Ha egy magyar hokirajongónak megemlítik az ukrán válogatottat, feltehetően egy város neve ugrik be azonnal: Szapporó. Az a hely, ahol 2008. április 19-én a magyar és az ukrán jégkorong története örökre összefonódott. Nem biztos, hogy ezt ők is így látják, de a magyar hoki históriáskönyvébe ez a dátum arany betűkkel kerül be. Magyarország 70 év után újra az elit világbajnokságon szerepelhetett egy évvel később, köszönhetően a szapporói csodának, amikor 4–2-re legyőztük az akkor jóval esélyesebbnek tartott szomszédjainkat.

Felkerültünk a térképre nemzetközi viszonylatban, és itthon is ugrásszerűen megnőtt a hoki népszerűsége. Rengeteget jelentett az a siker a hazai szakágnak, más kérdés, hogy talán jobban is meg lehetett volna lovagolni azt a hullámot. De ez most nem tartozik ide. Onnantól az ukrán jégkorong viszont elindult lefelé és azóta sem került olyan közel az elit körhöz, mint 2008-ban, sőt többször kiestek az I/B divízióba, és jelenleg is ott szerepelnek.

Pedig a 90-es és 2000-es években több NHL-essel is büszkélkedhettek, akik közül három jégkorongozó kiemelkedik.

Ruszlan Fedotenko nevét minden bizonnyal imába foglalták 2004-ben Tampa Bay-ben, amikor története első Stanley-kupájához segítette a Lightningot. Mit segítette? Rángatta. Gólt lőtt a keleti főcsoportdöntő hetedik mérkőzésén, majd a Stanley-fináléban szintén a mindent eldöntő, hetedik találkozón villant, ő szerezte csapata mindkét gólját. Öt évvel később duplázni tudott, amikor a Sidney Crosby-fémjelezte Pittsburgh Penguins először ért a csúcsra.

Alekszej Ponyikarovszkij is járt a nagydöntőben 2012-ben a New Jersey Devils tagjaként, ám neki nem került gyűrű az ujjára, mert a Los Angeles Kings erősebbnek bizonyult.

Ketten együtt több mint 1500 meccset játszottak a világ legerősebb bajnokságában, és majdnem 700 pontot gyűjtöttek össze.

A náluk egy évtizeddel idősebb Dimitrij Hrisztics egymaga 596 egységet termelt, az ukránokat tekintve gólban, gólpasszban és pontban sincs nála eredményesebb NHL-es. Washingtonban igazi közönségkedvenc volt, a 8-as mez büszke tulajdonosa. Amit most már Vlagyimir Putyin hű támogatója, Alekszandr Ovecskin visel.

Most pedig Miskolcon van, otthagyva a frontot, és az ukrán jégkorong-válogatott világbajnoki felkészülését segíti videóelemzőként. Illetve ez a hivatalos titulusa, de elárulja, hogy ezen kívül gyakorlatilag bármit megtesz, amit a stáb vagy a szövetség kér tőle. Néha ő a kommunikációs híd a játékosok és a többi tréner között, a döntésekbe viszont állítása szerint nem szól bele. Annak pedig csak indirekt módon voltam szemtanúja, ahogy a válogatott miskolctapolcai barlangfürdős regenerációját igyekezett elintézni, természetesen helyi segítséggel.

A legjobb ukrán hokisok Miskolcon edzőtáboroznak, hogy részt vegyenek az április végi, lengyelországi divízió I/B-világbajnokságon. Miközben náluk dúl a háború, Putyin pedig ezrével gyilkolja a katonák mellett az ártatlanokat, ez a csapat azért edz most, hogy életben tartsa az ukrán jégkorongot. A stáb kicsit foghíjas, viszont itt van velük az ukrán szövetség főtitkára, Alekszandra Szlatvicka is. Noha vele és Hriszticcsel külön-külön beszélgettünk, szinte ugyanúgy fogalmazták meg a jelenlegi érzéseiket. Egyfelől nagyon örülnek, hogy van hely, ahol tudnak készülni, Miskolcon pedig remek körülmények között tehetik ezt meg, de azért még így is nagyon nehéz a jégkorongra koncentrálniuk. Amikor nincs munka vagy edzés, akkor a híreket bújják, próbálnak az otthoniakkal kommunikálni, szerencsére többnyire sikeresen. A főtitkár szívszorítóan fogalmaz a napjai indulásával kapcsolatban:

Minden reggel félelemmel ébredek, mert az első dolgom, hogy érdeklődöm a szeretteim, barátaim, kollégáim hogyléte felől, miközben attól tartok, mi van, ha nem jön válasz.

Hrisztics szerint a jégkorong ilyenkor képes gyógyítani is, mivel amíg a jégen vannak, addig a fókusz kizárólag ott van, és legalább nem azon töprengenek, mi történik otthon, vagy hogy egyáltalán van-e még otthonuk.

Szlatvicka úgy gondolja, ők most másképp szolgálják a hazát:

„Nagyon nehéz kizárni azt, ami otthon zajlik, de megteszünk mindent azért, hogy a lehető leginkább arra tudjunk koncentrálni, amit csinálunk, és ebben a DVTK is rengeteg segítséget nyújt. Egy sportoló számára mindig az a legnagyobb elismerés, amikor a saját hazáját képviselheti, mi is ebben a szellemben készülünk, és maximálisan támogat az ukrán kormány.

Az életünk egy csapásra megváltozott, és ez ráébresztett mindenkit arra, hogy akkor tesszük a legjobbat, ha az adott feladatunkba úgy állunk bele, hogy a maximumot nyújtjuk. Nekünk most az a feladatunk, hogy Ukrajnát egy világversenyen képviseljük, bátran és büszkén.”

Közben az edzésre érkező játékosok magukra öltik a többkilós felszerelést, majd megindulnak a jégre. Mi is a lelátó felé vesszük az irányt, ahol aztán feltűnik, hogy nagyon kevesen vannak a pályán. Korábban hallottam olyan híreszteléseket, hogy néhányan visszamentek a frontra, de a főtitkár ezt aztán megcáfolta. 12 mezőnyjátékos, 2 kapus, ez bizony még három sorra sem elég, nemhogy négyre. Szerencsémre megérkezik Nagy Ádám, a DVTK Jegesmedvék Jégkorong Sportakadémia operatív igazgatója, aki gyorsan felvilágosít:

Két csoportra osztva edzenek. Az egyik a jégen van 50 percet, a másik száraz edzést csinál, aztán cserélnek. Persze, sokkal több jégidőre lenne szükségük, hiszen világbajnokságra készülnek, van, hogy akár napi 3-4 órát is szeretnének edzeni, de ez sokszor nem fér bele egyszerűen az időbe. A csarnok így is reggel 5-től este 10-ig van nyitva.

Nagy azt is elmondja, hogy hiába ért véget a DVTK felnőtt csapata számára a bajnokság, ugyanúgy edzenek, rajtuk kívül pedig a többi korosztályos csapat, valamint műkorcsolyázók, short trackesek és gimnáziumok is használják a Miskolci Jégcsarnokot. Van ugyan egy másik, félig kültéri pálya, ám a tavasz beköszöntével annak a jegét nem lehetett megtartani.

Komoly tumultus alakult ki, fenekestül felfordult az élet, ami több nehézséget is okoz, de nincs olyan probléma, amit ne lehetne megoldani. Ebben kulcsszerepe van Antal Csabának, a DVTK Jegesmedvék Jégkorong Sportakadémia projektmenedzserének, akinek a feladatköre most egy „kicsit” kibővült. Mint mondja, pénzügyi területen dolgozik, ő foglalkozik az állami források felhasználásával, elszámolásával, valamint az ezekhez kapcsolódó területekkel. És mivel ez is tulajdonképpen egy projekt, így nála landolt, viszont most kvázi intéző lett, a helyi kontaktszemély. Ő segít az ukránoknak a házon belüli és a városi ügyek koordinálásában, de tulajdonképpen szinte bármilyen probléma esetén hozzá fordulnak, mint például hol tudnak vásárolni, honnan szerezzenek be jeget, hogy jutnak be a belvárosba. Egy közeli szállodában megszervezte a lakhatásukat és az étkeztetésüket is.

Az első héten csak azzal foglalkoztam, ami hozzájuk volt köthető, az alap munkámra azon kívül került sor, de ez már kezd visszarendeződni. Mondjuk nem idegen tőlem, szeretek segíteni, szervezésben és nemzetközi munkakörnyezetben is van tapasztalatom, hozzá vagyok szokva a napi operatív dolgokhoz, úgyhogy nem volt gond az átállással

– idézi fel a kezdeteket.

Nem egyszerű az együttélés, és az sem volt az, ahogy az ukránok eljutottak Miskolcra. Erről Szlatvicka mesélt:
„Iszonyatosan nehéz volt összegyűjteni a csapatot. Sokan már beálltak harcolni, volt, akit evakuálni kellett az orosz fennhatóság alá került területekről. Nem is gondolták volna, hogy lehetőségük lesz részt venni a vb-n, hiszen a nagykorú férfiak nem hagyhatják el az országot, azonban a kormány úgy döntött, hogy a világversenyeken való képviselet ugyanúgy Ukrajna érdekeit szolgálja. De csak azzal a feltétellel, ha mindenki vállalja, hogy a világbajnokság után visszatér az országba és bármikor hívhatják harcolni.”

Miután megtudtam, hogy 29 hokis edz Miskolcon, világossá vált, hogy a vb előtt lesz még egy keretszűkítés. Normál esetben ha valaki nem kerül be, az hazamegy és megkezdi a nyári szünetet. Ez a helyzet viszont minden, csak nem normális, és az előbb elhangzottak miatt félve tettem fel a kérdést, hogy mi lesz azokkal, akik kiesnek az utolsó rostán.

Mindenkivel abban állapodtunk meg, hogy amint lehet, visszamegy Ukrajnába és beáll a civil vagy tartalékos seregbe. Aki a jégen nem tud segíteni, annak otthon kell. Jelenleg van egy sérült játékosunk, az ő sorsa még bizonytalan.

A főtitkár hozzáteszi, hogy a játékosok ezzel pontosan tisztában vannak. Nemcsak úgy mint szabály, hanem úgy is mint elv.

A keret rettenetesen fiatal, mindössze hárman vannak, akik 1993 előtt születtek. Sokan már ebben az évezredben látták meg a napvilágot. 

Az egyik fiatal kapus különmunkát végez, a folyosón a kapusok egyik alapgyakorlatát csinálja: teniszlabdát dob a téglafalra, a visszapattanót pedig elkapja a lepkéssel. Két dolog látható az arcán: maximálisan koncentrál, és szinte biztosan nincs még 20 éves.

Szlatvicka megemlíti, hogy korántsem volt biztos a részvételük a tornán:
„Eleinte még a döntést sem hoztuk meg, mert azt sem tudtuk, sikerül-e megszervezni a csapatot, vagy hogy egyáltalán helyes-e, amit csinálunk. Viszont az idő is elkezdett szorítani, a bajnokság az invázió első napján leállt, és minél tovább maradnak edzés nélkül a játékosok, annál kevésbé lett volna ennek értelme. Aztán amikor igent mondtunk, akkor kezdtük el felmérni a lehetőségeket. Nagyon hálásak vagyunk a Magyar Jégkorong-szövetségnek, amely az elsők között jelezte, hogy számíthatunk rá. Ugyanez igaz a DVTK-ra is. Amikor ennyien akarnak segíteni, akkor elkap minket az az érzés, hogy bármi sikerülhet. Pont ezért mondtam a játékosainknak, hogy innentől kezdve nem lehet kifogás a jó felkészülés hiánya!”

Utóbbi mondatánál nagyot nevet. Rettenetesen fáradt, éjt nappallá téve ügyködik azon, hogy nemcsak a felnőtt, hanem a Csehországban készülő U18-as válogatott edzőtábora is zökkenőmentesen fusson. Mindent Miskolcról koordinál. Azt egyébként nem ő mondja el, hogy mennyit dolgozik, hanem a diósgyőriek jegyzik meg.

Kíváncsi voltam arra is, volt-e olyan jégkorongozó, aki visszautasította a válogatott meghívót.

Egy játékos sem mondott nemet a lehetőségre. Persze sokan vacilláltak, aztán, ha nehezen is, de arra jutottak, hogy nekik az a kötelességük, hogy a jégen harcoljanak Ukrajnáért. A hokiütővel tudnak bánni, a fegyverekkel nem biztos. Egyébként ugyanebben a cipőben jártak az edzőink is

– kaptam meg a választ a főtitkártól.

Diósgyőri oldalról Nagy Ádám mutatta be a történetet az ötlettől a megvalósulásig:

„Az Nemzetközi Jégkorong-szövetség folyamatosan tartotta a kapcsolatot az ukrán szövetséggel, adott volt a szándék, hogy az ukránok részt tudjanak venni a vb-n. Aztán elindult a kommunikáció a magyar és az ukrán szövetség között, majd az MJSZ megkérdezett minket, hogy vendégül tudjuk-e látni őket. Erre természetesen igennel válaszoltunk, fontos volt, hogy segítsünk nekik. Ennél nyilván jóval hosszabb és összetettebb folyamatról van szó, de végül így kötöttek ki nálunk. 

Immáron több mint egy hete állomásozik Miskolcon a delegáció. Ahogy kezdik megszokni a légkört, annál kevesebb mindennapi probléma kerül elő. Antal Csaba szerint már a vendégek is tudják, mik azok az ügyek, amikben a DVTK tud nekik segíteni, és mik azok, amikben nem, egyre gördülékenyebben történik minden.

A további programjuk meglehetősen képlékeny. Nagy elárulja, hogy sikerült hivatalos felkészülési meccset lekötni Miskolcra április 14-re, amin reméli, hogy sok néző jelenik meg támogatva a magyar és ukrán válogatottat, valamint az osztrákok és a szlovénok is jelezték, hogy összecsapnának velük, ezzel is segítve a felkészülésüket.

Szlatvicka úgy tudja, április közepéig maradnak a borsodi székhelyen, majd irány Budapest, de még ott is elő kell készíteni mindent. Azt az utat már egy olyan busszal fogják megtenni, ami az ukrán nemzeti színekben fog pompázni, ugyanis a járgány eredetileg a kijevi hokicsapaté, de egy miskolci depóban átalakították.

„Aztán április 25-én, egy nappal a vb startja előtt elutazunk Tychybe, ahol a tornát rendezik. Persze mindig minden változhat, és erre fel is hívtam a fiúk a figyelmét. Folyamatosan készen kell állnunk, mert bármikor bármi megtörténhet, sajnos ezt a saját bőrünkön már megtapasztaltuk.”

(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)