Az egyik bejelentést már mindenki várta, a másik mindenkit meglepett, a harmadikkal pedig nem is nagyon törődtek sokat, igazi „eh...” reakcióval fogadták a szurkolók. Arra azonban senki sem számított, hogy három, a maga nemében kiváló és egyaránt rekorder hátvéd néhány óra különbséggel jelenti be, hogy felhagy az aktív jégkoronggal. A 45 éves óriás, Zdeno Chára, a 33 éves olimpiai bajnok P. K. Subban, valamint a 36 éves Vasember, Keith Yandle búcsúzik az NHL-től.
Az észak-amerikai profiligák naptárában több olyan időpont is szerepel, amiket mindenki jó előre bekarikáz pirossal, mert borítékolható, hogy a feje tetejére áll a világ. Ezek jellemzően mind pályán kívüli történésekhez köthetők, és általában három eseményre illenek: a cserehatáridő, a draft és a szabadügynökpiac nyitása. Ilyenkor számtalan játékos vált csapatot, a bajnokság erőviszonyai átrendeződnek, a klubok pedig megindulnak vagy lefelé, vagy felfelé.
Az NHL-ben a cserestop szinte mindig tél végére esik, az újoncbörzét június végén tartják, a piac pedig jellemzően július 1-jén nyit, ilyenkor a tengerentúli sportcsatornák többórás műsoridővel terveznek, hogy a fontos bejelentéseket azonnal világgá kürtöljék és elemezzék.
Nagy ritkán azonban előfordul, hogy egyszer csak beindul a vihar, a derült égből jönnek a villámok, méghozzá igen rövid időn belül.
Talán egyetlen hasonló felfordulást lehet felidézni a közelmúltból, igaz, 2016. június 29. pont a draft és a piacnyitás közé esett. De mégsem várta senki, hogy 23 perc alatt három olyan üzletet fognak nyélbe ütni, amelyek alapjaiban rengetik meg a ligát. És a mostani csillaghullás egyik szereplője akkor is érintett volt.
Először az Edmonton Oilers elcserélte Taylor Hallt New Jersey-be Adam Larssonért. Az eredmény: Hall a következő szezonban elnyerte az alapszakasz legértékesebb játékosának járó Hart-trófeát. 20 percre rá jött az újabb detonáció, amikor a Nashville Predators a csapatkapitányát, a kétszeres olimpiai bajnok Shea Webert a Montreal Canadienshez postázta az egyszeres ötkarikás aranyérmes P. K. Subbanért cserébe. Subban rögtön a következő évben döntőzött a Predsszel, Weber pedig 2021-ben jutott be a fináléba a kanadai együttessel. Ő azóta nem is lépett jégre (valószínűleg már nem is fog, ráadásul a szerződése már a Vegasé), Subban pedig a napokban jelentette be, hogy felhagy a jégkoronggal.
A teljesség igényéért: a Webber–Subban-csere után három perccel vált hivatalossá, hogy Steven Stamkos, a Tampa Bay Lightning csapatkapitánya új, nyolcéves szerződést kötött a floridai együttessel, amellyel 2020-ban és 2021-ben is megnyerte a Stanley-kupát.
Most viszont nem átrendeződésről, jövés-menésről van szó. Még csak nem is láncreakció, egyszerűen véletlenül úgy jött ki, hogy három, több szempontból egyedülálló All-Star hátvéd ugyanazon a napon jelentette be, hogy befejezi aktív pályafutását.
Sokak kedvence, a 206 centiméteres szlovák óriás, Zdeno Chára 45 évesen döntött úgy, hogy elég volt. Így is lejátszott 1680 alapszakasz-mérkőzést az NHL-ben, ami a legmagasabb szám a védők mezőnyében. Pedig nem indult egyszerűen a pályafutása: csak 23 éves korára tudott állandó helyet kiharcolni magának a New York Islandersben, amely a 90-es évek végén és az ezredforduló környékén inkább hasonlított egy sörligás gittegyletre, mintsem egy NHL-franchise-ra. Az épelméjűségében megkérdőjelezhető Mike Milbury aztán az egyik híres baklövésének, az ominózus Jasin-cserének a keretein belül Ottawába küldte, ahol – láss csodát! – pikk-pakk kivirágzott. Amíg az Islandersnél csak darálásra, fenyítésre és védekezésre használták, addig a Senatorsnál bekerült az emberelőnyös egységbe is, köszönhetően elementáris erejű lövéseinek. Sokatmondó adat, hogy amíg New Yorkban 231 mérkőzésen 6 gólt lőtt, addig Ottawában az első 75 meccsén 10-et szerzett.
2002-ben végre az NHL rájátszásába is belekóstolhatott, igaz, a lehető legrosszabbkor, ugyanis emiatt nem tudott részt venni a világbajnokságon, ahol Szlovákia története mindmáig egyetlen aranyérmét szerezte.
Hamarosan a liga legjobb védői között tartották számon, és ekkor már Wayne Gretzky sem fukarkodott a dicsérettel, aki elmondta, hogy az olyan feltörekvő óriások miatt (is) vonult vissza, mint Chára.
2004-ben 2. lett a szezon legjobb védőjének járó Norris-trófea szavazásán, és bekerült a liga álomcsapatába. Aztán jött a lockout, de utána is ott folytatta, ahol abbahagyta. 2006-ban viszont a Senators vezetőségének nehéz döntést kellett hoznia, ugyanis lejárt a szerződése, az újonnan bevezetett fizetési sapka pedig arra kényszerítette az elöljárókat, hogy válasszanak közte és Wade Redden között. A Sens elengedte Chárát, aki a Boston Bruinshoz írt alá, és az igazi csúcstámadás ekkor kezdődött.
Az első idénye ugyan nem sikerült túl fényesen, de 2008-tól kezdve 2014-ig egy kivétellel mindig a legjobb 5-ben végzett a Norris-voksoláson, 2009-ben pedig meg is nyerte a nívós trófeát.
Életműve 2011-ben lett teljes, amikor megnyerte a Stanley-kupát a Bruinsszal, Nicklas Lidström után ő lett a második európai csapatkapitány, aki elsőként emelhette magasba a profi sportok legnagyszerűbb serlegét.
Ekkoriban már ő volt a legjobb bekk a világon. A külön engedéllyel használt, szinte végtelen hosszúságú ütőjével úgy kontrollálta a játékot, ahogy akarta, és természetesen védekezésben is hasznát vette a méretének. Meg akkor is, ha valakit össze kellett vernie. A lövéseit mindenki megszenvedte, aki az útjába került, a hat All Star-gálából, amin részt vett, ötször nyerte meg a nehézbombázók versenyét, de az igazi ellenfele ilyenkor leginkább a saját rekordja volt. Igazi Hulk volt a jégen.
2014-ig, azaz 37 éves koráig az elithez tartozott (2013-ban is döntőzött a Bruins, ám akkor a Chicago Blackhawks 4–2-es összesítéssel jobbnak bizonyult), akkor viszont utolérte a kor, és elkezdett visszaesni a játéka. Nincs ebben semmi meglepő, abban viszont annál inkább, hogy 38 évesen ismét magára talált, és 42 éves koráig folyamatos felszálló ágban volt. És nem is arról van szó, hogy a mélygarázsból sikerült a földszintre eljutnia, ugyanis még a legrosszabb szezonjában sem esett be az átlag alá.
Közepesből lett ismét kiváló, 42 évesen.
Ebben persze újdonsült bekkpárjának, a fiatal Charlie McAvoynak is jelentős szerepe volt.
2019-ben harmadszor is bejutott a nagydöntőbe a Bocsokkal, ahol még egyszer megmutatta, milyen fából faragták. A negyedik találkozón egy felpattanó korong szilánkosra törte az állkapcsát, nemhogy beszélni, enni sem tudott napokig, csakis pépesített formában. De az nem fordulhatott elő, hogy nem játszik, a TD Garden közönsége pedig robbanásszerű ovációval fogadta a bemutatásnál a szlovák harcost.
A happy end viszont elmaradt, a St. Louis Blues behúzta a mindent eldöntő 7. meccset. Egy évvel később lejárt a szerződése, a Bruins pedig nem ajánlott újat a 43 éves veteránnak, a Washington Capitals viszont igen. Ott mindössze 55 meccs és alig több mint átlag 18 percnyi jégidő jutott neki, 2021 nyarán pedig visszatért a New York Islandershez, hogy aláírja utolsó kontraktusát.
Pontosabban az utolsó előttit. Visszavonulása bejelentésekor ugyanis azt is nyilvánosságra hozta, hogy egynapos megállapodást ír alá a Bostonnal, ahol legnagyobb sikereit aratta, és ahol igazi halhatatlanná vált. Nem véletlen, hogy a város összes sportcsapata szívhez szóló üzenetekkel köszönt el a 206 centis legendától. A jégen töltött utolsó pillanatai is szépen sikerültek, az Islanders szezonzárójának utolsó percében gólt szerzett, majd még egy jó ideig skandálta a nevét a publikum.
Egy rendkívül szerethető karakter búcsúzik a sporttól, akinek még azok a montrealiak is megbocsátottak, akik anno a fejét követelték, amikor majdnem lebénította Max Paciorettyt 2011 tavaszán (természetesen nem szándékosan). Hatalmas testében óriási szív dobog, megannyi jótékonysági akciót szervezett, és nem a foteljából, Afrikába például személyesen vitte el azokat az adományokat, amiket az ő kezdeményezésére gyűjtöttek össze különböző karitatív szervezetek. Mostantól több időt is szentelhet annak, hogy jobbá tegye a világot, és mivel időközben hivatásos ingatlanügynök lett, ezenkívül 6-7 nyelvet beszél, valószínűleg nem fog unatkozni.
Második visszavonulónk is hasonlóan aktív filantróp tevékenységet folytat azóta, hogy profi sportolóvá vált. És ugyanúgy elnyerte egyszer a Norris-trófeát, másban nem igazán hasonlít Pernell-Karl Subban Zdeno Chárára. Alacsonyabb, gyorsabb, fiatalabb (mindössze 33 éves), színes bőrű, a Boston ősi riválisánál, a Montrealnál töltötte karrierje legjavát, és igencsak megosztó személyiség is.
Sokan túlságosan pörgősnek, nyomulósnak, önteltnek és önzőnek titulálták egyes megnyilvánulásai miatt, amik a karót nyelt, kisujjeltartós kanadai sajtó számára emészthetetlennek bizonyultak. Subban egyébként egy 2017-es interjúban ki is fakadt az ESPN-nek erről, szerinte a montreali média főszerepet vállalt abban, hogy milyen kép alakult ki róla.
A montserrati és jamaicai szülőktől származó Subban családjában szinte mindenki sportolt. Két öccse, Malcolm és Jordan is jégkorongozik, igaz, nem annyira sikeresek, mint P. K.: Malcolm leginkább második számú kapusként jön szóba az NHL-ben, Jordan pedig (egyelőre) el sem jutott a csúcsligáig.
P. K. viszont üstökösként robbant be 2010-ben. Két évvel a draftolása után mutatkozott be a Montrealban, de az alapszakaszban csak két meccs jutott neki. A rájátszásban viszont már alapemberré lépett elő, a Canadiens pedig egészen a keleti döntőig masírozott.
A szintlépés 2013-ban, a lockout miatt lerövidített szezonban következett be.
Noha a játékosok és a liga közötti bérvita januárban véget ért, Subban még mindig szerződés nélkül állt, aztán végül nagy nehezen megállapodott a Canadiensszel, viszont négy meccset addigra már kihagyott a balhé miatt. De amint nekilátott az idénynek, nem volt megállás. Védő létére ipari mennyiségben termelte a pontokat, 42 találkozón 38-at gyűjtött, holtversenyben a legtöbbet. És bár lehet, hogy a saját kapuja előtt sosem volt annyira megbízható, mint mondjuk Chára, a Norris-trófea odaítélésénél a voksolók sokkal jobban figyelnek a támadásbeli produktivitásra, mintsem a védekezésre, így Subban kapta a díjat. Félreértés ne essék, ekkoriban (még) egyáltalán nem volt elveszve a védőharmadban, de mindig is voltak nála stabilabb hátvédek.
2014-ben meghívót kapott a szocsi olimpiára utazó kanadai válogatottba, és bár epizódszerep jutott csak neki, az ő nyakába is aranyérem került. Ugyanebben az évben újfent eljutott a Canadiensszel a főcsoportdöntőig, de a New York Rangers az útjukat állta.
A szezon végén újabb pénzbeli affér következett közte és a klub között, de ezúttal ő nyert:
a Montreal 8 évre szóló, 72 millió dolláros szerződést kötött vele, amivel a liga legjobban fizetett bekkje lett, ha az évi átlagos gázsit nézzük.
A csapat azonban nem tudta folytatni azt az utat, amin elindult, 2016-ban lemaradt a rájátszásról is, aztán jött a már említett 2016. június 29-i dátum és az őrültek háza. A Subban–Weber-csere azért is kuriózum, mert a hivatalos bejelentést megelőzően még csak pletykák sem röppentek fel egy esetleges tranzakcióról.
Weber kapitányként tevékenykedett Nashville-ben, Subban is alapember volt Montrealban, ráadásul a helyi közösség imádta, főleg azok után, hogy 2015-ben 10 millió dollárt gyűjtött össze a városi gyermekkórház részére, ami Kanada történetének legnagyobb, sportolótól származó adományának számít a mai napig.
A NHL azonban üzlet, és amikor egy klubvezető úgy látja, hogy irányt kell váltani a siker érdekében, és ehhez segítséget kaphat egy hasonló helyzetben lévő kollégától, akkor lépni kell. Weber hasonló albatroszszerződéssel rendelkezett, így pénzügyileg is létrejöhetett az üzlet, rövid távon pedig David Poile-nak, a Predators általános igazgatójának lett igaza. A Nashville ugyanis rögtön a következő szezonban megnyerte a nyugati főcsoportot (története során először), a fináléban viszont alulmaradt a címvédő Pittsburgh Penguinsszel szemben. A 2017–2018-as alapszakasz is kiválóan sikerült, a Preds megnyerte az alapszakaszt, Subban pedig ebben a két idényben Mattias Ekholmmal az NHL 2. leghatékonyabb védőpárosát alkotta.
Aztán őt is utolérte az EA-átok: ő került az NHL19 videojáték borítójára, majd 2018 őszén szétment a háta, ami utána már sosem lett teljesen egészséges, ő pedig zuhanórepülésbe kezdett. A fizetési sapka szorításában lévő Poile a következő holtszezonban gyakorlatilag egy marék szotyiért elcserélte New Jersey-be.
Két év leforgása alatt kiváló játékosból tragikussá vált. A Devilsnél sem következett be a régóta várt áttörés a fiatal maggal, Subbant pedig a legutóbbi szezonban már a 3. bekkpárban bújtatták, hogy ne kelljen az ellenfél legjobb csatáraival szembekerülnie.
Idén nyáron lejárt a 72 milliós szerződése, az azóta eltelt három hónapban pedig senkivel sem sikerült megállapodnia. Valószínűleg azért, mert nem is keresték, ugyanis nyilvánvalóvá vált: ő már mínuszos ember. Bajnokesélyes csapatba nem fér be, újjáépítőbe pedig öreg, és a Devilsnél is szenvedett. Talán ő is érezte, hogy közeleg a vég, a 2022-es rájátszás alatt az ESPN többször is meghívta stúdióvendégnek, ami aktív játékosoknál eléggé szokatlan.
Pedig csak 33 múlt májusban, simán lehetne benne 2-3 elfogadható év, viszont a játéka mellett a reputációja is megromlott, az utóbbi időben rászokott ugyanis a hátulról gáncsolásra, ami a jégkorongban különösen veszélyes.
Mindig is keményen játszott (saját magát a Terminátor után Subbanatornak keresztelte), de sokszor átlépte a határt, méghozzá eléggé alattomos módon.
A jégen kívüli érdemei azonban elvitathatatlanok, nem ok nélkül ítélték oda neki a King Clancy-trófeát.
Biztos, hogy rengeteg szurkolónak fog hiányozni a jelenléte, de hangosabbak lesznek azok, akik „megszabadultak” tőle.
Hulk és a hokis Terminátor után meg is érkeztünk a Vasemberhez. Subbanhez hasonlóan Keith Yandle is háromszoros All Star, és róla is elmondható, hogy védő létére inkább a támadás állt hozzá közelebb. Sőt, gyakorlatilag emberelőny-specialista volt, abban a műfajban viszont kiváló. Ám ha védekezésre került sor, az ellenfelek gyakran kifejezetten keresték a lehetőséget, hogy őt támadják.
A pontokat becsülettel termelte a Phoenix (majd Arizona) Coyotes színeiben, amely 2012-ben a főcsoportdöntőt is megjárta, tovább azonban nem jutott. Yandle-t kétszer is meghívták az All Star-gálára ebben az időszakban, aztán a New York Rangershöz került, ahol szintén a főcsoport fináléja volt számára a végállomás 2015-ben.
Ebben az idényben egyébként 84 mérkőzésen lépett pályára, ami mindössze harmadszor fordult elő ebben az évezredben (az alapszakaszban egy csapat 82 meccset játszik, Yandle-nek viszont az idényközi csere miatt több jött össze).
New Yorkból Floridába költözött, de ott már olykor annyira vállalhatatlan dolgokat művelt védekezésben, hogy az akkori vezetőedző, Joel Quenneville elgondolkodott azon is, hogy kiteszi az aktív keretből. Végül a kivásárlás sorsára jutott, de 2021 nyarán a Philadelphia Flyers úgy gondolta, dob neki egy mentőövet. És ezzel esélye nyílt egy olyan rekord megdöntésére, ami a jégkorongban teljesen egyedülálló. Talán ennek is köszönhető, hogy anno Quenneville nem ültette fel a lelátóra.
Keith Yandle-ről ugyanis kiderült, hogy elpusztíthatatlan, de minimum sebezhetetlen. Mással nem nagyon lehet magyarázni, hogy egymás után 989 (!) meccsen lépett jégre. És ebben nincs benne a rájátszás.
2009. március 26-tól kezdve egyetlen meccset sem hagyott ki egy olyan sportban, ahol 90-100 kilós emberek 30-35 kilométer/órás sebességgel ütközik le egymást, ahol egy rendkívül kemény és masszív, vulkanizált gumiból készült korong 160-nal süvít, a korcsolyapengék élességét pedig nem is kell bemutatni.
Ebben az időszakban 941 lövést blokkolt, volt körülbelül 400 ütközése, amit ő indított el, és ki tudja, hányat kapott. Sosem tiltották el, sosem rakták ki a csapatból (Quenneville anno engedett a népharagnak, hogy ne szakadjon meg a sorozata), sosem volt covidos, sőt, még kontaktszemély sem. 2016. december 5-én meccs közben megsérült, a Florida akkori trénere, Tom Rowe a mérkőzés után arról beszélt, hogy Yandle határozatlan időre kidőlt, elég súlyos az állapota. Másnap már játszott a Philadelphia ellen.
A 2015-ös playoffot vállficammal játszotta végig, 2019. november 23-án pedig kilenc fogat és nem elhanyagolható mennyiségű vért vesztett, amikor arcon lőtték, de másnap szintén bevethető volt.
Az előző szezonban átadta a múltnak Doug Jarvis 964 meccses rekordját, és akár az 1000 is összejött volna. De április 3-án a Flyers vezetőedzője, Mike Yeo úgy gondolta, hogy ennyi elég volt a sorozatos hibáiból, és kirakta a csapatból. Nem mintha sokat számított volna, mit művel Yandle a jégen, a Philly addigra már rég kiszállt a rájátszásért folytatott harcból, kis túlzással már csak az tartotta lázban a szurkolókat, hogy Yandle-nek meglesz-e az 1000. Yeo megfosztotta ettől.
A 989 így is elképesztő szám, viszont minden bizonnyal még idén ősszel megdönti a csúcsát Phil Kessel, aki most 982-vel áll, jövőre pedig a Vegas Golden Knights színeiben fog szerepelni. Ő azonban nem védő, korántsem blokkolt és ütközött annyit, mint Yandle.
A három rekorder most kéz a kézben vonul vissza. Mindhárman adtak valamit az NHL-nek, amit azelőtt senki: Chára 206 centis magasságát aligha fogják felülmúlni, annak viszont bizonyosan Subban is örülne, ha valaki egyszer ráemelne a 10 milliós adományára. Yandle csúcsa pedig a védők mezőnyében még biztosan állni fog egy darabig, a 37 éves Brent Burns aligha lesz rá veszélyes a maga csekély, 679 egymás utáni meccsével.
Három legenda, három egyedi szuperhős.
(Borítókép: Zdeno Chára, P. K. Subban és Keith Yandle. Fotók: Getty Images)