi farmon segédkezett. El is vette később a lányt, de a profikarrierről végérvényesen lemondott.

Ön viszont 19 évesen az lett, rögtön miután a New York Islanders lefoglalta a játékjogát. Igaz, hogy eredetileg nem is szeretett volna a szigetlakóknál játszani?
1979. augusztus 9-ét írtunk, ez volt a draft napja. Reggel megcsörrent a telefon, a túlsó oldalon egy ismeretlen hang szólt bele, hogy szeretne engem választani, ha a 17. helyen még elérhető leszek. Azt hittem, a testvéreim szórakoznak velem, ezért azt mondtam, hogy „Köszönöm, de nem szeretnék az önök csapatában játszani”. Majd letettem a telefont. Nem sokkal később megint csörgött, ismét az a hang volt, kiderült, hogy Bill Torrey, a New York Islanders általános igazgatója próbált velem beszélni. Elmondta ugyanazt, ekkor pedig már elhittem neki, és nagyon meg is örültem a hírnek!

Így végül kikötött a ’80-as évek egyik, ha nem a legnagyszerűbb észak-amerikai sportcsapatánál. Milyen volt egy ilyen különleges társaság legfiatalabb tagjának lenni?
Nagyon szerencsés voltam. Részt vettem az edzőtáborban, és játszottam az összes felkészülési meccsen, az edzők azonban úgy látták, hogy még nem vagyok elég nagy és erős az NHL-hez, ezért visszairányítottak a juniorcsapatomhoz Lethbridge-be, Albertába. Aztán november vége felé nem igazán ment az Islandersnek, ráadásul sok sérültjük is volt. Éppen Nyugat-Kanadában voltak idegenbeli túrán, szóval felhívtak, hogy csatlakozzam. Aztán megragadtam a csapatban.

Majd az első négy évében négyszer nyert velük Stanley-kupát.
Az Islanders remekül felépített együttes volt, ráadásul pont egy olyan típusú, energikus, sokat ütköző és hajtó, de nem fakezű játékosra volt szükségük, mint én. Az első kupagyőzelemmel valóra vált a gyerekkori álmom. Szinte mindegyik kanadai kissrác arról ábrándozik, hogy játszhasson a Stanley-kupa döntőjében.

Az ötödik évben már kijött az az extra meccsszám, amit az addigi szezonok playoffjai alatt játszottunk, és sok sérülés hátráltatott bennünket. Ráadásul abban az idényben három vagy négy csapattársam is elvesztette az édesapját, ami mentálisan mindenkit megviselt, mert rendkívül közel álltunk egymáshoz. Testvérek voltunk, ez tett minket sikeressé.

23 éves korára már négyszer is megnyerte azt, ami minden hokis fő célja. Hogyan lehet ilyenkor motiváltnak maradni?
A motiváció az, hogy mindennap kihozzam magamból a maximumot, és hogy ne okozzak csalódást magamnak, a csapattársaimnak és az edzőknek.

Ezt a munkamorált próbálja átadni a fiataloknak az újpesti akadémián is?
Pontosan. Bárhol és bármikor edzettem gyerekeket (a fiam és a lányom csapatát is beleértve), mindig a legjobbat vártam el tőlük. Minden edzésen, minden cserében, minden meccsen. Ez a mentalitás volt jellemző nálunk az Islandersnél, és én is ezt tanítom mindenhol, ahol dolgozom.

Itt U21-es, U18-as és U16-os csapatokkal foglalkozom, valamint mentorálom az edzőket. Sokat tanultam az életben, és amit hasznosnak tartok, azt megpróbálom beépíteni. Ilyen a struktúra, a szorgalom, a tisztelet és a vezetői képesség. Ha ezek megvannak, akkor nyugodtan alhatok.

Hogy jött az itteni lehetőség? Errefelé nem sűrűn találkozunk négyszeres Stanley-kupa-győztesekkel.
Több dolog is van. Az egyik, hogy nemrég megküzdöttem a rákkal... Nagyon ijesztő volt, és ott is kellett hagynom a szeretett sportomat. Már jól vagyok, de készen álltam arra, hogy visszavonuljak. Ekkor azonban megkeresett Kovács Attila sportigazgató, aki megkérdezte, hogy érdekel-e valamilyen munka itt. Először nem is vettem túl komolyan, aztán belegondoltam, hogy még sosem dolgoztam európai csapatnál, csupán az NHL-es kluboknak végeztem játékosmegfigyelést. Ráadásul mivel Brody fiam a közelben játszik, a feleségemmel úgy döntöttünk, belevágunk. Kovács úrral elkezdtünk tárgyalni arról, mi lenne a legjobb nekem és a legjobb az UTE-nak, végül abban állapodtunk meg, hogy hat hetet töltök Budapesten, aztán hármat otthon, Calgaryban, majd hatot itt, hármat otthon, végül egy év után újra leülünk, és átbeszéljük a lehetséges folytatást.

Mik a fő feladatai az Akadémián?
Az edzőkkel és a teljes szakmai stábbal foglalkozom, mentorálom őket, sőt néha a fiatal játékosokat is. Komoly felelősség. A legfontosabb a struktúra, valamint a stáb és a hokisok napi rutinjának kialakítása, amihez észak-amerikai mintát használok. Elengedhetetlen az angoltudás, hiszen ez az univerzális hokinyelv, és nem lenne jó, ha ezen a banánhéjon csúszna el bárki, aki esetleg külföldi lehetőséget kap.

Milyenek voltak az első benyomásai?
Karácsony után lesz egy meghívásos U18-as torna Calgaryban, amin a magyar válogatott is részt fog venni. Remélem, az Újpest is ad majd 3-4 fiatalt a csapatba, és akkor fel tudjuk mérni, hol is állnak a világ elitjéhez képest. Az edzőkről pozitív a véleményem, értik a rendszert és a stratégiát, a részletekre való odafigyelésben viszont még van hová fejlődni. Hiszen mindig nüanszokon múlnak a meccsek. De ők is fejlődnek, általuk pedig a fiatalok is. Ez az általános cél: olyan szintű játékosokat képezni, akik akár a tengerentúlon, akár a top európai bajnokságokban megállják a helyüket. Szerintem Észak-Amerika rendelkezik a legfejlettebb utánpótlásprogrammal, az pedig fantasztikus lenne, ha egy magyar játékos mondjuk sportösztöndíjat kapna egy amerikai egyetemen. Erre egyelőre elég kevés az esély, hiszen az iskolák a világ ezen részére nem igazán szórják az ösztöndíjakat. Persze több út is van a legfelső szintig, és bármilyen lehetőség jön, azt meg kell ragadni. Ráadásul az NCAA-ban (az amerikai egyetemi liga – a szerk.) rendkívül szigorúak a szabályok, például senki sem játszhat ott, ha már korábban kapott fizetést profi sportolóként. 

Erről a játékosok 99%-ának fogalma sincsen, a szülőknek szintén nincs, tehát őket is oktatni kell bizonyos szinten. Azért is harcolok, hogy egy fiatalt csak úgy ne dobjanak be a felnőttek közé, mert akkor az egyetemi pályafutását kockáztatja. Csak abban az esetben váljon valaki profivá, ha már tényleg játszik olyan szinten. Viszont azt is el kell fogadniuk, hogy nem lesz mindenkiből jégkorongozó, nem fog mindenki ebből megélni. De emberileg így is sokat fejlődhetnek az akadémián, és a társadalom hasznos tagjaivá válhatnak később.

Vannak olyan srácok, akiken már most megakadt a szeme, és el tudja őket képzelni egy kanadai juniorligában?
Tehetség van bőven, de a már említett karácsonyi tornáig nem szeretnék elhamarkodott kijelentéseket tenni. Kiváló U18-as kanadai, amerikai és európai csapatokkal mérethetik meg magukat. Az U18-as válogatott korábban is szerepelt már itt, nem túl fényesen, de most láttam az edzőtábort, és úgy gondolom, összejöhet egy jobb teljesítmény.

Mit gondol általánosságban a magyar rendszerről?
Megnéztem néhány korosztályos edzőtábort, a véleményem az, hogy még mindig tanulnak. Szerintem nem szégyen a jó példa követése, itt is ezt javaslom: keresni kell egy sikeres országot, mint például Kanada, és az ottani rendszert kell itt meghonosítani. Magyarországon külön van válogatott edzőtábora az U15-ös, az U16-os, az U17-es, az U18-as, az U19-es és az U20-as keretnek is. Szerintem a hatot össze kellene vonni háromba, több szempontból is. Egyrészt így több mint 90 napig kell nélkülöznünk a játékosainkat, másrészt a nagyobb létszám arra is lehetőséget biztosítana, hogy a táborban egymás ellen meccsezhessenek a fiatalok. Elég lenne egy U16-os, U18-as és U20-as összetartás. A szövetségnek is sokat kell fejlődnie, de Don MacAdam kinevezésével már megtettek egy fontos lépést. Biztos vagyok benne, hogy ő korszerűbbé fogja tenni a szisztémát.

A fiatalok egyébként tisztában vannak azzal, hogy ön kicsoda?
Szerintem már igen. Minden egyes csapatot meglátogatok a jégen hetente kétszer, valamint néhány meccsükre is elmegyek. Nem azért, hogy edzősködjek, csupán megfigyelek, majd értékelek. Örömmel látom, hogy egyre jobban összpontosítanak a részletekre. Mondok egy példát. Ha az edzésen a játékosok nem csinálnak meg tökéletesen egy feladatot, újra meg kell csinálniuk. Hiszen semmi értelme annak, hogy valamit rosszul végeznek el, mivel az csak rossz berögződésekhez vezet. Egy edzésbe általában 6-7 gyakorlat fér bele, de ha a játékosok nem tudják ezeket hibátlanul végrehajtani, akkor az edzőknek el kell fogadniuk, hogy aznap lehet, hogy csak 3-4 feladatra lesz idő. Addig kell ismételni, amíg nem lesz tökéletes. Ahogy a mondás is tartja: az ördög a részletekben lakik. Senki sem szeretné, hogy a gyerek úgy járjon iskolába, hogy azt hiszi, 2+2=3.

Említette, hogy ön már fiatalon megértette a saját, csapaton belüli szerepét, amivel sikeres tudott lenni. Lát ilyet az újpesti srácoknál is?
Úgy gondolom, hogy jó játékos voltam. De az én posztomon az első sorban akkoriban egy csodálatos srác játszott, Mike Bossy. Aztán ott volt Bobby Nystrom és Anders Kallur, elég jól álltunk a jobb szélen. Úgyhogy igen, valamit találnom kellett, ami garantálja nekem a jégidőt. Én lettem az energiabomba, aki keményen ütközik, agresszív, és a letámadásnál is mindig aktív. Persze minden játékos szeretne gólokat lőni, én is így voltam vele. De a szerep folyamatosan változhat, akár meccsről meccsre is, attól függ, hol és kinek a kezei alatt játszik valaki. Meg kell tanulni alkalmazkodni ehhez.

És igen, amikor fegyelmezett voltam, nemcsak a játékidő volt meg, hanem a gólok is jöttek. Ebben a korban a fiataloknak először a játék egészét kell megtanulniuk, aztán remélhetőleg mindenki megtalálja azt a szerepet, amivel egy csapat számára hasznossá válhat.

Van olyan játékos, aki emlékezteti saját magára?
Az akadémián? Tudja, mit? Néha látom, hogy megy a duma a kispadon, ez ismerős. Ha az NHL-t kérdezi, az túl sokat változott az én időm óta. Nem csak a játék, ma már mindenhol ott vannak a kamerák és a mikrofonok, úgyhogy mindenkinek vigyáznia kell, mit mond. Mindenféle negatív megjegyzést kerülniük kell, mert úgyis felveszik, aztán jön a büntetés. Abba bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha a mi időnkben is létezett volna közösségi média.

(Borítókép: Duane Sutter. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)