Drámai végjáték, szétlövés és kiesés Ausztria ellen. Keserű szájízzel ért véget a magyar jégkorong-válogatott A csoportos szereplése, hiszen a lehető legkiszámíthatatlanabb, igazságot csak nyomokban tartalmazó módon esett ki a csapat, amely egyáltalán nem játszott alárendelt szerepet.
Volt honnan visszajönnie a magyar válogatottnak a kiesésről döntő meccs előtt. Egy nappal korábban a német válogatott ellen sem úszta meg hét kapott gól alatt Kevin Constantine együttese, ami után a játékosok is őszintén és önkritikusan értékelték a produkciót. Sofron István és a csapatkapitány Nagy Gergő sem kertelt, mindketten elmondták, hogy játékban rengeteget kell javulni ahhoz, hogy sikerüljön a bravúr Ausztria ellen.
Az már nyilván örömteli volt, hogy úgy várhattuk a csoportküzdelmek számunkra utolsó játéknapját, hogy nemcsak esélyünk maradt a bennmaradásra, de a sorsunk is a saját kezünkben volt. A menetrend alapján ezt persze lehetett sejteni, vagyis inkább remélni, ezért is próbált a válogatott a két fontos meccsünkre koncentrálni. Hogy azokon kívül mi történt, nem érdemel több szót, eleget foglalkoztunk vele.
Mindent feltettünk egy lapra, a munka felét pedig elvégeztük azzal, hogy a franciákat 3–2-re legyőztük hosszabbításban.
Ezzel kedvező helyzetbe hoztuk magunkat a mindent eldöntő összecsapásra, csakhogy a sógorok is loptak egy pontot Franciaországtól, ami miatt a képlet végül tükörsimára tisztult: akármelyik csapat akármilyen módon és arányban győz, az jövőre is az A csoport, azaz a szűk elit tagja lesz.
A szövetségi kapitánynak nélkülözni kellett Nagy Krisztiánt, a helyén Németh Kristóf debütált a tornán. A kaput visszafoglalta Bálizs Bence, az első három sor és a bekkpárok pedig a már megszokottak voltak.
A válogatott ezen a meccsen tisztesen helytállt, vezetett is (két góllal), de végül az osztrák együttes kiénekelte a szájából a sajtot, méghozzá a leginkább szívfacsaró módon.
Megint három ponttal estünk ki, ami megint nem volt elég, bár erre lehetett számítani. A körülmények rettenetesen fájók, mert a szétlövés pontosan az a műfaj, ami egy ilyen jelentős meccsen – végződjék akárhogy – igazságtalan.
Nem véletlen, hogy a profi bajnokságok rájátszásában ilyen nincs. Ha ott egál van 60 perc után, akkor addig megy a játék, amíg valaki gólt nem lő, tartson a meccs bármeddig.
Az sem 100%-ig fair, de kategóriákkal közelebb áll hozzá. Esetleg enyhíthetné a fájdalmat az, hogy úgy maradunk alul büntetők után, hogy egyébként jobb volt az ellenfél, és csak bunkerhokival jutottunk el a lutriig.
De nem ez történt. Az osztrák válogatott semmivel sem nyújtott többet a magyarnál, hiába volt egy Marco Rossijuk, egy világszinten top 10-es fiatalnak tartott David Reinbacherük és megannyi olyan játékosuk, akik egy olyan ligában játszanak, ahol csak egyetlen magyar klub található.
A speciális egységeket tekintve persze ők is fölénk nőttek, mert bár megszereztük az egyetlen emberelőnyös találatunkat Sofron István tanári beleérésével, ők erre kettővel válaszoltak.
Az egyik egy magyar védelmi hibából született: a maximális sebességgel korongot cipelő Rossit senki sem vette fel sem a semleges zónában, sem a kék vonalon, sem a saját harmadunkban, érintetlenül száguldott el Bálizsig.
A második pedig egy tipikus létszámfölényes kapásgól volt, pedig az eredeti figurájuk nem az lett volna, ám miután azt még meg tudtuk akadályozni, azonnal váltottak a B tervre, és rögtön be is verték.
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az a fór egy meglehetősen véleményes fújás után jött: Sebők Balázst úgy állították ki, hogy semmivel sem volt szabálytalanabb, mint előtte az ellenfele vele szemben, de ez sem mentség arra, amit 5v4-ben és 4v5-ben csináltunk ezen a meccsen – és tulajdonképpen az egész torna alatt.
Az egyetlen egyenlő létszámnál kapott gólunk előtt üresen hagytuk a kapu torkában Paul Hubert, aztán a tunkolásban egyrészt Bálizs egy kicsivel a pakk mellé feküdt hóangyalozni, ami végig szabad volt, és ők tudták beizmozni. Van ilyen.
A mi góljainkban az volt a közös, hogy mindig volt emberünk a kapu előtt. Sofron István egyedül érkezett, és befejezte a második sorra egész tornán jellemző eredményes letámadást. Bartalis István megszerezte a korongot, megjátszotta Erdély Csanádot, aki jól tálalt Sofron elé.
Az emberelőnyös gólnál Sofron ugyanúgy Bernhard Starkbaumhoz közel pöccintett bele Sebők passzába, a kapusnak esélye nem volt reagálni. A harmadiknál Horváth Milán jól találta meg a lövősávot, Starkbaum előtt pedig tökéletesen takart Terbócs István.
Az első harmadunk remek volt, eltekintve a Rossi-gól előtti megingástól. Utána kicsit beszorultunk, de erre emberelőnyös góllal reagáltunk. A másodikban Bálizs bravúrjai után növeltük az előnyünket, majd 3–2 után is volt lehetőségünk, de Sofron és Erdély nem tudták kihasználni a ziccert. Eddigre elvesztettük Fejes Nándort, akinek a hiánya az emberelőnynek sem tett jót, hiszen hatalmas túlsúlyba kerültek a balos ütőfogásúak a jégen, ezért sem tudott járni a korong.
A harmad végére kicsit elfogytunk, de a harmadik játékrész elejét megint meg tudtunk nyomni. Egy-két jó letámadásra és cserére még maradt energiánk, de utána már inkább Ausztria irányított, azonban nagy helyzetekig nem jutott el, szervezetten bekkeltünk.
A hosszabbításban egyértelműen jobbak voltunk, mozgósítottuk a legutolsó energiatartalékainkat, miénk volt a legnagyobb lehetőség, amikor Sebők passza után Sofron lőtt egyből, Starkbaum viszont átért.
A szétlövésben Manuel Ganahl meghúzott egy fél „forsbergezést”, el kell ismerni, gyönyörű mozdulat volt. Rossi egy igazi „forsberget” próbált meg, ő kihagyta, Dominique Heinrich pedig egy tökéletes lövéssel mattolta Bálizst.
Mi négyből egyet sem tudtunk értékesíteni, és ez lett a végünk.
A osztrák válogatott 425 percet és 39 másodpercet játszott a vb-n, a magyar 426 percet és 22 másodpercet. Csapatként, négy- és ötemberes egységekkel a jégen egyszerre. A végén mégis az döntött, hogy egyénileg ki tud akkor megvillanni igazán, amikor a tét a legnagyobb.
Tizenegyes-, hetes-, ötöspárbaj, szétlövések. Bizonyos labdasportok örök dilemmája, hogy mennyire fair, amikor ezek jelentik a mérleg nyelvét. Valaki így lesz világbajnoki ezüstérmes, olimpiai negyedik, vagy kiesik egy Eb-negyeddöntőben, és még az is lehet, hogy lehetősége sem volt odaállni a vonalra vagy a korong elé. Valaki meg így esik ki az elitből, és benne van a pakliban, hogy ezzel búcsúzik a válogatottól.
Nem igazságos, ahogyan végül eldőlt a magyar válogatott sorsa, ugyanakkor vannak olyan játékelemek (emberelőny, emberhátrány, bulielhozatal), amik nem voltak A csoportos szinten.
Sokan maradtak adósak a jó teljesítménnyel, viszont öröm volt nézni azoknak a játékát, akik felnőttek a feladathoz.
A divízió I/A-ban öt rendkívül kompetitív mérkőzés vár ránk, ott is lehet fejlődni, sőt, ott az sem fog beleférni, hogy elengedjünk harmadokat. Nem történt azzal tragédia, hogy nem maradtunk benn, hiszen már 2008 és Szapporó óta kimondott elvárás, hogy a két szint között liftezők szintjét kell elérni. Ezen a vb-n bebizonyítottuk, hogy az megvan, jövőre pedig mi magunk is beszállhatunk abba a liftbe.
(Borítókép: Sofron István második gólja Ausztria ellen. Fotó: Illyés Tibor / MTI)