Wichmann Tamásnak nem volt szerencséje az olimpiákkal, kilencszeres világbajnok ugyan - 37-szeres magyar bajnok -, de olimpián nem állhatott a dobogó legmagasabb fokára.

Ötven éve, 20 évesen már esélyesként érkezett Mexikóba. Petrikovics Gyulával a párosuk már megnyerte az Európa-bajnokságot egy évvel korábban, az utána következő versenyek is jól sikerültek, és veretlenül várták az olimpiai rajtot.

A Duna deltában felnövő román Ivan Patzaichin, akiről úgy tartotta a mondás, hogy hamarabb tanult kenuzni, mint járni, nagy erőkkel készült, mégis a magyar hajót tartották favoritnak. A román egyesben megbillent, csak hetedik helyre futott be, a győztes Tatai Tibor tízméterekkel verte meg, lelkileg sem volt tehát az egy óra múlva következő páros előtt a legjobb állapotban. Szergej Covaliov volt a partnere.

„Gyenge időt mentünk a döntőben. Nekünk is csalódás volt. A végét már nem is bírtam, fájtak az ízületeim, a lábaim, nem tudtam csak az evezésre koncentrálni, ami óhatatlanul elvitte az erőt. Nyerni akartunk, de a románokat nem tudtuk megfogni. A többieket igen, szépen jöttünk fel, de az első helytől távol voltunk. Rágódtam eleget azon a versenyen, sokáig bántott” - idézte fel Wichmann.

Az év eleji alapozást ízületi gyulladással is vállalta, mert mindenáron ott akart lenni az olimpián. A verseny előtt újra előjött a problémája, és ha most a szívére teszi a kezét, akkor pihennie kellett volna, és úgy rajthoz állni. Szentségtörésnek számított volna azonban nem készülni, mert akkor mit mondanak a többiek, ha pedig nem sikerült, akkor a kisebb kihagyás miatt okolta volna magát, hogy nem tett meg mindent.

Az akkori sportlap úgy fogalmazott, hogy a favoritok nem nyertek Mexikóban, és ebből a sorból Wichmann és az Apó, vagyis Petrikovics Gyula sem tudott kilépni. Utóbbi korán kopaszodott, vélhetően ezért kapta ezt a becenevet, noha csak öt évvel volt idősebb Wichmannál.

A 18 évesen már vb-ezüstérmes (1966) Wichmannt nyugtatta a tudat, hogy még csak 20 éves, az esély visszatér még.

Aztán négy évvel később eljutott még ezüstig egyesben - Patzaichin előzte meg -, utána már addig sem, 1976-ban a bronz lett az övé, Moszkvában pedig feladta. A hajója nem indult meg, mintha 50 kilós zsák került volna bele, a többiek pedig elhúztak mellette.

"1968 után sokszor kísérleteztem, másik lapátot próbáltam ki, a hajó kisebb átalakítását. Persze közben kőkeményen edzettem. Patzaichinnal azóta is jóban vagyok, tartjuk a kapcsolatot mi öregek, neki az olimpia rendre jobban sikerült, négyszer is megnyerte. Nagy csatáinkból az olimpián ő jött ki jobban, de nem irigylem emiatt, így alakult. Nem vagyok, nem lehetek én sem elégedetlen."

Amikor az eltelt ötven évről kérdezem, annyi hiányérzete van, hogy itthon nem próbálta ki komoly szinten az edzősködést - gyerekekkel sokszor foglalkozott -, míg a Ljubek, Nisovic duó 1984-es aranyérméből kivette a részét. Annyira megtanult szerbül, hogy velük könnyen társalgott, de az edzőbizottsági üléseken már elakadt.

Nagyon büszke még arra, hogy 1978-ban megkapta az Unesco fair play-díját. A már említett Mateja Ljubek ugyanis úgy nyert világbajnokságot Belgrádban, hogy az ő edzésterveit használta, együtt, egymást bátorítva és inspirálva edzettek, a befutónál pedig pár centivel gyorsabb volt a jugoszláv. Később erről a felkészülésről letiltották.

A mexikói visszatérést élvezte, nagy tapsot kapott, amikor botokkal felmászott Teotihuacan egyik kisebb piramisára. Xochimilcóban, ahol a versenyeket rendezték, azonnal felismerte egy kenus, spanyolul beszélgettek is egy keveset. Nagy hatással volt a helyiekre.

"Tudom, sokan mondják, hogy én voltam a példaképük, olyanok is, akik nem kenuztak, hanem másik sportágat választottak. Jóleső érzés ez, és hidd el, nagy felelősség is. Csak egy példa, 1974 lehetett. Kenuztam, mint sokszor a Dunán, amikor a horgászok a parton elkezdtek cikizni, mert belezavartam a szórakozásukba. Nem ijedtem meg tőlük, négyen jöttek nekem a parton, volt, aki egy nagy követ akart hozzám vágni. Nem voltam kis darab akkor sem, de a fejemben volt, úgy kell megvédeni magam, hogy nekik se legyen komoly bántódásuk. Azt nem bocsátottam volna meg magamnak, és talán mások sem nekem. Behajítottam a vízbe egy párat, ott lehűltek, és nem lett nagyobb baj. Valaha én a boksszal kezdtem, kis előnyben voltam." 

Kultikus kocsmáját bezárta a nyár végén, nem bírta már erővel, a felújításra is költenie kellett volna jó pár milliót, de 70 évesen már nem is esett jól neki, ha későn kellett lefeküdnie. Így inkább eladta. Van öt unokája, velük szeretne több időt tölteni.

"Amire édesanyám valaha megkért, hogy a sportot és a szakmámat szeressem, annak eleget tettem. 12 évig voltam szakács a Szabadság Szállóban, a kocsmám több mint 30 évig működött. Szép volt, de az időt nem lehet visszafordítani" - összegzett.

A visszaemlékezés első részében szó volt az olimpia előtti sortűzről, és a magyar szálról, hogy egyáltalán megkaphatták. A tőrcsapat tagja, Dömölky Lídia kudarcként élte meg a második helyet, a szintén ezüstérmes Kiss Antal pedig hét kilót fogyott a versenye alatt. A negyedik részben azt néztük meg, mi lett a futballistákkal, hogyan hatott Varga Zoltán disszidálása? Az ötödik részből pedig kiderült, hogy az öttusázók az utolsó pillanatban kibékültek, és megnyerték az aranyat. A hatodik részben Hesz Mihály és Tatai Tibor életét mutattuk be.