Megtippelni sem lehet, hány ezer ember életét befolyásolta az az esemény, amikor Walter Gretzky 1963 novemberében először adott korcsolyát az akkor 34 hónapos elsőszülött gyermekére, a kis Wayne-re. Szerencsére az öreg Walter imádta a jégkorongot, fiatalon eljutott a junior másodosztályig, hobbiszinten pedig felnőttként is űzte. 

A körülmények megvoltak, az Orosz Birodalomból (ma Fehéroroszországhoz tartozó területről) emigráló nagyapának, Tonynak volt egy tízhektáros uborkafarmja, ahol bármikor létre lehetett hozni egy kis kültéri pályát, amin előszeretettel játszottak az unokák. Akárcsak régen Walter, aki viszont pont akkor kapta el a bárányhimlőt, amikor szintet léphetett volna, rengeteg súlyt vesztett, emiatt pályafutása már azelőtt véget ért, hogy elindult volna. Pedig tehetséges volt, magas játékintelligenciával, de az élet mást tartogatott neki: 

Walter számtalanszor vitte ki Wayne-t a Brantfordban található tavak egyikéhez, de mivel ő maga szinte minden alkalommal átfagyott, miközben a fia önfeledten játszott, úgy döntött, hogy inkább épít egy pályát a házuk hátsó kertjében. Erre különböző akadályokat helyezett el, Wayne pedig pontosan úgy érezhette magát, mint példaképe, Gordie Howe, csak ő nem hátvédeket, hanem konzervdobozokat kerülgetett. Apja folyamatosan rajta tartotta a szemét, hasznos tanácsokkal látta el, tőle származik az a mondat is, amit a legtöbben Wayne-nek tulajdonítanak:

Ne oda menj, ahol a korong van, hanem oda, ahol lesz.

Éjt nappallá téve gyakorolt, sokszor este 10-kor kellett beparancsolni a házba, amikor a szomszédok már arra panaszkodnak, hogy a folyamatos karistolástól képtelenek aludni.

Hatévesen végre el lehetett vinni egyesületbe, igaz, a legalacsonyabb korosztályos csapat is tízévesekből állt. Gretzkynek azonban így is sikerült bekerülnie, amivel azonnal kivívta magának a „csodagyerek” jelzőt, de ezzel együtt a többi szülő féltékenységét is.

Ha nem a jégen volt, akkor meccset nézett, apja utasítására ceruzával rajzolta egy papírlapon a korong útvonalát, a sötétre satírozott részek lettek a kedvencei, hiszen a pakk ott fordult elő a leggyakrabban. Később rengeteget tanulmányozta a szovjet válogatott szemet gyönyörködtető kombinatív játékát, amely jelentős hatással volt rá, és ő is próbálta magáévá tenni azt a felfogást és stílust.

Mire belenőtt a saját korcsoportjába, azaz 10 évesen végre a vele egykorúakkal játszhatott, már helyi szenzációnak számított. 

A nyomás egyre csak nőtt rajta, miközben a csapata és a szülők is ellene fordultak. Annyira elhomályosított mindenkit, hogy még a hazai szurkolók is kifütyülték. Mire betöltötte a 14-et, gyakorlatilag közellenségnek számított, folyamatosan ott volt rajta a célkereszt. Azon is elgondolkozott, hogy inkább abbahagyja a játékot, és a másik gyerekkori szerelmét, a baseballt választja.

A családja bírósági úton kiharcolta, hogy elhagyhassa Brantfordot, és egy másik térségben, korkedvezménnyel folytathassa pályafutását, ahol egy másik családra bízták a felügyeletét. Felkerült a junior másodosztályba, ami a 16–20 évesek játszótere volt.

Két év alatt 60 meccset játszott itt, majd jött az ugrás a junior elsőbe, ahol 16 évesen 64 meccsen 182 pontot szórt (70 gól, 112 gólpassz). Bekerült az U20-as, vb-re utazó kanadai keretbe is, a tornán ő volt a legfiatalabb játékos, mégis pontkirály lett.

Látszott, hogy ez már nem az ő szintje, ideje volt profinak állni. Csakhogy az NHL akkor még nem engedett 20 éven aluli hokisokat a ligába, maradt a World Hockey Association, azaz a WHA, amely az NHL-lel volt hivatott konkurálni, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

A szabályok sokkal lazábbak voltak, jöhetett bárki, életkorra való tekintettel nélkül. Gretzky 17 évesen aláírt az Indianapolis Racershez (a szerződést ő maga körmölte le, mert Nelson Skalbania tulajdonosnak annyira remegett a keze az izgalomtól, hogy nem volt képes írni, így diktálta a szöveget), amely azonban anyagi gondokkal küzdött, így Skalbania gyorsan értékké tette Gretzkyt, és eladta az Edmonton Oilersnek. A megállapodás egyébként egy repülőúton köttetett meg.

Wayne így az Oilers kötelékébe került, ahol 72 találkozón 104 pontot termelt, előtte a Racersben 8 meccsen hatot, összesen 110-zel a kanadai táblázat 3. helyén végzett, mindössze 18 évesen. Születésnapjára egyébként egy újabb szerződést kapott ajándékba, amellyel 10 + 10 évre elkötelezte magát a klubhoz. Még belegondolni is félelmetes.

A WHA aztán 1979 nyarán lehúzta a rolót, a legtöbb csapatot, köztük az Edmontont is, átvette az NHL, amely levitte a korhatárt is, ezzel kezdetét vette a két évtizedet felölelő Gretzky-show.

Első évében holtversenyben pontkirály lett, de csak azért nem ő kapta az Art Ross-trófeát, mert a szintén 137 pontot jegyző Marcel Dionne-nak kettővel több gólja volt. A legjobb játékosnak járó Hart-trófeát azonban ő nyerte el, rögtön az első évében, ezt aztán még sorozatban hét követte.  Természetesen erre soha senki más nem volt képes.

Mindezt egy olyan korszakban, ami hemzsegett a klasszisoktól:

A második évében már mérföldeket vert az egész mezőnyre a kanadai táblázaton, a harmadikban pedig magához vette az NHL rekordkönyvét, és elkezdte saját, személyes naplójává alakítani.

Ez, azaz az 1981−82-es szezon örökre emlékezetes marad számára és az NHL-nek is, mert több olyan csúcsot is felállított, amelyet valószínűleg soha senki még csak megközelíteni sem fog tudni. Ezek közül az egyikre Gretzky is úgy tekint, mint a legnagyobb büszkeségére.

Azelőtt mindössze két játékosnak, Maurice „Rocket” Richardnak (1945) és a már említett Mike Bossynak (1981) jött össze az a bravúr, hogy az alapszakasz első 50 mérkőzésén 50 gólt üssön. Gretzky is ráment a csúcsra, csakhogy kicsit átesett a ló túloldalára, és olyan góllövő szériába kezdett, amilyet nemhogy nem látott, de elképzelni sem tudott a világ. 30 meccs után 31-gyel állt, de nem akarta a véletlenre bízni a dolgot, és a következő kilencen vágott még 19-et, az utolsó kettőn összesen kilencet. Azaz a 39. meccsén összejött az 50, miközben a többieknek még a 30 sem abban a szezonban.

Ez a csúcs egyébként azóta is érvényben van.

Mellette 120 asszisztot is kiosztott, amivel szintén történelmet írt, és megdöntötte a korábbi, 109-es rekordot. Igaz, hogy azt ő állította fel egy évvel korábban. 212 kanadai pontot gyűjtött össze, amivel ugyancsak az egy évvel azelőtti csúcsát múlta felül.

1983-ban jutott először döntőbe az Oilersszel, de akkor a Trottier és Bossy vezette New York Islanders még túl nagy falatnak bizonyult, és harmadszor is megvédte a címét. Abban a szezonban sem tétlenkedett, az alapszakaszban és a rájátszásban is megdöntötte a gólpasszrekordot, utóbbiban a pontokét is.

Egy évvel később pedig összejött a trónfosztás is, és rögtön dinasztia lett belőle, az Oilers ugyanis 1984-ben, 1985-ben, 1987-ben és 1988-ban is elhódította a Stanley-kupát. Persze ezeket Gretzky nem egyedül nyerte, sőt fantasztikus volt körülötte a csapat: Mark Messier, Jari Kurri, Paul Coffey, Kevin Lowe és Grant Fuhr is bekerült azóta a Hírességek Csarnokába. Érdekesség, hogy Gretzky számára egyénileg pont a „kimaradó”, 1985–86-os szezon volt a leginkább kimagasló, 

Sok ideje nem volt arra, hogy megünnepelje negyedik bajnoki címét, apja ugyanis tudatta vele, hogy az Edmonton azon dolgozik, hogy nyáron elcserélje. Peter Pocklington tulajdonos nehéz anyagi helyzetbe került, a legdrágább játékost pedig jó pénzért lehetett továbbadni. A tárgyalás nyáron kezdődött meg az érintettek között, amikor Gretzky feleségével, Janettel éppen Los Angelesben volt nászúton. A friss házasok barátjuk, Alan Thicke fiára, Robinra (igen, arra a Robin Thicke-re) vigyáztak, amikor megcsörrent a Thicke-rezidencia telefonja, a vonal túlsó végén pedig Bruce McNall, a Los Angeles Kings tulajdonosa beszélt, hogy felmérje Gretzky igényeit.

amely cserébe egy fiatalabb csodagyereket, Jimmy Carsont, valamint Martin Gélinast, három első körös draftjogot és 15 millió dollárnyi készpénzt adott érte, továbbá két „testőréért”, Marty McSorley-ért és Mike Krushelnyskiért. 

A mai napig nehéz értékelni ezt a cserét, mert bár ránézésre az ellenérték egy marék szotyolának tűnik a történelem legjobb játékosáért, 

A 15 millió dollár ma körülbelül 33-nak felel meg, viszont ha azt nézzük, hogy ez Gretzky akkori fizetésének több mint 15-szöröse volt, akkor máris más megvilágításba kerül a történet.

De ezek csak a rövid távú velejárói voltak a tranzakciónak, a hosszabb távút pedig ma is és a jövőben is lehet majd érezni. Gretzky ugyanis kanadai hokiisten volt már akkor is, a sportág legnagyobb szupersztárja, de az amerikaiakat nem igazán érdekelte. Persze tudták, hogy van valami fickó ott északon, aki minden létező rekordot ripityára tör, az örökranglistákon pedig fénysebességgel mászik felfelé, és csak idő kérdése, hogy azokon mikor ér a csúcsra. De a jégkorong akkor is Kanada sportja volt, és ezen az Islanders ‘80-as évek eleji hegemóniája sem tudott változtatni.

Az egyetlen Napos övbeli (a 36. szélességi körtől délre található területek) klubhoz került, méghozzá hatalmas piacra. A Kings nézőszáma megsokszorozódott, ő pedig celebstátuszba került. Az USA-t is elkezdte érdekelni a jégkorong, nyolc évvel a Lake Placid-i csoda után végre megint történt valami.

Habár a csapat jóval gyengébb volt az Oilersnél (az előző szezonban 21 együttesből csak 3 szerzett kevesebb pontot),

Sőt, a csere utáni első szezonban a Kingsszel a playoff első körében pont a korábbi csapatát ejtették ki, méghozzá 3–1-es meccshátrányból.

Az azt követő két és fél szezon viszont csalódást keltő volt, a Kings lemaradt a playoffról (hiába végzett a kanadai táblázat élén 1994-ben is), így 1996-ban váltott, amikor a klub a szezon közben a St. Louis Blueshoz cserélte. Habár mindenki abban bízott, hogy Brett Hull-lal halálos párost alkotnak majd, a siker elmaradt, a Nyugati Főcsoport-elődöntő hetedik meccsének második hosszabbításában a Detroit Red Wings csapatkapitánya, Steve Yzerman egy hatalmas góllal szertefoszlatta az álmokat. Ráadásul pont tőle pattant el a korong a gól előtt, és amúgy sem volt jóban Mike Keenan vezetőedzővel, így nem volt maradása a kiesés után.

Pályafutása utolsó három évére a New York Rangerst választotta, ahol ismét összeállhatott barátjával, Mark Messier-vel. De csak az első idényben jutottak be a rájátszásba, onnantól viszont lejtmenet következett. 38 évesen, 1999 tavaszán már érezte, hogy nincs tovább, már a pont/meccsátlagot sem tudta hozni, életében először és utoljára.

Őrült felhajtás övezte a búcsúmeccsét, a kanadai és az amerikai himnusz szövegét is úgy módosították az előadók, hogy Gretzkyről szóljon. És bár hosszabbításban 2–1-re kikaptak a Pittsburghtől, annál az egy gólnál minden idők legjobbja adta az egyik asszisztot. A meccs előtt körülbelül 40 ütőt tape-elt be és írt alá, és azokból amennyit csak tudott, használt is utána, hogy aztán szétossza csapattársai és a stábtagok között.

Samuel L. Jackson valószínűleg így mondaná a Carter edző című filmben:

Uram, az ön számai a 894, az 1963 és a 2857.

Ennyi gól, gólpassz és pont az NHL-ben. Mindegyik rekord. Az elsőt éppen Alekszandr Ovecskin próbálja ostromolni, de egyre kilátástalanabb a helyzete. A másik kettő pedig sosem fog veszélyben forogni.

A legsokkolóbb adat: az összesített pontlistán Jaromír Jágr áll a második helyen 1921 ponttal. 

Visszavonulásakor 61 (!) különböző rekord fűződött a nevéhez. Azóta párat elvesztett a jelentéktelenebbek közül, de a legfontosabb mutatókban még mindig ő az első, és ő is marad. Ha a világ legnépszerűbb csapatsportágait vizsgáljuk, alighanem sosem fogunk találni olyan játékost, aki annyira kiemelkedett volna a sajátjában, mint Gretzky a jégkorongban. Ezt pedig úgy honorálta az NHL, hogy ligaszerte visszavonultatta a 99-es mezt.

Pedig nem ő volt a legnagyobb és a legerősebb, sőt. Akárhol játszott, a csapaton belüli erőfelmérőkön rendre ő végzett utolsóként (kivéve az állóképességi feladatokban, azokban nem volt párja). Magassága és a súlya is alulról súrolta az átlagot. Habár nem korizott rosszul, még csak nem is ő volt a leggyorsabb.

Mindig tudta, hol kell lenni, és azt is, hogy hol vannak a többiek. Messier azt mondta róla, hogy Gretzky a pályán sakkozott, és mindenkinél 6–8–10–20 lépéssel előrébb járt. Kedvenc helye a kapu mögötti terület volt. Ha oda eljutott a koronggal, annak szinte mindig gól lett a vége. Az volt az ő irodája, ahonnan irányította a kollégákat. A teste helyett inkább az elméjét edzette.

Annyi rekordot tart, hogy semmi értelme elkezdeni sorolni. Az NHL Network néhány éve összeszedte a 25 legnagyszerűbbet. Kell annál jobb fokmérő a kiválóságra, minthogy a saját mérföldköveiből a liga kilistázza és sorrendbe tegye a legnagyobbakat?

Egy dolog hiányzik a vitrinjéből, az olimpiai arany. Naganóban negyedik helyen végzett a juharleveles válogatott, pedig Gretzky 37 évesen is csapata legjobbja volt, annak ellenére, hogy eleinte kevés játéklehetőséget kapott. Pár évvel később viszont megbízták egy óriási feladattal: állítsa össze a 2002-es olimpiára a kanadai keretet, ő lett a sportigazgató.

Annyi csodát művelt a jégen, hogy talán ő maga sem tudná megszámolni. De nem csak ezért kiemelkedő alakja az egyetemes sportnak.

Wayne Gretzky ugyanis a nagybetűs nagykövet. Azzal, hogy Los Angelesbe került, óriási lendületet adott az NHL-nek és a jégkorongnak is, nem véletlenül nevezik azt az évszázad cseréjének, és az sem véletlen, hogy a ma már a sportdokumentumfilmek alfájának és ómegájának számító 30 for 30-sorozat azt a cserét dolgozta fel a legelső epizódban.

A Sun Belten belüli csapatok azóta gombamódra elszaporodtak: megalakult az Anaheim (Mighty) Ducks, a San José Sharks, az Arizona (Phoenix) Coyotes, a Vegas Golden Knights, a Florida Panthers és a Tampa Bay Lightning, a Minnesota North Stars pedig leköltözött Dallasba. Azóta a Coyotes egyszer eljutott a főcsoportdöntőbe, a többi legalább egyszer a nagydöntőbe is.

Még ha nem is tudatosan, csak szimplán azzal, amilyen játékos volt.

Emellett azt is ki kell emelni, hogy mindezeket úgy hozta össze, hogy közben feddhetetlen maradt. Szinte semmi stikája nem volt a jégen és azon kívül (ezt persze a Toronto-drukkerek és Doug Gilmour biztosan vitatnák), igazi példaképpé vált, miközben rendkívüli szerénység jellemezte. Amíg számos klasszis presztízskérdést csinál abból, hogy vajon ő-e a saját sportjának legjobbja, addig ő ennyivel lezárja a kérdést:

Szerintem Gordie Howe vagy Bobby Orr az.

Pedig nem. Wayne Gretzky az. A hokivilág azóta is az utódját keresi, és szerencsétlen szupertehetségekre már tinikorukban ráaggatja a „következő Gretzky” jelzőt. Így járt Sidney Crosby, Nathan MacKinnon és Connor McDavid is, de egyik sem lesz olyan, mint ő. Mert Wayne Douglas Gretzky még ma, a 60. születésnapján is többet jelent ennek a sportnak, mint bárki más.