A Kontinentális Jégkorong Ligát 2008-ban hívták életre annak érdekében, hogy az oroszok megpróbáljanak rivalizálni az észak-amerikaiakkal, pontosabban az NHL-lel. Az ötlet mögött természetesen Vlagyimir Putyin állt, a koncepció pedig hűen tükrözte az ő vezetési stílusát: mindegy, mennyibe kerül, és mennyi pénzt visz el, a lényeg, hogy tegyük ki a kirakatba, hogy lássák a jenkik, és teljesen mindegy, mi zajlik közben a színfalak mögött. Majd a Gazprom fedezi – nem véletlen, hogy a vállalat akkori igazgatója, Alekszandr Medvegyev lett a liga első embere.

Az addig működő orosz szuperligát felváltotta a KHL, amelybe külföldi csapatok is csatlakoztak a szovjet utódállamokból, mint például a Dinamo Riga, a Barisz Asztana és a Dinamo Minszk. Az NHL-ből adómentes horrorfizetésekkel próbáltak átcsábítani sztárokat, és egy jókora nevet sikerült is leakasztaniuk Jaromír Jágr személyében.

A liga ugyan messze nem volt rentábilis, de nem is ez volt a cél. Persze már az első kiírásban is történtek hihetetlen dolgok. A Stanley-kupa-győztes kapus, John Grahame például éppen Jágr csapattársa volt az Avangard Omszknál, és amikor a fizetését már jó ideje nem kapta meg, és ezt szóvá tette, nem maradt el a retorzió. Egyik este letartóztatták egy szórakozóhelyen (állítólag azért, mert jelen volt, semmi mást nem tudtak felhozni ellene), börtönbe zárták, és csak úgy voltak hajlandók szabadon engedni, ha lemond az összegről, amivel tartozik neki a klub, szerződést bont, és elhagyja az országot. Ez így is történt.

Sajnos tragédia is történt az omszkiaknál, amikor a csapat 2008. október 13-án a Vityaz Csehov otthonába látogatott. A mérkőzés harmadik harmadában az omszkiak fiatal csillaga, az orosz jégkorong nagy reménysége, Alekszej Cserepanov a kispadon (éppen Jágr mellett) szívrohamot kapott, az életét pedig már nem tudták megmenteni. A helyi csapat tulajdonosa, egy bizonyos Nyikolaj – akiről mindenki tudta, hogy maffiózó, és nem a kisstílű fajtából – üvöltve fenyegette az orvosi stábot, hogy élesszék újra a 18 éves csatárt, különben megbánják. Ők azonban tehetetlenek voltak, az igencsak ósdi csarnokban nem volt defibrillátor.

A szörnyűség ellenére a KHL egyre vonzóbbá vált az európai játékosok, valamint klubok számára, hiszen rengeteg pénzzel kecsegtették az érdeklődőket, akik a körülményekről vajmi keveset tudtak. Észak-Amerikából is kezdtek átszállingózni azok, akik szerették volna megszedni magukat, vagy mondjuk azért, hogy ha már az NHL-ben nem kaptak szerződést, a KHL-ben megpróbáljanak egy jó szezonnal visszakerülni a legerősebb liga vérkeringésébe.

Ryan Whitney is így volt ezzel 2014-ben, amikor 30 évesen kikopott az NHL-ből, és úgy gondolta, ha a világ második legjobb bajnokságában jól teljesít, talán van visszaút. A hátvéd Szocsiba szerződött, és már az első napokban megtapasztalta, hogy ez nem mindennapi kaland lesz. Az olimpiai faluban – vagyis addigra már szellemvárosban – szállásolták el. Egyedül nem ülhetett autóba, és nem vezethetett, a fizetést pedig készpénzben kapta, mint a többi légiós.

Tud olyan kapusról, aki a pénzét a saját mamutjába tömte be, nehogy kirabolják.

Whitney egy podcastben felelevenítette azt az esetet is, amikor Moszkvában játszottak idegenben, és éppen mentek a délelőtti edzésre a mérkőzés helyszínére, ám már ott is több fémdetektoros kapun kellett áthaladniuk. 

A hátvéd azt is elmesélte, amikor az egyik mérkőzés előtt felajánlottak neki intravénás „vitaminokat”. Amikor aggodalmaskodott, hogy ez talán nem legális, a Szocsi stábja azt bizonygatta, hogy ez csak infúzió, néhány táplálékkiegészítővel.

Úgy éreztem magam, hogy repülök a jégen. Kiosztottam két gólpasszt. A meccs után azonnal hívtam az ügynökömet, hogy telefonálja körbe az NHL-t, mert annyira jó vagyok, hogy ott a helyem! Másnap aztán mentem edzésre, addigra kiment belőlem a cucc, és rádöbbentem, hogy még mindig béna vagyok. Nem tudom, mi volt abban az infúzióban.

A már említett csehovi csapatban próbált szerencsét az amerikai Josh Hennessy is, akiben már az első 24 óra után tudatosult, hogy ez egy teljesen más világ, mint amihez hozzá volt szokva. A reptéren két fegyveres verőember várta, akik a szálláshelye helyett a csehovi arénába szállították, ott várta ugyanis az a bizonyos Nyikolaj. A pályán éppen valamilyen utánpótlásmeccs zajlott, amit csak a főnök nézett, miközben idegesen felesezett, majd minden kupica után a falhoz vágta a poharat, amit a személyzet serényen összetakarított. A végtelenségig megterített asztalnál a feszült, hullafáradt Hennessy megvacsorázott, majd amikor jelezte, hogy szeretné 24 óra utazás után felhívni a családját, előkerült több üveg Hennessy. 

Miután kellően lerészegedtek, Nyikolaj el akarta vitetni a szállodájába, az azonban zárva volt. Telefon sem volt náluk, ezért a főnök kinyittatott egy plázát, hogy Hennessy fel tudja hívni a családját.

Az éjszakát Nyikolajnál kellett töltenie, aki egy panelház legfelső két szintjén élt, abból az alsó a felesége ruháinak volt fenntartva. A nőt felkeltette, hogy csináljon ételt, majd előkerült az Xbox, amin természetesen az NHL aktuális játékával ütötték el az időt. Nyikolaj annyira profinak érezte magát, hogy a szétlövés módban a nem túl jó értékekkel bíró Hennessyt választotta karakterének, ő pedig bárkivel lehetett. Az amerikai játékos nyert, majd a tulaj ráförmedt:

Ember, te nem is tudsz jégkorongozni!

Nyikolaj egyébként arról is híres volt, hogy AK–47-essel járt le a meccsek előtt az öltözőbe, ahol megparancsolta az edzőnek, hogy a verőemberekből álló sorral kezdje a találkozót.

Hennessy azért egy évet lehúzott Csehovban, majd egy rövid svájci kitérő után visszatért a Nyeftyehimik Nyizsnyekamszkhoz, ahol együtt játszott Tim Stapletonnal. Ketten igazi sorsközösséget alkottak, a csapatnak viszont eléggé rosszul ment, ezért az edzők gyakorlatilag egymásnak adták az öltöző kilincsét, egy idő után már a játékosok sem tudták, kire kellene hallgatniuk. A tulajdonos is megharagudott, kijelentette, hogy innentől nincs fizetés, csak a győzelemért kapnak pénzt.

Hennessyt aztán el is bocsátották, Stapleton pedig emiatt nagyon megharagudott a csapatra, aztán meg is sérült. A csapatot ekkor irányító Vlagyimir Krikunov volt az, aki megnézte a röntgenfelvételét, majd kijelentette, hogy egészséges, emiatt játszhat. Így is történt, Stapleton győztes gólt lőtt a következő meccsen, a másnapi csapatmegbeszélésen pedig Krikunov oroszul közölte mindenkivel, hogy Stapleton egy hitvány csaló, ezért 1000 dolláros büntetést kap, és ki is rúgják. A csatárral az egyik csapattársa közölte ezt, mivel Stapleton nem értett semmit a meetingből.

Korábban egyébként Minszkben is megfordult, és bizony Belaruszban sem volt rózsásabb a helyzet. A kanadai Kevin Lalande például azt hitte, hogy a bérelt lakásában szellemek laknak, ugyanis akárhányszor hazatért egy idegenbeli túráról, a bútorok és egyes tárgyak nem éppen ott voltak, ahol hagyta azokat.

Ráadásul Lalande távollétében a tulajdonos extra takarítási díjat számolt fel, viszont így legalább kiderült, kik után kellett takarítani.

De még ő is jobban járt, mint az a kanadai légiós (minden bizonnyal a kapus Wade Dubielewicz), akitől úgy szabadult meg az Ak Barsz Kazany 2008 végén (abban a szezonban bajnok lett az együttes), hogy marihuánát raktak a csomagjába, a reptéren pedig ezt megtalálták nála az ellenőrzéskor, emiatt bebörtönözték, majd ugyanolyan kondíciókkal engedték szabadon, mint Grahame-et.

Számtalan ilyen történet van, és biztos, hogy évről évre több lesz. Az észak-amerikaiak, de még az európaiak számára is méretes kultúrsokk Oroszországban jégkorongozni, ahol nem válogatnak a módszerekben, és ahol nem riadnak vissza semmitől. A légiósok egymásban tartják a lelket, ha találkoznak, ismeretlenül is úgy köszöntik egymást, mint akiknek ezt közösen kell túlélniük. Persze akad olyan is, aki végül több évet eltölt  a KHL-ben (Lalande például belorusz állampolgár lett, és játszott is a válogatottban), de a legtöbben pánikszerűen menekülnek el. Aztán az idő majd megszépíti az emlékeket.

(Borítókép: Vlagyimir Putyin a 2019-es oroszországi rendezésű U20-as jégkorong-világbajnokságon. Fotó: AFP)