Bakó Zoltánnak a mindössze kilenc évig tartó sikeres válogatott pályafutása alatt az 1976-ban, Montrealban, kajak kettesben, Szabó Istvánnal párban kiharcolt olimpiai bronzéremmel kellett beérnie, majd ennél bő léptékkel nagyobb sikereit a norvég válogatott Knut Holmann és Eirik Vearas Larsen edzőjeként könyvelhette el. Két remek versenyzővel, akik három olimpián összesen öt aranyérmet lapátoltak össze. Az ötszörös világbajnok Bakó északi munkahelyét váltva immár a tizedik éve a dán kajakozók sikereinek a kovácsa. Legsikeresebb tanítványa, egyben a magyarok egyik legnagyobb ellenfele, Emma Jörgensen.
A kiváló kajakos Rióban ezüstérmes, Tokióban két számban is harmadik helyezett lett az ötkarikás játékokon. Majd éremgyűjteményét Párizsban egy újabb bronzzal egészítette ki, miután a női egyesek 500 méter döntőjében, az immár nyolcszoros olimpiai bajnok új-zélandi kajakkirálynő, Lisa Carrington és a magyar ász, Csipes Tamara mögött a harmadik helyen ért a célba.
A 73. születésnapja előtt álló magyar szakember az Indexnek felelevenítette: a csábításnak engedve Brazíliában is szeretett volna bizonyítani, és nem rajta múlt, hogy két év után össze kellett csomagolnia, majd családjával együtt Budapest felé vennie az irányt.
„Tehetséges srácokban arrafelé sem volt hiány, akik közül néhányat, amolyan született talentumokat a favellákból, a nyomornegyedek összetákolt viskóiból szedték össze. Eleinte úgy tűnt, hogy egy olimpiai ciklus leforgása alatt jönnek is majd az eredmények. Lelkes voltam, mint mindig, azonnal megakadt a szemem Isaquias Queirozon. Utólag sajnálom is, hogy csak a hazautazásom után jött igazán bele, majd egymást követő három olimpián is érmet tudott nyerni. A lelkesedésem akkor hagyott alább, amikor a havi fizetésem nem jelent meg a számlámon, amikor pedig ezt szóvá tettem, jöttek a rablómesék, az elfogadhatatlan magyarázkodások. Kiderült, hogy a brazil olimpiai bizottság nem az én számlámra utal, hanem a helyi kajak-kenu szövetség elnökének, aki aztán úgy bánt az engem illető összeggel, mintha az a sajátja lett volna. A jogtalan visszatartás és a pofátlan csapolás többször is megismétlődött, egyre dühösebb lettem, mert kiszolgáltatottnak éreztem magamat. Nem kis erőfeszítésembe került, amíg sikerült kivasalnom az elnökből a pénzemet, de a családomra is gondolva elég gyorsan véget vetettem a brazíliai kalandnak. Elköszöntem Dél-Amerikától, azóta teljes a nyugalom, és a sikerekben sincs hiány” – ennek a furcsa és tanulságos történetnek a felelevenítésével kezdte a mondandóját a lapunknak nyilatkozó Bakó Zoltán, akinek versenyzőként két olimpiával sem volt szerencséje.
„Húszas éveim legelején kezdő fiatal kajakozó voltam, amikor a négyes újonc tagjaként olimpikon lehettem Münchenben. Tudom, a magyar mérce más, de én nagyon büszke voltam a hatodik helyünkre, mert minimális volt a különbség az érmes és a pontszerző hajók között. Négy évvel később már nekünk állt a zászló, ezért bosszantott nagyon, hogy nem sokkal az olimpia előtt vesegörcsökkel orvoshoz kellett fordulnom. A Sportkórházban derítették ki, hogy egy nem aprócska vesekövet kell megszülnöm, máskülönben műtét következik. Ricsi bácsi, így hívták az urológus szakorvost, akit valamilyen okból szinte minden élsportoló ismert, arra biztatott, hogy ugráljak a lépcsőn, nagyokat zökkenjek, mert attól majd megmoccan a kő. A dolog persze nem ment vezényszóra, amire pedig végre sikerült megkönnyebbülnöm, és elhagynom a kórházi osztályt, hat kilóval lettem könnyebb, ami érezhetően az állóképességem rovására is ment. Nagy nehezen összekaptam magamat, és Montrealban úgy küzdöttem, ahogy a csapattársaim elvárták tőlem.”
Mindez semmi volt ahhoz képest, ami az akkor már világbajnok Bakó Zoltánnal történt a moszkvai olimpia előtt, amikor erőben és tapasztalatának mértékében is a csúcson járt.
„Derült égből villámcsapásként jött a baj, durva és ijesztő formájában. Egy szúnyogcsípéstől agyhártyagyulladást kaptam, féltem és féltettek, amikor a László kórházban karanténba kerültem, a fertőző betegek osztályára. Két hónap is eltelt, amíg a zárójelentést a kezembe adták, csak az járt a fejemben, hogy nincs szerencsém az olimpiákkal, a sors rossz lapot osztott nekem. Az olimpiai döntőt tévén néztem meg, nem tudtam elhitetni magammal, hogy érdemes nekirugaszkodnom egy újabb négyéves menetelésnek. Pedig akkor még csak sejteni lehetett, hogy az 1980-as bojkottot ellenbojkott fogja követni, és a magyar kajakozók és kenusok nem Los Angelesben tehetik vízre a hajójukat, hanem az egykori NDK-ban, »Los Grünauban«, ahogy mi, a csalódott magyar versenyzők az olimpia pótlására megrendezett barátságversenyeket emlegettük.”
Betegsége tehát 29 esztendősen előre hozta a pályazárásának a napját, senki sem szólhatta meg azért, mert nem akart belefutni még egy nagy pofonba. Szerencséjének mondhatja, hogy volt B terve, sőt C is.
„Szakedzői diplomát szereztem, az angol nyelvtudásomon is javítottam, és ez átjárót jelentett a versenyzői és az edzői pálya között” – folytatta Bakó Zoltán, aki több visszavonult versenyzőtársát követve a hajóépítéssel is megpróbálkozott, üzleti sikereit azonban sokkal inkább az ajándékboltpiacon könyvelhette el.
„Futott a szekér, exportra is vállalkoztunk, aztán jöttek a hipermarketek és a gazdasági visszaesés. Mielőtt viszont elveszítettünk volna mindent, gyorsan és ügyesen kifaroltunk. Ekkor jutottam arra, hogy nem a portékákat kell értékesítem, hanem a magam tudását és tapasztalatát. Ezért vágtam neki a világnak, és tettem próbára magamat három olyan országban is, ahol az idegeneknek sokkal nehezebb a dolga az ott született edzőknél.”
Bakó Zoltán nem mond újat azzal, hogy azokban az országokban, ahol légiós edzőként megfordult, messze nem olyan kielégítők a felkészülés lehetőségei, mint Magyarországon, ahol a sport stratégiai ágazatnak számít, benne a kajak-kenu eredményességének köszönhetően külön is kiemelt figyelmet kap. Ennek megfelelő a rendelkezésre álló büdzsé mértéke is, mégis tud olyat mondani, ami több, mint meglepő.
Bakó Zoltán kiemelte: mások a szokások Dániában, de Norvégiában is, ahol a versenyzők nagy többsége úgy áll bele a kemény edzésekbe, hogy a munkahelyéről érkezik oda, és elfogadja, hogy amatőrként kell felvennie a versenyt olyanokkal, akiknek a sport már fiatal korukban is megélhetést jelent.
Világbajnok és Európa-bajnok tanítványom, a kétszeres olimpiai bronzérmes Emma Jörgensen büszke arra, hogy a szobafestői mesterséget tanulta ki, és részben ebből biztosította eddig a megélhetését is. A jövőben talán jobb dolga lesz, mert közben olyan képesítést is szerzett, amivel konditermekben és fitneszközpontokban vezethet tanfolyamokat, akár versenyzői évei alatt. Sokan hónapokig várnak arra Dániában, hogy szakképzett edző foglalkozzon velük, és ne magukra utalva kelljen elvégezni az edzésmunkájukat. Volt úgy, még Norvégiában, hogy én voltam az egyetlen főfoglalkozású tréner, akinek egyszerre 18 férfi és női versenyzőt sóztak a nyakába, és nyolc éven át senki nem kérdezte meg tőlem, hogy akkor végeredményben boldogulok-e velük, vagy sem.
Bakó Zoltán arról is szót ejtett, hogy a dán sportági szakszövetség forintban kifejezve 500 milliós éves költségvetéssel gazdálkodik, más forrás nincs, ebből kell fedezni minden szakág kiadásait, kielégíteni az eszközbeszerzéssel, az edzőtáborokkal és a versenyeztetéssel kapcsolatos igényeiket.
„Szerencsések a magyar sportolók, hogy az olimpiai teljesítményüket milyen nagyvonalúan ismerik el, aminek mértéke össze nem hasonlítható a dániai keretekkel. Abban az országban egy olimpiai bajnok körülbelül bruttó 5 millió forintnak megfelelő jutalmat kap, amelynek a nettó értéke 2,8 millió forint lehet, de a versenyzők még ennek is örülnek. Az edzőknek közben nem jár semmi jutalom, mondván, hogy a munkájukért a fizetésüket kapják. Ezzel szemben azoknak a fiatalabb vagy idősebb sportolóinknak, akik edzésre szeretnének járni, hajóba ülni és edzők segítségét kérni, a zsebükbe kell nyúlniuk. Két jó versenyzőm is rajthoz állt a múlt héten az üzbegisztáni Szamarkandban megrendezett világbajnokságon, ahol a nem olimpiai versenyszámokban folytak a küzdelmek, az egyik érmes is lett. Neki és a csapattársainak állnia kellett az utazással és a szállással kapcsolatos költségek felét, azaz 2500 eurónak megfelelő összeget kellett előteremteniük.”
Bakó Zoltán hozzátette: a világért sem panaszkodna, csupán ilyen világban éli az életét Dániában a családjával, feleségével, valamint érettségi vizsga előtt álló lányával, Borival.
Szabad kezet kaptam, nincs feszültség az edzéseken, errefelé senki sem áskálódik vagy szívja a másik vérét. Megnyugtató a családom számára, hogy ha hazavágyunk vagy intéznivalónk akad, másfél óra alatt Budapesten lehetünk. Onnan vezet az utunk a Balaton közeli otthonukba, az 1500 lakosú Balatonfőkajárra, amit a nyugalom szigetének szoktam nevezni
– mondta Bakó Zoltán, aki még nem döntött arról, hogy milyen tartalommal tölti meg a következő négy esztendőt.
Függ ez attól, hogy a 28 éves Emma Jörgensen kitart-e mellette (nagy valószínűséggel igen...), de attól is, hogy milyen jövőkép alakul ki a dán sportolónőben, és azt milyen motivációval tudja párosítani.
A veterán szakember végezetül még arról is beszámolt, hogy gyakran beszélget a hozzá hasonlóan eredményorientált és jókedélyű Csipes Ferenccel, aki az olimpia előtt konfrontálódott ugyan itthon, de a párizsi eredmények végül mégis az ő szakmai előrelátását és döntéseit igazolták. Szokatlan ugyanakkor Bakó számára, hogy a magyar válogatott aranyérem nélkül tért haza az olimpiáról, ezért az igazán nagy ünneplés el is maradt. Nem úgy, mint Dániában, ahol Emma Jörgensen harmadik helye után örömtáncot jártak a helyi szövetség vezetői.
(Borítókép: A dán Emma Jörgensen versenyez a kajakos női 200 méteres sprint elődöntőjében a kenus sprintek tizenegyedik napján a 2020-as tokiói olimpiai játékokon, a Sea Forest Waterwayen 2021. augusztus 3-án. Fotó: Tom Weller / DeFodi Images / Getty Images)