A pénz sohasem motiválta, azért lett olimpiai bajnok, mert mindig a legjobb akart lenni. Sportolói karrierje sikertörténet, hiszen meg tudta valósítani, amit 13 évesen eltervezett, és bár van hiányérzete, összességében elégedett pályafutása ívével. Úgy véli, hogy kudarcok nélkül nem tudott volna építkezni, és a csúcson tudta abbahagyni azt, amit szeret, pályafutása óta pedig szívesebben foglalkozik gyerekekkel, mint felnőttekkel, és célkitűzése, hogy megszerettesse tanítványaival a természetet. Vajda Attila exkluzív interjút adott az Indexnek.
A 2008-as pekingi olimpia egyetlen egyéni magyar aranyérmét szerző sportoló a visszavonulását követően jelenleg a nevét viselő Vajda Attila Sportegyesületnél oktat kajakozást és kenuzást Kiskunlacházán. Családjával közben a közeli Ráckevére költözött, eltávolodott Szegedtől, ahol született, versenyzett és világbajnoki címet is szerzett.
Lapunknak a szegedi világkupa során adott interjút a Maty-éri evezős pályán, amelyre kis túlzással hazajár.
„Alapvetően a Maty-ér a második otthonom volt, ahol nagyon sok időt töltöttem, rengeteget készültem. Rengeteg minden változott ezen a területen időközben úgy a pályán, mint annak környezetében. Számos szép emlék fűz ide, de azért akadnak fájdalmasak is, hiszen nem minden edzés volt mosollyal teli, akadtak kínkeservesek is. Ettől függetlenül persze mindig örömmel jövök vissza, ha van itt valami esemény. Hál' Istennek azért elég sokat tudunk erre járni, mert a hazai versenyek jó részét is itt bonyolítják le, és évről évre rendeznek nemzetközi viadalokat, például 2027-ben olimpiai kvalifikációs világbajnokságnak adhat otthont Szeged. Szóval lesz mire készülnie majd a csapatnak, a szövetségnek, így a szakágnak, a sportágunknak, hogy megint egy színvonalas eseményt rittyentsen ide” – kezdte Vajda Attila.
S hogy milyen változást jelentett az életében, hogy egy Szegednél lényegesen kisebb településen éli mindennapjait, van-e bármi, amit hiányolnak a nagyvárosi életből?
„Nagyon sok olyan dolog van, amit hiányolunk. Teljesen más az élet Szegedhez képest, mert Szeged azért valóban egy sokkal nagyobb város, egy sokkal nagyobb helyszín, sokkal több lehetőséggel, a szó jó és rossz értelmében egyaránt. De igazság szerint azt gondolom, hogy amíg azzal vagyunk elfoglalva, hogy mi a feladatunk, és az igényeinket ki tudjuk elégíteni, addig teljesen mindegy, hogy az ember hol él” – felelte a 40 éves exsportoló.
Kiemelte: nem akar azzal foglalkozni, hogy jobb-e vagy rosszabb-e az a helyszín, ahol vannak, mert az a fontos, hogy az eltervezett feladatokat meg tudják valósítani. Az újrakezdést illetően hozzátette, hogy azért időbe telik, amíg megismerik az új környezetet, az életmódjukhoz legjobban illő helyeket, új baráti közösséget építenek ki, ami az új élet felépítésénél alapvetően jelenthet egy kis kihívást.
„Én azt gondolom, hogyha ezeket így visszanézem, akkor nagy különbség nincsen Szegedhez képest. Tényleg csak az, hogy kicsit több kutatómunkát igényel.”
Jelenlegi munkájával kapcsolatban elmondta, hogy többnyire gyerekekkel foglalkozik, de van két japán versenyzője is (összesen 25 sportoló szakmai munkáját irányítja), emellett pedig még egy darabig a dunaújvárosi női vízilabdacsapatnál is ténykedik mint erőnléti edző.
Szeretem a szabadságot, szabadidőt, amit el tudunk tölteni, és igyekszem minél többet foglalkozni ezekkel a gyerekekkel, akik hozzám kötődnek. Szükségük is van rá, mert azt gondolom, a mai rohanó világban nagyon nehéz őket rávenni a mozgásra, és olyan környezetet adni nekik, amellyel az egészségüket is meg tudják őrizni. Egy kicsit bele tudnak látni a versenysportba is, illetve valahol élményt is kapnak a természethez, és nem a négy fal között, valamilyen informatikai eszközzel a szobában vannak, amivel el tudják ütni az időt, és valamilyen szociális hálón keresztül tartják egymással a kapcsolatot. Nekem ez elhivatott misszióm, hogy a gyerekeket arra neveljem, mozduljunk ki a négy fal közül. És igenis legyen fizikai kapcsolat köztünk, tudjunk egymás szemébe nézni, tudjunk egymással személyesen kommunikálni. Szerintem ezek rendkívül fontos dolgok, és remek lenne, ha ebben el tudnánk valamit érni. A legfontosabb az, hogy a gyerekek egészségesebben tudjanak fejlődni.
Miután Ázsiából hazaköltözött, Szegeden tervezte a folytatást, de mivel erre nem akadt megfelelő opció, jött Dunaújváros, ahol viszont megkapta azt a lehetőséget, hogy olimpikonokat készítsen fel az ötkarikás viadalra. Itt nagyon sok pozitív visszacsatolás volt, de akadtak részek, ahol falba ütköztek az elképelések.
„Egy relatív kész versenyzővel sokkal nehezebb együtt dolgozni, mint egy nulláról indulóval. Megvannak a beidegződések, amik alapvetően meghatározzák, hogy meg tudok-e változtatni valamit a sportolónál vagy sem. Egy relatív kész versenyzőnek elmagyarázni azt a hibát, amit addig jónak vélt és szembesíteni őt azzal, hogy mi az, ami nem jó... Ebbe is futottam már bele, nem biztos, hogy még egyszer azt mondanám, hogy felnőttekkel akarok dolgozni. Így ebben a formában nem, mert nagyon nehezen fogadják a kritikát, és inkább azt mondtam, hogy inkább legyenek gyerekek. Nem is feltétlenül az élsport a lényeg, mert a kajak-kenut kipróbálók nagyon pici hányadából lesz versenyző, főként élversenyző. Rengeteg mindentől függ, hogy mitől lesz valaki sikeres. Például a szerencsétől, az alkattól, az edzőtől, a helyszíntől, a családtól, de folytathatnám még ezt a listát, hogy mennyi mindennek kell összeállnia.
elindítani egy egyesületet a nulláról nagyon nehéz kihívás, de hogyha azt veszem figyelembe, hogy nem is az a célom, hogy mondjuk minél több világbajnokom vagy olimpiai bajnokom legyen, akkor meg egy kicsit talán egyszerűbb a helyzet. egy közösségépítéséhez ugyanis nem kellenek nagy dolgok. leginkább annyi, hogy legyen egy jó irány és mellé jó szemlélet. valamint elengedhetetlen egy nagy mosoly, és kell pár olyan ember, aki ebben partner. beleáll valamibe, elkezdi csinálni, és ezzel utána majd bevonzza a többieket. amikor megtapasztalják, látják, hogy ez egy jó dolog, akkor annak majd híre megy.
Először tehát a közösség legyen meg, ez talán mind közül a legfontosabb dolog, mert arra lehet bázist alapítani, hogy itt nagyon sok embernek tudjunk gratulálni. Ha nem lenne tömeg mögötte, akkor tudás sem lenne arra, hogy valaki el tudja dönteni: élsportoló is akar lenni vagy sem. És persze annak is nagyon fontos a szerepe, hogy az ember szeresse azt, amit csinál, mert enélkül nem fog működni.”
Beszélgetésünk több pontján ismerősök, korábbi versenytársak szólították meg pekingi bajnokunkat, kíváncsiak voltunk hát, hogy új környezetben mennyire ismerik fel.
Nem biztos, hogy túl sokan felismernének a városban, ha végigmennék a főutcán. Talán még van egy korosztály, az élsportot jobban figyelemmel követők, amelynek a tagjai igen. De ez a réteg is már egyre idősebb lesz, és az sem biztos, hogy bárhol összefutnék velük. Úgyhogy azt gondolom erről, hogy inkább már nem ismernének fel.
Vajda Attila szerint a mai szülők nem feltétlenül úgy gondolkodnak, hogy élversenyző legyen a sportoló gyerekéből, inkább csak azt szeretné, hogy egészségesen éljen.
„Kicsit olyanok vagyunk, mint egy gyerekmegőrző – nevetett fel. – Aztán, hogy ki lesz belőle ügyes, és ki nem, hát ez majd elválik. Pár évnyi gyakorlás után lehet látni azt, hogy ki az, aki valóban versenyérett és versenyzésre alkalmas, és lehet rajta gondolkodni, hogy elindítsuk. És biztos vagyok benne, hogy lesznek olyanok, akiket soha nem fogok nevezni versenyre, mert egyszerűen nem alkalmas rá. Viszont közösség szempontjából meg fontos neki a mozgás. És ezt nekünk fel kell tudni mérni, hogy mivel teszek jót. Azzal, hogyha mindenáron versenyeztetem, és esetleg elveszítek egy értékes embert, vagy nem versenyeztetem, és valamilyen módon hatást tudok arra gyakorolni, hogy jobb legyen az élete. Egészségesebbé váljon, vagy egyáltalán megszeresse ezt az egész történetet.”
„Mert megszeretni a sportot, azt többféleképpen lehet. Megszerethetem úgy, hogy versenysport, legyőzöm a riválisaimat, de megszerethetem azért is, mert le tudom győzni saját magamat. De akár megszerethetem amúgy is, hogy ez egy életforma és szabadság, jó érzés, jó közösség, és az ezen belül rejlő lehetőségek, hogy elutazhatok az országon belül bármelyik vízre, végigevezhettek a Dunán, a Dráván, a Tiszán, a Sajón, a Bodrogon, bármelyik folyón, a Körösökön, és megannyi, megannyi hely van. Vagy átevezhetek a Balatonon, sárkányhajózhatok, kenuzhatok, supozhatok, kajakozhatok, szörfözhetek. Tényleg nagyon sok további lehetőség van, elmehetek akár raftingolni is.
Ha már megvan ez a fajta szeretet, akkor utána sokkal könnyebb bármi. én nem fosztanám meg ennek a lehetőségét senkitől.
Hány olyan ember mászkál itt egy kajak-kenu versenyen, aki lehet, hogy soha nem ért el sportolóként semmit? Pusztán azért, mert szereti, és a gyerekét is arra neveli, hogy szeresse ezt az egészet, mert van benne egy olyan pozitív érték, amely arra sugallja a szülőt is, hogy ez valós érték és egyfajta hovatartozás is. Elmondhatom azt, hogy ahhoz a családhoz tartozok, ami Magyarország legsikeresebb sportága. Függetlenül attól, hogy versenyző vagyok-e, vagy sem.”
Vajda Attila 2004-ben az athéni olimpia bronzérmével robbant be a köztudatba, két évvel később már vb-n is dobogóra állhatott, éppen Szegeden. Egy évvel később aztán világbajnoki címet ünnepelhetett fő számában (C–1 1000 m), újabb egy évre rá pedig jött a már említett pekingi olimpiai bajnoki címe.
A 2009-es esztendőben második, egyben utolsó Eb-aranyát szerezte, majd 2011-ben Szegeden, 2013-ban pedig újra Duisburgban lett világbajnok. Emellett 2014-ig négy vb- és egy Eb-ezüst, valamint egy-egy bronz is felkerült a dicsőségfalára.
Kíváncsiak voltunk, hogyan néz vissza a pályafutására, hiányol-e valamit belőle, hullámvasútként tekint rá, vagy úgy érzi, hogy megvolt az íve a karrierjének.
„Mindegyikre tudok valamit mondani, mert elégedettnek elégedett vagyok. Van-e hiányérzetem? Van. Hullámvölgyek voltak-e, vagy íve volt a pályámnak? Én azt gondolom, hogy is-is. Aki bennfentesként egy kicsit is járatos ebben a történetben, az tudja, hogy az élsport és a sport nem egy lineáris történet, amely állandó, kiszámolható képletek mentén halad. Mindig vannak a fejlődés folyamán olyan szakaszok, amikor egy picit feljebb megyünk, és olyanok, amikor egy kicsit visszább esünk. Ha ezeket a lépcsőket összességében tekintjük, akkor majd lesz egy íve ennek az egésznek, tehát ezért mondom, hogy végül is volt íve. Ha csak az évről évre történő dolgokat vesszük, akkor mondhatjuk, hogy egy kicsit ilyen hektikusabbá válik a kép, de pont ezek miatt volt nagyon sok minden szép és jó.
AHHOZ, HOGY VALAMINEK ÍVE TUDJON LENNI, AHHOZ KELLENEK SIKEREK ÉS KELLENEK KUDARCOK. HOGYHA NEM LENNÉNEK KUDARCOK, AKKOR NEM TUDNÉK ÉPÍTKEZNI. HA NEM TUDNÉK ÉPÍTKEZNI, AKKOR VÉGÜL IS HOGYAN HATÁROZNÁM MEG AZT, HOGY LEGYEN ÍVE ENNEK A DOLOGNAK. HA AZ EGÉSZET ÍGY LEFEJTEM ÉS VISSZABONTOM, AKKOR EZEKET KELL, HOGY LÁSSAM ÍGY MAGAM ELŐTT, HOGY IGEN, VOLTAK HULLÁMVÖLGYEK, VOLTAK ÉVBELI HULLÁMVÖLGYEK, DE HOGYHA AZ EGÉSZ PÁLYÁMAT VESZEM, AKKOR AZ EGÉSZNEK VOLT EGY ÍVE, MERT VÉGÜL IS A KARRIEREM TETEJÉN HAGYTAM ABBA, ÉS VÁLTOTTAM VALAMI MÁSRA”
– felelte Vajda.
A hiányérzettel kapcsolatban elmondta, hogy természetesen akad. Két eseményt is meg tudna nevezni, ahol alakulhattak volna máshogyan is a dolgok, de ezekbe egyrészt etikailag nem szeretne belemenni, másrészt pedig úgy érzi, a meglévő hiányérzeteket most már el kell felejtenie. Nem tudja visszapörgetni az idő kerekét, hogy bizonyos dolgokat máshogyan csináljon.
Örülök annak, hogy amit 13 évesen elterveztem, azt, hogy olimpiai bajnok akarok lenni, azt végül teljesítettem, és ha így veszem, akkor az életem egy sikertörténet, hiszen amit elterveztem, azt megvalósítottam.
Két olimpiai érmem is van, szóval még csak azt sem mondhatom, hogy na, éppen egyszer valami összejött. Azért egy több mint tíz évet átölelő pályafutásom volt ebben a sportágban a C–1 1000 méteren, ami szerintem nagyon magas szintet kíván meg, hosszú időn át, szóval ezek alapján nem lehetek elégedetlen, de vannak olyan dolgok, amikre azt mondhatnám, hogy igen, történhettek volna másként is” – tette hozzá.
Arról is faggattuk a korábbi sportolót, hogy olimpiai bajnokként nehezebb-e esetleg újra motivációt találni a folytatásra.
Én mindig a legjobb akartam lenni. Szóval én azért lettem olimpiai bajnok, mert én a legjobb akartam lenni. Engem nem érdekelt a pénz, nem érdekelt semmi más. Engem kizárólag egyvalami foglalkoztatott, hogy a legjobb legyek! Engem ez az egy dolog motivált. Nekem az volt a hajtóerő, hogy a legjobb időt akarom megevezni, a legjobb akarok lenni. Ha meg tudom nyerni a versenyt, akkor nyerjem meg. Ha meg tudom védeni a címemet, akkor védjem meg. Szóval ezek a dolgok így belőlem ebből fakadnak. És a belső motivációm is ez, hogy saját magamból mindig a legtöbbet kihozni. Ez ma is így van, a saját belső motivációmat is az határozza meg, hogy mindig alkotni valamit, valamit csinálni, valamivel tevékenykedni, valamit hozzátenni.
S hogy mi motiválja még 40 évesen? Például a futás. Áprilisban lefutott egy maratonit, amire készült, ráadásként kitűzött egy célidőt, amelyről sokáig úgy festett, hogy azt is sikerrel veszi.
„33 kilométernél még úgy nézett ki, hogy a végén majd 3 óra 50 perc alatt leszek, aztán mégis kicsúsztam a négy órából. Teljesítettem a távot, nem rosszul. Jól volt felépítve a történet, már a felkészüléstől kezdve, csak voltak olyan dolgok, amiket akkor tapasztalsz meg, amikor benne vagy. Előtte nem tudott lemodellezni. Tehát el kell menni a 33. kilométertől a 34. km-ig ahhoz, hogy megtudd, azon a ponton mi vár rád. Hiába látod kívülről, mit hogyan kell csinálni, belül kell átélni. A felkészülés alatt futottam 34 kilométert, és azt gondoltam, hogy akkor menni fog a dolog, aztán 35 kilométer után mégis volt olyan pont, amikor egyszerűen hiába ettem, ittam, próbálkoztam bármivel, olyan volt, mintha a lábam már nem akart volna továbbmenni. Szinte kézzel kellett rakosgatnom a lábaimat, hogy menjél már tovább, hát ilyen nincs, ezt nem hiszem el... Szóval a motiváció az mindenkiben addig van, ameddig jól érzi magát, és szereti, amit csinál. Az, hogy kinek mi szerez örömöt, én nem tudom.
Valakinek a pénz, valakinek a mozgás öröme, valakinek a saját maga legyőzése, én inkább az utóbbi vagyok. Hogyha le tudom magamat győzni, és be tudom bizonyítani azt, hogy én képes vagyok valamit megcsinálni, akkor az engem motivál is
– összegzett Vajda Attila.
(Borítókép: Vajda Attila versenyez a férfi C–1 1000 méteren a XXIX. nyári olimpián a Sunji evezős és kajak-kenu pályán. A magyar versenyző győzött, így megszerezte az aranyérmet. Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI)