Az év sportolója gálán emlékezetes köszönőbeszédet mondott, amikor az egyéni díjat átvette. Azt kérte tőlünk, a média képviselőitől, hogy próbáljuk meg bemutatni az embert is, aki az eredményeket eléri, és igyekezzünk humánusabbak lenni. A szociális érzékenység, az empátia és az igazságérzet otthoni örökség?

Őszintén szólva nem tudom. A szüleim erős személyiségek, sosem rejtették véka alá a véleményüket, apukám olykor nyers is tud lenni. A sportolói múlt és az edzői jelen is munkálkodik benne. Sokáig ezt nehéz is volt elfogadni, de még mindig inkább legyen velem így őszinte, mint hogy hitegessen, köntörfalazzon. Anyukám is mindig megmondta, ha valami nem tetszett neki. Felnőttként már tudom, hogy ez mennyit segített, szóval természetesen nekik is köszönhetően lettem ilyen, de sokat tett hozzá maga a sport is, és azok az évek, amiket önmagam megismerésével töltöttem. Ezalatt azt is megtanultam, hogy ha valamit magamban tartok, az nem vezet semmire, mert régen sokszor úgy voltam, hogy inkább nem is mondok semmit.

Akiben túlteng az igazságérzet, annak ez borzalmas belső vívódást okozhat.

Abszolút, éreztem is, hogy belülről emészt a sok ki nem mondott dolog, fuldokoltam. De akkor sem osztottam meg sokszor a belső vívódásom, mert féltem a reakciótól és a következményektől, attól, hogy még sebezhetőbb lehetek. Viszont amit a gálán mondtam, azt pont azért tettem, hogy legyen hozadéka. Nem egyszerű kiállni a nyilvánosság elé egy ilyen véleménnyel, nagyon izgultam közben. Azt tudtam, hogy ha nyerek, akkor nem fogok tudni sablonokat előadni. Vagy elmondom ezt, vagy inkább tényleg semmit. Sokan félreértik, és azt hiszik, hogy nem örültem neki. Nem erről van szó, persze, ha nem nyertem volna, akkor is ugyanolyan érzésekkel mentem volna haza. 

Mert mondjuk ki, ez az. A négyes nevében például nehéz volt mit mondanom, hiszen négy ember nevében beszéltem, így csak olyat mondhattam, ami semleges, habár nagyjából tudom a lányok véleményét, akkor sem az én tisztem ezt tolmácsolni, nem is örültem, hogy bruttó fél perccel a kimenetel előtt rám tették ezt a terhet. A magam nevében legszívesebben azt mondtam volna, hogy köszönjük, hogy végre nem a focistákkal vagyunk egy kategóriában. És persze nem tőlük szeretném elvenni az érdemet, csak akkor döntsük el, hogy eredményre vagy népszerűségre szavazunk. Mert ha népszerűségre, akkor teljesen egyértelmű és érthető, hogy a foci mindent visz. A kommunikáció nem tiszta az esemény körül. Az év legnépszerűbb, legolvasottabb sportolóját, csapatát kellene díjazni, és máris nincs az, hogy a szavazáson ki kell ejteni olimpiai bajnokokat. Egyébként is, arany és arany között mi alapján döntenek? Egy olimpiai éremért mindenki ugyanannyit dolgozik.

 Talán ideje lenne újragondolni ezt az egészet.

Gondolom, az édesapja nem volt csalódott, hogy nem nyert.

Dehogy, nem is volt ez téma nálunk. Hasonlóképp van vele, mint én. Mindkét szülőm sportoló volt, megtanítottak arra, hogyan kezeljem a helyükön a dolgokat. Ők sosem ajnároztak, akkor sem, amikor már mindenki mondogatta, hogy tehetséges vagyok.

Ők voltak azok, akik a földön tartották?

Ez jó kérdés, nehéz megmondani. Ha teljesen más irányba nevelnek, és azt ismételgetik, hogy „Jaj, Tamika mekkora kincs!”, akkor lehet, hogy nem kettő, csak egy lábbal állnék a földön. Viszont nem ez történt, és talán ezért van az, hogy én például nem érzem magam senkinél jobbnak az eredményeim miatt.

Gyermekként sok sportot kipróbált, aztán meglehetősen későn, 11 évesen ült bele a kajakba. Addig hogyhogy nem? Hiszen édesapja is olimpiai bajnok.

Igen, eleinte úsztam, kötelező jelleggel, mert minden sporthoz jó alap. Bár én hamarabb szerettem volna már kajakozni is, de apa ragaszkodott ahhoz, hogy ne kezdjem el korán. Egyrészt ő is később kezdte, mást sportolt előtte, illetve szerette volna, hogy ő edzhessen engem, azonban akkor még szakosztály-igazgató volt a Honvédban. Én viszont nem élveztem egyik sportot sem, aztán végül 2001 tavaszán lehozott a telepre, átvett egy gyerekcsoportot, és én is akkor vágtam bele.

Csak hogy sportoljak szabadidőmben, aztán szerencsére egy nagyon jó csapat alakult ki. Jött a legjobb barátnőm is, és alig vártam, hogy jöhessek suli után. Utána hamar kiderült, hogy ehhez tehetségem és kedvem is van, ezért bele is tettem mindig a munkát, így azt éreztem, a helyemre kerültem. Minden stimmelt, szerettem magát a sportot, az embereket, és azt is, hogy a szabadban vagyok vízközelben. Apám jelenléte pedig pluszmotivációt adott, én akartam lenni a legjobb.

Feltételezem, hogy többet is várt el öntől, mint a többiektől.

Alapvetően ő mindenkitől ugyanazt akarta látni: a szorgalmat. Lehetett bárki bármilyen tehetséges, ha nem dolgozott, akkor azoknak nem is adta meg ugyanazt a figyelmet. De igen, nyilván engem is elküldött büntetőfutásra.

Többször, mint a többieket? Volt, amikor azt érezte, hogy a fegyelmezés a személyének szól?

Persze. De nem csináltam semmit, csak pufogtam, mi mást tehettem volna? Én csak egy tanítvány voltam a sok közül. 

Volt, hogy úgy éreztem, igazságtalan, de mindenki érez ilyet az edzőjével vagy a szüleivel kapcsolatban. Lehet, hogy olykor dühösebb voltam rá a kelleténél, mert tényleg nem volt egyszerű szétválasztani a kettőt.

Előfordult, hogy otthon folytatták edzés után, és ott is inkább az edző–tanítvány viszony jött elő az apa–lány helyett?

Igen, rendszeresen. Ilyenkor általában magamra zártam az ajtót. De az a jó bennünk, hogy egyikünk sem haragtartó. Lobbanékonyak vagyunk, sokszor történt meg, hogy valamin iszonyatosan összevesztünk, aztán másnap lementünk edzésre, és mintha nem történt volna semmi. Muszáj félrerakni, különben nem megy úgy az edzés. De ez tényleg évekbe telt, amíg meg tudtam csinálni. Apa amúgy sem egy leülős, megbeszélős típus, ezt pedig el kellett fogadnom. Tudtam, hogy nem fog megváltozni, mert neki volt a fejében egy konkrét elképzelés, hogy én miként lehetek sikeres. Ő már végigjárta az utat az olimpiai aranyig, én gyerekként ezt nem tudtam még felfogni.

De nincs semmi baj ezzel, vagyis már nincs (nevet). Neki a kajak az élete, 13 éves kora óta, azaz több mint 40 éve ebben él, versenyzőként és edzőként is kihozta magából a maximumot, csak példaként lehet rá nézni.

Az édesanyja ilyenkor két tűz közé szorult, esetleg békebíróként próbált jelen lenni?

A szüleim elváltak, amikor 13 éves voltam, úgyhogy anya az első két év kajakozásomnál volt ott, és akkor még nem volt olyan komoly a kajak téma. Utána pedig sokszor menekültem hozzá, aztán ott kipanaszkodtuk magunkat egymásnak. Szerintem 25 éves koromra sikerült elfogadnom apát olyannak, amilyen, akkor nőttem fel hozzá. Azóta milliószor jobb a kapcsolatunk, igazából tök jó! Megértem a nézőpontját, normálisabban tudok vele kommunikálni, és ő is jobban megért.

Megkerülhetetlen eseménynek tűnik az ön felnőtté válásában az ausztráliai kiköltözés, hiszen onnan a saját elmondása szerint teljesen más emberként tért haza. Mi vette rá arra, hogy akkor már világ- és Európa-bajnok sportolóként csapot-papot itt hagyjon, és elmeneküljön a bolygó másik felére?

Sok minden. Az egész életemet ebben a közegben töltöttem, nem véletlenül lett ez a második otthonom, akárcsak apának. Amikor azt éreztem, hogy ez a közeg kezd kitaszítani magából, senkivel nem tudok sem kommunikálni, sem együtt dolgozni, mert mindenki csak a negatívumokat önti rám, és senki sem veszi tudomásul, hogy problémáim vannak, az teljesen megfojtott.

Mik voltak ezek a problémák?

2008-ban voltam 19 éves, az olimpia után pedig átjött hozzánk többek között Kovács Katalin, Szabó Gabriella és Kozák Danuta. Addig egy vegyes csoportunk volt, velem egykorú, utánpótlásban versenyző emberekkel. Ugyanazokkal voltam körülvéve, akikkel elkezdtem kajakozni. Közben elértem korosztályos sikereket, jól éreztem magam, de ugyanarról szólt az egész, mint a kezdetekkor. Nem arról, hogy olimpiát kellene nyerni. Aztán megjött ez a három világklasszis lány. Apa leadta a fiúkat, és csinált egy felnőtt női csapatot, alig maradtunk az utánpótlásból. Később közülük szinte mindenki lemorzsolódott, nagyjából csak én maradtam. 

Apa hozzáállása szintén, mert onnantól kezdve óriási felelősség szakadt a nyakába, hiszen érkezett egy olimpiai bajnok, aki nem mehetett rosszabbul, mint előtte, valamint két potenciális aranyérmes, akikből ezt ki kellett hozni.

De a kiutazásról csak 2012-ben döntött, mi történt addig?

Eleinte jónak tűnt, bíztam abban, hogy húzni fognak, és megadják a löketet. De mégis túl sok volt, és nem értett meg senki. Mondjuk nem is kommunikáltam róla, az volt a felfogás, hogy örüljek annak, ahol vagyok. Pufogtam, de ennyi. Az a baj, hogy amikor van egy csapat, akkor azt mindenki egyként próbálja kezelni, pedig különböző emberek vagyunk. Nemcsak személyiségben, hanem életkorban is. Kati 13 évvel idősebb nálam, teljesen más volt a szemléletük. Akkor ők már vérre menő küzdelmeket folytattak mind versenyen, mind edzésen, nekem ilyenben addig nem volt részem. Egyszer tapasztaltam ezt, amikor apa kiküldött akkor még Kati néni (Fábiánné Rozsnyói Katalin – a szerk.) csapatához edzőtáborba 3 hétre, én ekkor 14 éves voltam. 

Aztán ezt a légkört áthozták, én meg nem bírtam. Ők fanatikusok, és ezzel nincs semmi baj, de én más vagyok. A csapat egyik fele jókedvből volt ott, a másik eredményekért, én pedig nem tudtam erre átállni. Ez így ment négy évig, a negyedik végére lelkileg tönkrementem.

Ausztrália volt az egyetlen opció? Csapatváltáson nem is gondolkozott?

Én egy olyan edzőnél itthon, aki nem az apám? Akkor már inkább a világ másik oldala.

Tartották abban az egy évben a kapcsolatot, amíg távol volt?

Nem nagyon. Egyszer beszéltünk. Mással igen, de akinek a kajakhoz vagy a Honvédhoz köze volt, azzal nem.

Mi döbbentette rá arra, hogy haza kell jönnie?

Az, hogy egy probléma nem szűnik meg akkor, ha elmenekülök előle. Jó volt kint minden, de tudtam, hogy ez a lezáratlan ügy gátolni fog abban, hogy sikereket érjek el. 

Mindkettőnkben volt sérelem, ami nem lett kimondva, én pedig azzal akartam ezt feloldani, hogy hazajövök. Úgy akartam sikeres lenni, hogy ő az edzőm. De az biztos, hogy akkor elmenni is szükséges volt, mindenáron szabadulnom kellett az itthoni feszültségtől. Az utolsó évben mindennap sírtam, nem is csoda, hogy nem jutottam ki a londoni olimpiára. Romokban voltam, mentálisan nulla, az lett volna a bravúr, ha bárhová is kijutok.

Megfordult a fejében, hogy befejezi?

Persze. Azért is volt jó az az egy év, mert ott tisztázni tudtam magamban, hogy ezt akarom-e. Itthon volt egy kényszer, pont a sikereim miatt, és sokszor megkaptam, hogy egy ilyen háttérrel rendelkező tehetségnek egyszerűen nem opció, hogy nem csinálja. Én meg erre azt mondtam, hogy az nem opció, hogy itthon maradok.

Kint viszont nem kellett senkinek megfelelnem, megismertem az ottani mentalitást, és el tudtam dönteni, mit szeretnék. Végül rájöttem, hogy ezt, csak máshogy. Igazából szerencsém is volt, mert mire ez az egy év eltelt, addigra az itthoni csapat is szétszéledt. Danának a férje lett az edzője és elmentek, Gabi is edzőt váltott később, Katiról pedig kiderült, hogy babát vár.

Akkor nem is kellett azon izgulnia, miként fogadják vissza?

Nem, de nem is ezen gondolkoztam. Megoldást vártam, ami aztán megszületett magától. A teljesítménykényszer nem változott, de egyrészt tudtam, hogy ezt akarom, másrészt mivel mindenki elment, így én lettem a prioritás. Végre beszélhettem arról, ha azt éreztem, hogy valami nem jó, és én azóta is meghallgatom a többiek véleményét. De előtte nem volt meg bennem az az ego és makacsság, ami kell a sporthoz, és hagytam magam elnyomni.
Persze nem volt egyszerű visszarázódni, kellett 1-2 év, és a megmondóemberek is megtaláltak. Türelmetlen voltam magammal szemben, hogy nem mennek a dolgok karikacsapásra, egyet léptem mindig előre, aztán kettőt hátra. Mentálisan ugyanez, majdnem két évig tartott, hogy újraépítsem magam. 2014 tavaszán jöttem vissza, és 2016 elejére tudom azt mondani, hogy olyan volt, amilyennek lennie kellett.

Ezalatt, 2015-ben viszont jött egy újabb megingás, az etikai kódex elleni vétség. Az a kisiklás ezek szerint azzal magyarázható, hogy fejben és lélekben továbbra is mélyen volt?

Igen, ennek a hozománya volt. Nagyon akartam bizonyítani, és iszonyatos hullámvölgyeim voltak. Az egyik nap még megvolt a tűz, a másik nap már megkérdőjeleztem azt, hogy jó döntés volt-e hazatérni. Az elmenéshez és a visszatéréshez is hatalmas bátorság kellett, és mindkettőnek voltak utózöngéi. Pont ezért szerettem volna mindent beletenni, de sokszor azt éreztem, hogy nem elég. Aztán, ha valami nem sikerült, mondjuk lefogyni egy bizonyos értékre, vagy gyengébb voltam a kelleténél, attól megzuhantam. Ráadásul magánéleti krízisben is voltam, le kellett zárnom egy hatéves kapcsolatot, újra egyedül lettem. Előfordult, hogy heti háromszor mentem el bulizni. Ettől még edzésen mindig megcsináltam, amit kellett, viszont azon kívül semmivel sem tudtam dűlőre jutni, megint felgyülemlett bennem minden, fuldokoltam, ugyanúgy éreztem magam, mint Ausztrália előtt, az pedig még jobban megrémített, hogy újra át kell élnem.

Kerestem pszichológust, de nem találtam olyat, akiről úgy gondoltam, hogy képes lennék vele megosztani. A szüleimmel sem tudtam, nem is mertem elmondani, féltem, hogy hülyének fognak nézni, amitől még rosszabbul lettem volna. Besokalltam. Nem vagyok egy szemellenzős, fejet lehajtva menetelős típus, sokkal impulzívabb vagyok, akit ha buborékba zárnak, akkor megfullad. Azt is sokszor megkaptam, hogy ha nem sportolok, akkor menjek el valahova raktárosnak, másra úgysem lennék jó.

Hogyan állt fel ebből és a botrányból?

Úgy vagyok vele, hogy minden ilyen esemény formálja az embert. Ha ez nem történt volna meg, lehet, hogy még ugyanaz lennék, mint előtte. Plusz akkoriban ismerkedtem meg a lányom apjával, Ákossal. A lányom nélkül pedig el sem tudnám képzelni az életemet.

Azért nem szoktam erről beszélni, mert nem értik meg az emberek. Engem nem frusztrál, ami történt, nyilván borzasztó volt ezen keresztülmenni, de nem úgy tekintek erre, mint egy múltbéli sebre.

Akkor ez egy kijózanító pofon volt? Hiszen egy évvel később olimpiai bajnok lett, pedig erre akkor nem sokan fogadtak volna.

Hát nem. Nagyon nem. Kitettek a válogatottból, és csak úgy kerülhettem volna vissza, ha az országos bajnokságon bizonyítok. Én meg arra nem készültem. A lányom apja viszont rengeteget segített, ő is élsportoló volt, pontosan tudta, hogy ez mivel jár. Valójában ő lett a pszichológusom, vele mindent meg tudtam beszélni őszintén. És már ezzel is gyógyultam, ennek köszönhetően az edzések, majd a versenyek is jobban mentek.

Jobban? Az eltiltása utáni első versenyén legyőzte Kozák Danutát, ami a tokiói döntőig az egyetlen alkalom volt.

Ákos annyit mondott előtte, hogy egyetlen dobásom van.

2015 szeptemberében kezdtem el újra edzeni, addigra Kovács Kati is visszatért a szülés után, és végre nála is jobban tudtam menni edzésen, ami fejben megerősített, hiszen egy legendáról beszélünk. Megtaláltam a rosszban a jót, az eltiltást a mentális építkezésre használtam. Nem versenyeztem, és nem is edzettem, hiába mondták, hogy csináljam. Élveztem, hogy nem kell arra koncentrálnom, hogy teljesítsek. Nekem az nehéz, nem vagyok eredménycentrikus ember. De úgy voltam vele, hogy egy év van Rióig, oké, nézzük meg, volt már otthoni segítségem és támogatásom.

Ennek lett az eredménye Rio.

Felhőtlen örömöt érzett, vagy elégtételt, hogy megfelelt az elvárásoknak?

Utóbbit biztosan. Úgy álltam oda, hogy egy életem, egy halálom, ezt most meg kell csinálni. Megcsináltuk, nagyon örültem és büszke voltam, hogy visszakerültem arra a helyre, amit Ausztráliával elbuktam. Előtte három évig kerestem azt az érzést, amit az azelőtti négy évben vesztettem el, az örömből kajakozást. Baromi nehéz volt, mert ugye akkor már senki olyan nem volt körülöttem, akikkel kezdtem, és egyedül maradtam ott, ahol alapból a családom volt. Nehéz volt egyensúlyozni, hogy én se sérüljek, és a karrierem sem. 

Az emberek valamiért szeretnek egyfajta pokoli rivalizálást vizionálni ön és Kozák Danuta között, bár a most elmondottak alapján ezt nehéz elképzelni. Az, hogy öt hónap különbséggel váltak édesanyákká, közelebb hozta önöket?

Civilként egyáltalán nem rivalizálunk, szó sincs erről. Alapvetően nem vagyunk mindennapi kapcsolatban. Viszont, ha bármikor találkozunk az edzésen kívül, mindig jót tudok vele beszélgetni, és hát mégis lehúztunk anno együtt négy évet. Nagyon jó látni, hogy őt is és engem is sokban megváltoztatott az anyaság, talán már ő sem húz maga köré olyan nagy falakat, és szeretünk a lányainkról beszélni. Vannak olyan sportolók, akik könnyebben váltanak robot módba, és amikor én ezt láttam rajtuk, akkor úgy voltam vele, hogy erre így képtelen lennék. A 100 százalék mindenkinél mást jelent, saját magához kell önmagát mérnie, mert a sok összehasonlítás miatt könnyű elbizonytalanodni.

Az anyaság adott egy plusz sebességi fokozatot? Kitolta a határait, vagy megerősítette mentálisan?

Tudatosságban és mentálisan nagyon sokat fejlődtem. Felmértem, hogy az anyaság és a kajak is teljes embert kíván, nem tehetem meg azt, hogy otthon a sporton jár az eszem, edzésen pedig az, hogy mi van Olíviával.

Amint kilép a sporttelep kapuján, átbillen a kapcsoló?

Igen! Engem amúgy is rombol, ha hazaviszem a kajakot, és erre évek után, Ákos segítségével jöttem rá. Sosem szerettem otthon az edzésről beszélni. Amikor anya lettem, az pedig ráerősített erre. 

Korábban, ha beteg lettem, rögtön jött a kérdés, hogy elmentem-e valahova. Hát könyörgöm, nem tudok mindig otthon ülni! Ha belekényszerítenének, akkor nem tudnék maximumot nyújtani, mert frusztrálna. A lányom megszületésével megváltoztak a prioritások, és ezt már mindenkinek el kell fogadnia. Addig az volt, hogy „Jó, a Csipes lánya hülye...”, most pedig az, hogy „Hű, anyaként ez felfoghatatlan teljesítmény!”, közben én ugyanúgy beleadok mindent, na jó, talán többet is, mint régen. Gyakorlatilag itt töltöm az énidőmet. Plusz van egy nagyon jó csapat mögöttem, amely befogadta családtagként Olíviát, amiért nem lehetek elég hálás. Ha ő nem lenne, akkor szerintem még mindig küzdenék magammal.

Lehet, hogy akkor nőtt fel igazán, amikor anya lett?

Benne van. Sok mindenben megváltoztatott. Én onnantól tartom magam felnőttnek, amikor elfogadtam, hogy nem tudok embereket megváltoztatni. Akkor nagy teher került le a vállamról, a lányom pedig a totális eredménykényszert vette le rólam.

A szülés utáni visszatérést is máshogy csináltam, mint Ausztrália után, persze annak a visszhangja is más volt. Az egyik negatív, a másik pozitív spirálba vitt bele. Tokióban pedig utóbbi kicsúcsosodott. És bár büszke voltam a riói eredményemre, a mostaniakat sokkal inkább a magaménak érzem. Azt dacból csináltam, ezt magamnak és őszintén.

Csak egy dolog érdekel: a lányomnak legyen jó.

Tokióban is azt mondta, már inkább anyának érzi magát, és nem sportolónak, ehhez képest elkezdett készülni Párizsra. A rövidebb ciklus miatt vállalja be a következő ötkarikás játékokat?

Részben igen. Mi mindig olimpiáig gondolkodunk, mert az valaminek a lezárása. Már Rio előtt is így voltam ezzel, az előzmények annyira megviseltek, hogy biztos voltam abban, hogy utána vége. Aztán vitt tovább az a hullám, majd a lányom születése, ami után megint pihenhettem kicsit. Most pedig nem kell egy egész ciklust végigcsinálni, tulajdonképpen két év, mert ez az év csak örömsport lesz. Viszont egyelőre nem szeretnék mással foglalkozni, és annyira jól sikerült az előző három év, hogy lendületben érzem magam. Nem fogom túlhajszolni 2022-t, mert Párizs a cél.

Aztán majd nyer ott is, a lendület meg viszi tovább Los Angelesbe...

Nem, nem, nem. Párizsban 35 leszek, és én azt láttam, hogy a sportolónőknél az talán a vízválasztó kor. Ráadásul Olívia iskolába megy rögtön az olimpia után, és amikor ő megszületett, akkor megfogadtam, hogy onnan már nem fogom kivenni, hogy vihessem magammal edzőtáborba. Úgyhogy Párizs pont jól jön ki, és ott ki fogom tudni mondani, hogy ez volt a vége.

A sorozat első részét Késely Ajnával itt, a másodikat Kovács Saroltával itt, a harmadikat Király-Tálas Zsuzsannával itt, a negyediket Siklósi Gergellyel pedig ittolvashatja.

(Borítókép: Csipes Tamara. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)