Biztos, hogy rengetegen találkoztak már olyan történettel, amely így kezdődik: „Lehettem volna profi, X csapat le is akart igazolni, csak aztán jött egy sérülés…” Mike Bossy sztorija is véget érhetett volna így, még mielőtt elkezdődik, de őt más fából faragták.

1969-et írtunk ekkor, az orvostudomány még messze nem tartott ott, ahol most, csodával határos módon azonban nemhogy képes volt újra lábra állni, de a sportot sem kellett befejeznie.

Angol édesanya és ukrán édesapa gyermekeként látta meg a napvilágot Montreal külvárosában, a tíz gyerek közül ő volt az ötödik. Korabeli beszámolók szerint szinte minden sportban ösztönös tehetségnek számított, de québeci srácként adta magát a jégkorong iránti feltétlen szerelem.

A hátsó kertbeli gyakorlás meghozta az eredményét, ötévesen volt olyan meccse, ahol 23 gólt lőtt, aztán 15 éves korától kezdve olyan szinten dominált a tartományi juniorligában (QMJHL), hogy máig fennálló gólrekordot ért el, négy év alatt 308-at ütött. Ez egyébként nemcsak a Q-ban csúcs azóta, hanem az összes kanadai juniorbajnokságot tekintve is, még Mario Lemieux és Wayne Gretzky sem szerzett ennyit.

Duane Sutter nyolc évig játszott együtt az elit ligában (NHL) Bossyval a New York Islanders csapatánál. A legendás Sutter testvérek egyike az Indexnek így jellemezte a néhai jobbszélső játékát:

„Nem kérdés, hogy istenadta tehetsége volt a gólszerzéshez. Elképesztő lövése volt, és olyan érzékkel tudott helyzetbe kerülni vagy megteremteni magának, mint senki más. Különösen képzett srác volt.”

Bossy is az ösztönösséget emelte ki magával kapcsolatban, amikor az NHL 2017-ben beválasztotta a száz legjobb játékos közé. Rendkívül gyors mozdulattal lőtt kapura úgy, hogy többnyire oda sem nézett, és a korong sem volt sokáig az ütőjén. A kapusoknak fogalmuk sem volt, mikor és milyen lövésre számítsanak tőle, bárkit meg tudott lepni.

Hiába látszott rajta fiatalon, hogy kivételes képességű hokis, az NHL-es csapatok  óvakodtak tőle. 

Ráadásul Bossy pontosan tisztában volt a képességeivel, ezért azt is közölte a csapatokkal, hogy aki őt szeretné, annak bizony a zsebébe kell nyúlnia.

Az 1977-es amatőr játékosbörzén végül a 15. helyen választó New York Islanders foglalta le a játékjogát. Szeretett volna szülővárosának legendás csapatában, a Montréal Canadiensben hokizni, ám ott akkor már játszott egy korszakos legenda a jobb szélen, bizonyos Guy Lafleur. A klub akkori vezetőedzője, minden idők legeredményesebb trénere, Scotty Bowman ugyan eleinte szorgalmazta, hogy Bossy is az együttes kötelékébe kerüljön, de végül meggyőzték azok a hangok, amelyek Bossy puhányságát kifogásolták. Másfél évvel később ezt mondta a Sports Illustratednek a mester:

Hihetetlen, hogy parlagon hagytuk, pedig még elérhető volt, amikor mi választottunk. Bárkit meg lehet tanítani védekezni, de olyan szinten gólt lőni, mint ő, senkit sem.

Az előtte kiválasztott 14 fiatalból négyen jobbszélsők voltak, természetesen egyikük sem futott be olyan karriert, mint hősünk.

Bossy önbizalmán ez a csúszás sem ejtett csorbát, magabiztosan ment megtárgyalni a bérét Bill Torrey-val, az Islanders általános igazgatójával:

„Az ügynököm, Pierre Lacroix azt tanácsolta, kérdezzem meg Torrey-t, mit ér meg nekik egy ötvengólos játékos. Azt válaszolta, hogy előbb talán be kéne kerülnöm a csapatba” – mesélte el a történetet 2017-ben.

Ezt azóta csak Teemu Selänne tudta felülmúlni, aki 76-ot vágott, bár ő akkor már 22 éves volt, míg Bossy csak húsz. Természetesen meg is választották az év legjobb újoncának.

Hogy nem pünkösdi királyról van szó, azt rögtön bebizonyította a következő idényben, amikor 69-ig jutott, ami akkor minden idők második legmagasabb értékének számított. A kétkedő hangok elcsendesültek, mindenki elfogadta, hogy új világsztár van születőben.

Mindig is el akarta hallgattatni a kétkedőket, ez motiválta. És ezt azzal tette meg, hogy folyamatosan szállította a gólokat. Egyébként nem is kerülhetett volna jobb helyre, mint az Islanders, amely egy védekezésorientált csapat volt, és neki is meg kellett tanulnia

– mondta Sutter, majd hozzátette, hogy Bossy rendkívül keményen is dolgozott ennek érdekében. Erőfeszítéseit siker koronázta, a szakember elmondása szerint az Islanders legendás vezetőedzője, Al Arbour egy idő után annyira bízott benne, hogy ha az utolsó percekben egygólos vezetést kellett őrizni, akkor is jégre küldte a szélsőt.

Az Islanders sikerre volt ítélve, hiszen Bossyn kívül még soraikban tudhatták a korszak egyik legjobb hátvédjét, Denis Potvint, valamint az egyik, ha nem a legkomplettebb csatárát, Bryan Trottiert. Utóbbi Bossyval gyakorlatilag elválaszthatatlan párost alkotott, a jégen kívül legjobb barátok voltak, a jégen pedig valódi kivégzőosztagként működtek. A vízhordó szerepkört betöltő Clark Gilliesszel (aki szintén idén hunyt el) kiegészülve megalakult a Trio Grande elnevezésű sor, amely dominálta a nyolcvanas évek elejét.

Az 1979–80-as szezon meghozta az áttörést a csapatnak, amely megnyerte története első Stanley-kupáját. Bossy saját szemszögéből annyit mondott az alapszakaszbeli teljesítményére, hogy az egy rosszul sikerült év volt, hiszen csak 51 gólig jutott.

47 találkozó után 48-cal állt, ám a következő kettőn gól nélkül maradt. Így jött el az 50. mérkőzés a Québec Nordiques ellen, amelyet Sutter így idézett fel az Indexnek:

„Azon a mérkőzésen sérülés miatt nem játszhattam, de Al Arbour szeretett volna a csapat közelében tudni, ezért segédedzőként számított rám, úgyhogy mindennek a kispad mögül lehettem tanúja. Az első két harmadban semmi sem jött össze Mike-nak, először akkor láttam egy kicsit önbizalomhiányosnak. De ugyanúgy szüntelenül dolgozott a pályán, aztán amikor öt perccel a meccs vége előtt megszerezte a gólt, a közönség extázisba esett. Ez visszahatott rá is, meg tudta lovagolni, és másfél perccel a vége előtt ismét betalált. Megküzdött érte, és szokás szerint tudta, hol kell lennie.”

68 gólig jutott a szezonban, a playoffban pedig 18 meccsen további 17-szer talált be, és összesen 35 pontot jegyzett, amivel szintén NHL-rekordot ért el. Nem is volt kérdés, hogy az Islanders címet véd.

Busás jutalmat kapott egy új szerződés formájában, és miközben gólszerzésben nem esett vissza (64-et rámolt be 1981–82-ben), gólpasszokban (83) és pontokban (147) is rekordot állított fel a jobbszélsők között. Azóta Jaromír Jágr kettővel túlszárnyalta mindkettőt, de két meccsel többet is játszott.

Sosem örültem annak, hogy egydimenziós játékosként tekintettek rám. Játékszervezésben is jó voltam, és védekezésben is megálltam a helyem. Ha nem lőttem gólt egy meccsen, rögtön megkérdezték, hogy mi a gond velem

– fogalmazott egy New York Timesnak adott interjúban. Akkor is kérdőre vonták, amikor egy Toronto ellen 6–3-ra megnyert meccsen nem talált be, viszont hat assziszttal klubcsúcsot állított fel.

A playoffban megint 17-et termelt, és a csapat is triplázott, egy évvel később pedig a sorozatban negyedik kupa is összejött, szintén 60 gól fölött zárt, és 17-et lőtt a rájátszásban. Utóbbi két döntőben egyébként a kupagyőzelmet érő gólt is ő szerezte.

Abban az érában, amikor Wayne Gretzky röhögve ugrálta át a józan ész által feltételezett produktivitási határokat, Mike Bossy volt a legsikeresebb játékos. Az Islanders lett az első amerikai NHL-csapat, amely sorozatban négyszer lett bajnok, és mindmáig az utolsó az összes klubot figyelembe véve, amely egymás után legalább háromszor elfoglalta a trónt. Erre mondják, hogy dinasztia.

Bossy azonban megmaradt ugyanolyan embernek, amilyen volt:

Két lábbal járt a földön, igazi profi volt. Sosem került túl mélyre vagy magasra, rendkívül kiegyensúlyozott maradt mindig. Az arrogancia semennyire sem jellemezte, és az őt ért inzultusokra sem reagált soha

– jellemezte Sutter.

Az akkori cikkekből az is kiderül, hogy számára a jégkorong egy idő után csupán egy olyan foglalkozás volt, amelyet nem akart a végtelenségig űzni. Szeretett volna sikereket elérni, valamint megteremteni a családjának az anyagi biztonságot. Azt tervezte, hogy 1988-ban, 31 évesen visszavonul. Kitűzte célul, hogy egészséges marad, amire a jégkorong nem igazán jelent garanciát, valamint a dohányzásról is leszokott, pedig tíz éven keresztül naponta egy dobozzal elszívott.

A negyedik kupagyőzelmet követő szezonban egyre többször sérült meg, a dereka és a térde sem bírta már nagyon a terhelést. Az ötödik finálé így is összejött a csapatnak, ám Gretzkyék visszavágtak az egy évvel korábbi vereségért.

A következő két idényben viszonylag egészséges tudott maradni (vagyis a hát- és térdfájdalmak kevésbé gyötörték), 58, majd 61 góllal végzett, menet közben pedig több csúcsot is felállított.

Aztán jött az 1986–87-es kiírás, amely pont annyira baljósan indult, ahogy aztán telt is. Az edzőtáborban már elviselhetetlenül fájt a háta, az orvosok viszont semmit nem találtak. De még így is termelte a gólokat, olyan ütemben, hogy simán továbbjavíthatta volna saját rekordját azzal, hogy sorozatban tizedik alkalommal is eléri az ötvenet. 

Hosszabb-rövidebb szüneteket kellett tartania, és természetesen az ellenfelek is utaztak rá, ütötték-vágták a hátát. Erről akkor annyit mondott, hogy azok a csapatok, amelyeket korábban rendre megszórt, így törlesztettek. Ő pedig egyre kevésbé bírta ezt cérnával, hiszen nemcsak fizikailag, de lelkileg is megroppant, mert nem volt képes ugyanazon a szinten játszani, mint addig.

Sutter így emlékezett vissza arra az időszakra:

Az utolsó szezonban rendkívül frusztrált volt végig, és az volt az első alkalom, hogy ezt látni is lehetett rajta. Szenvedett. Korábban is rengeteget aprították, de a fejébe senki sem tudott belemászni. Ez viszont akkorra elmúlt.

Csoda, hogy 63 meccsen képes volt játszani, az pedig még nagyobb, hogy 38 gólt lőtt. 0,6-es meccsenkénti gólátlag, ami bárkinek a becsületére válna. De Bossy mércéjével ez elégtelen volt. A 50-es sem jött össze, ráadásul az állapota sem javult. A következő edzőtáborban már egyáltalán nem volt képes hajolni, ezért úgy döntött, kiüli az 1987–88-as szezont. Kiderült, hogy két csigolyája teljesen eldeformálódott, mert az ominózus gyerekkori térdsérülés miatt teljesen máshogy terhelte a lábait, mint ahogy optimális lenne.

A szezon végén lejárt a szerződése, és hiába csábította őt többek között a Los Angeles Kings is, hogy csatlakozzon a frissen megszerzett Wayne Gretzkyhez, Bossy nemet mondott. Tudta, hogy nincs tovább, és 1988 októberében megrázó őszinteséggel jelentette be a visszavonulását. Olyan szavakkal, amelyek most, a halála után még inkább szívfacsarók:

Nem érzek lyukat az életemben, de amíg élek, mindig is csalódott leszek, hogy a pályafutásomnak egy sérülés vetett véget, és nem a saját akaratom. A hátam megnyerte a csatát. Be kellett látnom, hogy nincs értelme a javulásban bízni. Ez egy elhúzódó haláltusa volt, fél lábbal a sírban állok másfél éve, de így talán könnyebb elfogadni, mintha hirtelen ért volna véget minden.

Az utolsó mondat letaglózó. Akkor egészen biztosan így érezte, és bár végül valóban pont 1988-ban tudott visszavonulni, mint ahogy eredetileg tervezte, mégis joggal érezte, hogy az élet elvett tőle valamit. Másfél év alatt birkózott meg a gyász öt fázisával, 23 évvel később viszont már nem a karrierje, hanem az élete miatt kellett ezen ismét átesnie.

Tavaly októberben derült ki, hogy a rák megtámadta a tüdejét, majd tavasszal jött a hír, hogy a harc reménytelen, az ikon hazatér a családjához, ahol a szenvedései enyhítésének érdekében palliatív ellátásban részesül.

Április 14-én hunyt el minden idők legjobb góllövője. Az NHL Mount Rushmore-ján az általános vélekedés szerint a négy helyből három már foglalt; Gretzkyt, Lemieux-t és Bobby Orrt illetik meg. A negyedik kevésbé egyértelmű, de Bossy az, aki mellett talán a legkönnyebb érvelni.

A rájátszásban ugyanez 0,66, ami Lemieux mögött a második. Pont/meccs átlagban a 3. Gretzky és Lemieux után (1,497), megelőzve Orrt és napjaink legnagyobb zsenijét, Connor McDavidet. Lövési hatékonysága 21,2 százalék volt, ami a negyedik legmagasabb érték valaha. 

Soha senki nem szerzett egymás után kilenc szezonban ötven gólt, összesen is csak Gretzky tud felmutatni ennyi idényt. Ugyanúgy ők ketten azok, akik ötször is elérték legalább a hatvanat.

És a bizonyíték arra, hogy igaza volt abban, mennyire nem volt egydimenziós játékos: gólpassz/meccs mutatóban a 18. legjobb, ami elsőre talán nem tűnik sokkolónak, de érdemes megnézni, kiket előz meg: Ray Bourque, Mark Messier, Steve Yzerman, Jaromír Jágr, Ron Francis, az őt „kiszolgáló” Bryan Trottier, a nagy példakép/rivális Lafleur, a mai ászok közül az Ovecskint 15 éve passzokkal tömő Nicklas Backström, Joe Thornton, Jevgenyij Malkin, Nyikita Kucserov, Patrick Kane, Leon Draisaitl, Nathan MacKinnon. Nemhogy impozáns névsor, egyenesen a sportág halhatatlanjai és a jelenkor legkiválóbb játékosai.

Talán a városi rivális New York Rangers egykori hátvédjének, Ron Greschnernek a jellemzése volt a legpontosabb, amikor megkérdezték, mi volt a legjobb taktika Bossy ellen:

Lemenekültem a jégről cserére.

Egy olyan zsenit vesztett el a jégkorong világa, amilyen emberöltőként csak egy születik. Isten nyugosztalja!

(Borítókép: Mike Bossyt köszöntik a New York Islanders drukkerei 2015-ben a Nassau Coliseumban. Fotó: Al Bello / Getty Images)