Bő egy éven belül kétszer kapott megalázó verést Norvégiától a női magyar kézilabda válogatott. Visszanézve az egy évvel ezelőtti meccs tudósítását, könnyen kikövetkeztethető: ugyanaz volt a meccs forgatókönyve.

Lunde-Haraldsen a nem túl erős lövéseket könnyen fogta, visszarendeződni nem sikerült, mert a tempót nem bírta a csapat, amelyik lövőhelyzetbe is alig került. Annyi különbség akadt, hogy több akciógólt lőttünk péntek este. Most tizenegyet, tavaly hetet.

Egy éve 33-13 volt, most Pálinger Katalin visszatérése ellenére 34-13, igaz a győri kapus világklasszisként védett két meccsen, most rendre kiszolgáltatott helyzetbe került az első félidőben, a második félidőre nem is volt értelme a pályán tartani.

A norvég kapitány igazán udvariasan kiemelte, hogy túlzó a különbség, pedig sajnos nem az, hiszen az élet csak ismételte önmagát.

A két győztes meccsen - Franciaország, Szlovénia - sem emelkedett ki támadójátékunk, de a védekezés rendben volt, és mivel húsz gól alatt sikerült tartani ellenfelet, nem maradhatott el a győzelem.

A félelmetes iramban játszó norvégok pontosan tudták, hogy labdaszerzéseik után nem érnek vissza a magyar védők, illetve azt is átlátták, amit a franciák szerencsére nem, ha beállóhoz eljuttatják a labdát, akkor nyert ügyük van.

A magyar védekezés is csődöt mondott, mert fizikálisan is fölénk nőttek, a hétgólos beálló, Heidi Löke pedig megmutatta, miért szeretné a Győr mihamarabb megszerezni.

Ennyi történt, egy kétségtelenül brutális vereség, és Szucsánszki Zitának abszolút igaza van abban, hogy ez a tévén keresztül is borzasztó volt, nem még a pályán átélni.

„Gyorsaságban, támadásban, védekezésben, mindenben jobbak voltak. Most láttuk igazán, hogy a norvég kézilabda a világ csúcsán van, bár előzetesen azt hittük, jobban megnehezítjük a dolgukat” - jelentette ki a handball.hu-nak.

Az irányító jelezte, csapatként kell viselkedni a következő meccsen – az lesz az igazi vízválasztó -, és akkor a négy közé jutás elérhető. Ehhez még Hollandiát és Svédországot is felül kell múlni, de mindkettőre van sansz. Egy éve a nagy vereség után a franciákat sikerült legyőzni.

Mátéfi Eszter kapitány a franciák elleni győzelem után azt sugallta, a norvégok elleni összecsapást talán célszerű feladni, aztán változtatott. Ha feladjuk, akkor is nagyjából ekkora lett volna a különbség, mert ahogy fogalmazott, öngyilkos taktikát választottunk, türelmes játék helyett egy két passz után lőttünk. Haraldsen tökéletesen ismeri a mieink gyengéit, hiszen Győrben véd, ráadásként a világ legjobb fala áll előtte, amelyik könnyedén kiszorítja az ellenfél játékosait.

Ez a meccs alátámasztotta, amit eddig is tudtunk: nekünk nem a norvégokat kell legyőzni, hanem a velünk hasonszőrű csapatokat. A két győzelem lehet, hogy elvakította a reális értékelést, de a legjobbkor jött ez a durva pofon.

A folytatásra segítség lehet, hogy a váci átlövő, Tóth Tímea a csapat után eredt, és ha csak mondjuk három gólt vállal meccsenként, még nagyobb az esély a középdöntőbeli sikerre.

A magyar válogatott nem először élt át kínosan nagy zakót, az olimpián az oroszok és Dél-Korea is átgázolt a szétesett, hitehagyott csapaton, de kis pihenő után a románok ellen négy gólos siker következett, és az elődöntő.

Az ukránok pedig nem a románok, könnyebben verhetők, még ha az önbizalmuk értelemszerűen jelentősen meg is nő a németek szétverése után.