Nemrég hatalmas megtiszteltetés érte a Hydro Fehérvár AV19 jégkorongcsapatának általános igazgatóját, dr. Szélig Viktort, ugyanis a Nemzetközi Jégkorong Szövetség (IIHF) neki ítélte oda a Torriani-díjat. Az elismeréssel a korábbi kiváló hátvéd automatikusan bekerül a Hírességek Csarnokába, amelynek magyar kontingense így ötre nőtt. Szélig az Indexnek adott interjúban elmesélte, hogy először azt hitte, a korábbi csapattársak ugratják, de arra is kitért, hogy ez mit jelenthet a magyar hokinak és a Fehérvárnak, miért kapott korábban Zsiráf-díjat, valamint milyen kapcsolatban vannak manapság a szapporói hősök.
Szélig Viktor az Indexnek arról beszélt, hogy:
Elképzeltem, ahogy egy tévés vetélkedőben előkerül az a kérdés, hogy mi a közös Brian Leetchben, Henrik Zetterbergben és Szélig Viktorban, nyilván azon kívül, hogy profi jégkorongozók voltak. Ön már vizionálta a ceremóniát, ahogy többek között ezzel a két úriemberrel együtt beiktatják a halhatatlanok közé?
Már csak az, hogy egy lapon említik az én nevemet ezekkel a jégkorongos legendákkal, óriási dolog. Megmondom őszintén, még nem képzeltem el, egyelőre próbálom feldolgozni az információt, hogy engem választottak erre a díjra.
Hogy áll a feldolgozással?
Úgy, hogy most már elhiszem. Tehát már nem az van, mint az elején, hogy biztos valaki csak bolondját járatja velem. Nem mondanám példa nélküli esetnek, azért a sportban rendszeresen ugratjuk egymást. Persze, most már hivatalos kommunikáció volt róla, elkezdődtek az egyeztetések a részletekkel kapcsolatban, szóval realizálódik a dolog, de szerintem ott az eseményen, valamint akkor tudom majd értékelni, amikor majd kicsit visszanézek, és aláhúzom azokat a mérföldköveket, amiket elértem és kaptam a sporttól. Én lettem az ötödik magyar, aki bekerült a Hírességek Csarnokába, és szinte mindig az ötös mezben játszottam, szóval ez így elég jól jött ki.
Pontosan mi ez a Torriani-díj? Kik kaphatják, hogy megy a jelölés, mi az egésznek a folyamata?
Úgy tudom, hogy a Nemzetközi Jégkorongszövetségnek a Történelmi Bizottsága felel a jelölésért. A Torriani-díjat 2015-ben alapította az IIHF, és a nem tradicionális jégkorong-nemzetek sportolói kaphatják meg. Olyanok, akik valószínű, hogy nem fognak aranyérmet nyerni A csoportos világbajnokságon vagy olimpián, de jelentős időt töltöttek el a nemzetközi jégkorongban válogatott szinten. Ifjabb Ocskay Gábornak is odaítélték posztumusz. Szimpatikus kezdeményezés, mert jó pár helyen űzik ezt a sportot, és csak egy maroknyi nemzet az, amely a világbajnoki címre is esélyes lehet. Sajnos egyelőre Magyarország nincs köztük.
Igaz, hogy Luc Tardif, az IIHF elnöke személyesen hívta fel, hogy közölje a hírt?
Igen, azért hittem először azt, hogy ugratnak. Egy ismeretlen francia telefonszámról hívtak, az egész annyira a semmiből jött, miközben én ugyanígy dolgoztam éppen az irodában. Teljesen elképzelhetetlen volt. Miért én? Most mi történik? Nem tudtam hova tenni.
Most már tudja, hogy miért ön?
Továbbra is úgy gondolom, hogy ez az egész válogatottunknak és egy picit a magyar jégkorongnak szól.
Persze hallottam, hogy azért, mert 21 világbajnokságon játszottam, meg nagyon sok világbajnoki mérkőzésem van, de ebben a gárdában azért van egy-két olyan srác, akinek nem volt sokkal kevesebb, mint nekem.
Szóval nem tudom, ott majd biztosan meg fogok kérdezni valakit. Személy szerint sosem voltam az egyéni elismerésének nagy barátja. Csapatsportot játszunk, és minden egyes szereplő fontos egy csapatban. Hiába van egy nagyon jó játékosod, aki sok gólt lő, ha nem segítik a többiek, akkor ő sem tud csapatszinten eredményes lenni. Én egyébként sem kaptam túl sok egyéni díjat pályafutásom során, nem arról voltam híres.
Hogy fogadták a hírt a szakmabeliek, akár a székesfehérvári kollégák, akár a korábbi játékostársak?
Nagyon sokan gratuláltak és biztattak, hogy megérdemlem, de mondtam nekik is, hogy akárki megérdemelte volna abból a válogatottból. Ez kicsit olyan, hogy mondjuk én vagyok a brigádnak a csapatkapitánya vagy a szószólója, és akkor én leszek az, aki ezt átveszi mindenki nevében.
Ez a magyar hoki számára is nagyon-nagyon szép elismerés.
Felkerültünk a nemzetközi jégkorong térképére, és egy picit már talán jobban odafigyelnek, vagy felfigyelnek ránk.
A férfi jégkorong-válogatott A csoportos világbajnokságon fog játszani, a hölgyeknek sikerült bennmaradniuk, és a juniorok is nagyon jó világbajnokságot zártak. Az én díjam egy apró kis szelet, de a mostanában történt, jó dolgokhoz szépen passzol.
Milyen változást hozhat ez az elismerés? Hogyan lehet ebből profitálni – mondjuk – sportszakmai vagy -diplomáciai vonalon?
Meglátjuk. Az, hogy Magyarország már nem egy fehér folt a nemzetközi jégkorong térképén, hatalmas pozitívum. Például az is óriási dolog, hogy a Fehérvárral idén a Bajnokok Ligájában tudtunk játszani. Akadnak olyan apró „életjelek”, hogy Magyarországon is csinálják ezt a sportot és próbálják jól csinálni, az más dolog, hogy majd milyen eredményesek leszünk. De sokan sok mindent tesznek azért, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet.
Emlékszem, amikor Svájcban a 2009-es elit vb-n mentünk fel a jégre játszani, a többiek hosszú ideig nézték, hogy mi kik vagyunk és mit keresünk itt.
Megmaradt bennem Jaromír Jágr arckifejezése, aki éppen ott nyújtott a folyosón, miközben mentünk el mellette, és értetlenkedve bámult ránk, hogy ezek meg kik, meg honnan jöttek.
Nagyon remélem, hogy egy pár év múlva már nem így fognak nézni minket.
És itthon mikor néznek majd másként a jégkorongra? A Fehérvárnak volt egy történelmi menetelése tavaly, aztán mégis rendkívül sokáig kérdőjeles volt, hogy egyáltalán a BL-meccseket hol fogják lejátszani. Van egy csarnokuk, ami borzasztóan lassan épül. Aztán ott volt az A csoport megpályázásának fiaskója is. A közelmúlt sikerei ellenére miért számít még most is mostohagyereknek a jégkorong?
Ennél jobban nem lehet megfogalmazni, valahogy tényleg ez a helyzet. A magyar jégkorong számára óriási előrelépési lehetőség volt annak idején, hogy bekerült a kiemelt csapatsportágak közé. Szerintem ez nagyon fontos, de soha nem leszünk labdarúgás vagy kézilabda, vagy mondhatnám a kosárlabdát is.
A jégkorong költséges sportág. Ahhoz, hogy gyökeret verjen egy városban, először kell egy jégpálya, azaz egy költséges létesítmény szükséges hozzá. Aztán kellenek a gyerekek, majd a felszerelés, ami szintén nem olcsó. Nem véletlen, hogy nálunk sem volt mindig a legkedveltebb. Számos feltételnek kell ahhoz teljesülnie, hogy valahol felnőtt szintű jégkorong legyen, Magyarországon nincs is olyan sok helyen. A fehérvári csapatot követik szép számmal, de azért még mindig egy lokális egyesület vagyunk, amiből próbálunk kitörni, viszont nem egyszerű. A teremsportokhoz kell egy tornaterem, és már le lehet játszani egy bajnoki mérkőzést, nehéz ezekkel a sportágakkal versenyezni.
Abban azért történt előrelépés, hogy számos jégpálya nyílt Magyarországon, de azok nem olyan léptékű pályák, mint az Alba Aréna, ami most nálunk tényleg épül, és úgy néz ki, hogy 2024 elejére át is fogják adni, az lehet majd az IceHL-csapatunk otthona.
Ilyenekből talán lehetett volna több. Amik modernek és legalább 2000 ember befogadására alkalmasak. De az illetékesek inkább a kisebb méretű pályák felé mentek el, ami – való igaz – ahhoz tökéletes, hogy a gyerekek elkezdjenek korcsolyázni és megtanulják az alapokat. Csak ahhoz, hogy látványos fejlődés történjen, már lehet, hogy egy kicsit nagyobban kellene gondolkodni. Az meg a jövő zenéje, hogy ehhez lesz-e majd forrás.
Előfordult már olyan, hogy szerettek volna leigazolni egy légióst, de a mostani, nem éppen korszerű csarnok láttán ő inkább kihátrált?
Igen. Ez a pálya nézők nélkül nem a legimpozánsabb, amikor viszont meccs van, akkor fantasztikus. Amikor még kérdőjeles volt, hol szerepelünk majd a BL-ben, akkor eljött a CHL két legfontosabb embere körülnézni, az első kérdésük pedig az volt, hogy tudunk-e máshol játszani.
Aztán eljöttek az első hazai meccsünkre, és amikor rázendített a közönség, már vették is elő a telefonjukat és kameráztak, hogy itt milyen jó hangulat van.
Szóval szélsőséges a helyzet. Viszont amikor olyasvalakit szeretnénk szerződtetni, aki már játszott itt ellenfélként, az szívesen jön, mert tudja, milyen az atmoszféra és micsoda energiát tud adni a szurkolás.
Lobbierőben mennyit számíthat ez a díj? Jelenthet előnyt, ha véletlenül úgy adódna, hogy nem vesztettük el az összes hitelességünket, és A csoportos vb-rendezésre pályáznánk?
Ahogyan én ismerem a tényeket, nagyon sok összetevős dolog, hogy idén miért nem lesz nálunk az elit vb. Szerintem ez egy olyan esemény, amit abszolút rentábilisan meg lehetne rendezni, és egy óriási nagy dzsembori lett volna, mert mindig az. Sajnálom, hogy nem jött össze, olyan szempontból megértem, hogy nem volt túl jó az időzítés. Az utolsó pillanatban derült ki, hogy egyáltalán lehetőségünk van arra, hogy pályázzunk, amihez először az kellett, hogy feljussunk mi is és a szlovénok is. Két hét állt rendelkezésre ahhoz, hogy mindent összerakjanak hozzá. Ha egy picit több idő lett volna rá, akkor azért sokkal jobb esély lett volna, hogy itt esetleg A csoportos vb-meccseket lássunk.
Ellenpéldának ott van a vizes vb, amiről február elején még senki nem tudta, hogy meg fogjuk rendezni júniusban.
Igen, csak abban már azért volt némi tapasztalat, míg A csoportot sosem rendeztünk.
Divízió I-et igen, az infrastruktúra is adott, és Ljubljanával „feleztünk” volna.
Igen, de ez minden szempontból jóval nagyobb léptékű esemény. Szerintem a döntéshozók a sötétben tapogatóztak. Aztán persze mondtak mindenfélét a háttérről, ami meg nem a mi dolgunk, és nem is biztos, hogy érdemes ezzel foglalkozni.
Miként tudna még profitálni a magyar jégkorong abból, hogy Hall of Fame-tag lett? Hogyan lehet meglovagolni ezt a hullámot?
Ez annak az elismerése, amit játékosként elértem, de jelen pillanatban már nem ez az én fő feladatom. Lesz egy plecsnim, ami lehet, hogy szépen mutat majd, meg nagyon jól hangzik, de ettől nem lesz jobb a magyar jégkorong. Most az a lényeg, hogy azt a tapasztalatot, amit a korosztályunk szerzett – mert szerencsére sokan maradtunk a hoki közelében –, mennyire tudjuk átültetni a mostani fejlesztésbe, vagy hogyan tudjuk jobban csinálni, mint ahogy annak idején zajlottak a folyamatok.
Örömteli, hogy gyarapodik a játékosállomány az utánpótlásban is, és már nincs az, mint amikor még úgy játszottunk Kanada ellen 2009-ben, hogy náluk több fedett jégpálya volt, mint amennyi igazolt magyar játékos.
Az a legfontosabb feladatunk, hogy ebből a lehetőségből hogyan lehet valami jobbat kihozni. Volt egy edző, aki azt mondta, hogy a múltból nem lehet megélni. Ez a díj is kicsit a múltnak, vagy inkább az útnak az elismerése. Nem hiszem, hogy ettől a gyakorlatban jobb lesz a jégkorong, ez inkább azon múlik, hogy most mit teszünk. Esetleg motivációként használhatjuk.
Említette, hogy a szapporói csapatból sokan dolgoznak a sportágon belül, bár lehetett hallani szomorú esetekről is, gondolok itt a győri történetre. Milyen most a kohézió önök között? Mennyire működnek együtt akár úgy is, hogy rivális csapatoknál dolgoznak?
Még hogyha riválisok is vagyunk, úgy vélem, sokkal hamarabb megtaláljuk a közös hangot. Van, amiben abszolút nem értünk egyet egyébként, és ezzel nincs is semmi gond. De az együtt szerzett élmények miatt kialakult egyfajta láthatatlan kapcsolat, és sokkal jobban el tudjuk fogadni a másiknak az igazát. Nem mondom azt, hogy mindenkivel napi kapcsolatban vagyunk, de amikor találkozunk, akkor ott folytatjuk a beszélgetést, ahol előtte abbahagytuk. Mintha háborús veteránok lennénk, jönnek azok a sztorik, amiket csak mi éltünk át azzal a kis csoporttal.
Mint például egy másik egyéni elismerése, a Zsiráf-díj?
Na igen, létezett annak idején az a kis zsiráfbábu, aminek az alján volt egy gomb, amit ha megnyomtál, akkor összecsuklott. Mi meg állandóan azzal szórakoztunk, hogy egymást figyeltük, ki esik a legnagyobbat, aztán edzés vagy meccs után mindig az adott napon, aki a közösség megítélése alapján a legbénábbat vagy a legszebbet, legnagyobbat este, az mindig megkapta ezt a Zsiráf-díjat.
Az enyém azért volt vicces sztori, mert a csapat ünnepelte Szapporóban a feljutást az egyik sarokban, én meg mentem a másik felé, eldobtam a fejvédőmet és elestem. Aztán felpattantam, és mentem oda a többiekhez, mintha mi sem történt volna, fogalmam se volt, hogy ezt egy hátsó kameraállásból mutatták. Később, amikor Horváth Andrással mentünk fel a lifttel, nem is gondoltam, hogy addigra a többiek már azért visszanézték az interneten. Kérdezték, hogy „Ott a sarokban volt egy perec?”. Én meg mondtam, hogy „dehogy, maximum egy féltérdes, de semmi”. Megmutatták, hogy nézzem már meg, onnantól kezdve pedig mindenki rajtam röhögött, és meg is kaptam azt a kis zsiráfot, ami addig vándordíjként működött, de azóta is nálam van otthon, mert azért ez mégiscsak egy jelentős esemény volt. Az ilyen történetek miatt hittem azt arról a telefonhívásról is, hogy valaki meg akart tréfálni.
Azzal is szokták még zrikálni, hogy ősdunaújvárosiként a székesfehérvári hoki felemeléséért dolgozik, vagy azért ennek már vége?
Szerintem ennek soha nem lesz igazán vége, de azért ez már a hetedik évem itt. Úgy érzem, hogy most már ez nem annyira fontos. Annak idején, amikor még Magyarországon játszottam, nem volt divat ez a nagy jövés-menés, de nem is nagyon volt hova jönni-menni a 2000-es években. Most már van lehetőségük a srácoknak, ami nem feltétlenül rossz, mert már több az erős csapat, több helyen található minőségi jégkorong. És nem az van, hogy csak Fejér megye, mint anno.
A fejlődésnek az a záloga, hogy legyen verseny, és húzzák egymást felfelé a csapatok.
Ön most general manager, azaz általános igazgató Székesfehérváron. Pontosan miből áll a munkája?
Meglehetősen sokrétű a feladat. Elsődlegesen a csapat összeállítása és a szakmai munkának a koordinálása, a stáb felépítése, de mellette nagyon sok mindenért felelek. Gál Péter Pál az elnök, Debreceni Gábor a gazdasági vonalat viszi, én pedig a sportvonalat, meg egy picit minden mást, például a klub képviseletét az osztrák bajnokság vagy a Magyar Jégkorongszövetség felé, valamint a kommunikációt is. Balika Bence csapatvezető rengeteget segít, ő a csapattal foglalkozik inkább többet. Szóval elsődlegesen szakmai munka, de tulajdonképpen minden egy kicsit, úgyhogy általában nem unatkozunk.
Első Bajnokok Ligája-kalandjukat a csoport harmadik helyén zárták, ez mennyire felelt meg az elvárásoknak?
Először is én a sorsoláskor abban reménykedtem, hogy jó csapatokat kapunk. Ez megtörtént, bár itt már nem nehéz velük összekerülni. Ebből lett a tavalyi CHL-bajnok, azaz címvédő svéd Rögle, valamint az egyik legtehetősebb svájci klub, a Zürich Lions, pluszban a lengyel bajnok Katowice, úgyhogy illusztris társaságba kerültünk. Azért azt nem vártam, hogy a két topcsapat közül bármelyik ellen óriási esélyünk lenne az elején, de mindkettő ellen 1-1 találkozó nagyon szorosan alakult.
A lengyeleknél is kiváló hokisok játszanak, és őket megvertük oda-vissza, úgyhogy teljesen reális volt ez a szereplés.
A felkészülést persze másképpen kellett felépíteni, mert hamarabb kezdtük a BL-lel az idényt, és mindig a nagy képet kell nézni.
Értékes és hasznos kaland volt a Bajnokok Ligája, minket a teljes szezon alapján ítélnek meg, és ez az, amiért majd az emberek kijönnek a meccseinkre. Én azt kívántam a legelején, hogy ez egy jó kis hokiélmény legyen, amiben a szurkolókkal együtt a játékosok, azaz mindenki jól érzi magát, és olyan élményt kap, amit lehet, hogy sokáig emlegetni fog majd – ugyanúgy, mint a Zsiráf-díjat. A drukkerek jöttek velünk idegenbe is, láthattak egy kicsit más hokikultúrát. Óriási dolog ez, és nem gondolom, hogy bármilyen hiányérzetünk lenne a 6 meccs után. Az utolsón, amikor itthon játszottunk a Katowice ellen, eljött majdnem 300 lengyel szurkoló, és tényleg olyan hangulat volt, amilyen már nagyon régen, talán a döntőben legutóbb.
Parádés volt az a respekt, ahogy a két tábor egymás felé viseltetett, pedig azért volt egy-két zűrösebb figura a lengyel táborban, legalábbis jöttek hírek, amikor reggel 9-kor megérkezett kétbusznyi, már nem szomjas lengyel szurkoló, akik inkább futballhuligánok voltak.
De ez egy teljesen más közeg, itt nincsen vendégszektor, és a jégkorongban nem az a jellemző, hogy óriási kordonokkal meg lovas rendőrökkel választják el egymástól a szurkolókat, hanem ez a közös ünneplésről szól. Mint például az A csoportban, ahol a kocsma egyik sarkában mondjuk finnek, a másikban csehek, a harmadikban meg svédek ülnek, és teljesen jól elvannak egymással.
Ez a szép egyébként a hokiban: aki annyira nincs benne, az úgy gondolja, hogy ez egy agresszív sport, de ez az agresszivitás lent marad a jégen. Kontaktsport, kemény sport, viszont a nézőtérre ez abszolút nem ragad át, ott inkább a szórakozás meg a fesztiválhangulat uralkodik. Extrém esetek persze még mindig előfordulnak, de nem ez a jellemző szerencsére.
Megnőtt a csapat vonzereje az átigazolási piacon az előző szezonbeli szereplés után?
Abszolút, de nem feltétlenül azért lettünk vonzók, hogy a Bajnokok Ligájában játszunk, hanem mert olyan csapatok vannak a Bajnokok Ligájában, amelyek versenyképesek a saját bajnokságukban is. Nekünk is az a célunk, hogy évről évre azok legyünk. Első körben az osztrák rájátszásba kell bejutni, és ebben a szezonban is ezt tűztük ki magunknak, nem pedig azt, hogy döntőt játsszunk, mert az nagyon messze van, és sok mindennek kell klappolni.
Ami ebben a szezonban kicsit nehezebb feladat, a bajnokság nem lehet kevésbé szoros vagy kevésbé kompetitív, mint tavaly. Most már minket is komolyan vesznek és számolnak velünk. Ahhoz, hogy közel hasonló eredményt tudjunk elérni, sokkal, de sokkal több munka és energia kell, ám akkor sem biztos, hogy össze fog jönni. Tehát az elsődleges cél most is a rájátszás, aztán az ott már teljesen más műfaj lesz.
(Borítókép: Szélig Viktor. Fotó: Németh Kata / Index)