A tavaly kinevezett dán kapitány, Kim Rasmussen munkáját segíti majd Siti Bea. 2013-ban Hajdu János mellett volt másodedző, a 2012-es Európa-bajnokságon pedig még Karl-Erik Böhn (KEB) bizalmasa ugyanilyen minőségben. Amikor még itt volt a tragikusan gyorsan meghalt norvég szakember, volt egy olyan mondás, annak a csapatnak Siti az edzője, KEB pedig a pszichológusa.

„Tényleg? Nem is hallottam erről. Egy biztos, KEB a csapatot önmaga fölé emelte, neki ilyen volt a habitusa. Nagyon jó ember volt, sokat beszélgetett a lányokkal, elhitette velük, hogy jók, nincs mitől tartaniuk. A saját pénzét is a csapatra áldozta, csak hogy jobbak legyünk. A játékosok elhitték, hogy le tudják hozni a csillagot az égről. 2012-ben ennek eredménye lett többek közt az Eb-bronzérem.”

Akkor még sokat kellett tolmácsolnia, úgyis kivette a részét az irányításból. Hajdu Jánossal más szerepköre lett, és akkor még erősen hittek abban, hogy KEB visszatér, és nem olyan súlyos a betegsége.

„Jánosnál a norvég és a magyar iskolát igyekeztünk ötvözni, hiszen az erőnléti edző, Tord Ellingsen Magyarországon maradt KEB stábjából, jelenleg is a Fradinál dolgozik. Ha a brazil meccs jól sikerül a vb-n, bent vagyunk a négyben. Most Kimnél, már kevesebb fordítási feladatom van. Úgy gondolja ugyanis, a játékosoknak azt a pár angol szót meg kell érteniük, emellett persze vannak magyarul utasításai.

Kim mindent kézben tart, de eközben feladatokat is delegál, és nagyon szigorúan be is tartatja azokat. A stábnak éppúgy, mint a csapattagoknak”

- így jellemezte, hogyan változott meg a munkája a válogatott mellett az előző időszakokban.

Siti visszatérése akár jó előjel is lehet, mert 2012-ben bronzérmes lett az Európa-bajnokságon a csapat, ez a sportág utolsó érme nagy tornáról. 2013-ban a későbbi győztes brazilokkal szemben hajszálon múlt, hogy összejöjjön a négy közé jutás. A hosszabbításban 33-31-re nyertek az Amorimmal felálló brazilok.

Azóta viszont kicsit eltávolodtunk az érmektől, így az olimpiai részvétel sem sikerült 2016-ban. Rasmussen érkezésével kellene visszakerülni a világelitbe, ami Siti szerint abszolút nem lehetetlen, még ha elég huncut – szó szerinti jellemzése - is a mieink csoportja. De ne szaladjunk ennyire előre.

A futás sebességében, a fizikai mutatókban jobbak az ellenfelek, ezt keserűen meg kell állapítani, de ezt bekalkulálva is előre lehet lépni, ha van arculata, rendezettsége a csapatnak.

„Lemaradásunk volt már KEB érkezésekor is, azóta fejlődtünk valamennyit, de a világ sem vett vissza a rohamtempóból” - jelentette ki.

A BIP-teszten, más néven az ingateszten – sok apró sprint nagy intenzitással - folyamatosan javul a magyarok teljesítménye, de mélyről indultunk, így igazán ugrásszerű javulással sem lehet utolérni a most nemzetközileg kiemelkedő – norvég, holland, orosz, francia - csapatot. Emiatt is bírják nehezebben a magyarok a sorozatterhelést, és veszítenek a második hétre a dinamikából, holott a legfontosabb meccsek akkor jönnek, és a legjobbak még akkor is tudják fokozni a tempót, és kritikus helyzetekben hoznak gyorsan jó döntéseket.

„Az a legnagyobb baj, hogy 15 évesen egy magyar gyerek az edzés sok területén van lemaradva. A labdával viszont elég sok mindent tud. A norvégoknál akkor indul be csak igazán a képzés, előtte is mozognak, sportolnak, úsznak, futnak a gyerekek, de az igazi felkészítést akkor kezdik el. Elkezdik a fizikum építését, odafigyel egy dietetikus is rájuk, akármit nem ehetnek.

Kim a mai napig nem érti, hogy mi, miért rántunk ki mindent, amit a konyhában találunk. És ami nem feltétlenül egészséges.

A skandinávoknál 15 évesen a legjobb edzők foglalkoznak a gyerekekkel, és mindenre aprólékosan megtanítják. Nem kell mindenáron nyerniük a hétvégi meccsen. Nálunk viszont igen, mert örökös eredménykényszer van utánpótlás szinten, ami láthatóan a képzés rovására megy. Már ennek jeleit látom a 10 éves kislányomnál is, amikor a legfontosabb a játék öröme lenne.”

Siti összehasonlította a norvég és a dán stílust. Míg a norvégok a precizitásban hisznek, és minden lépést begyakoroltatnak, és a fejekbe ültetik, addig a dánok valamelyest rugalmasabbak. A norvégok inkább robotok, a dánoknál olykor az egyéniség is előtérbe kerülhet. A dánok 1996-tól 2004-ig uralták az olimpiákat, utána jött a norvég korszak: 2008-at és 2012-t nyerték meg, 2016-ban némileg váratlanul jöttek az oroszok.

Siti azt érzékelte, hogy mentálisan is vannak különbségek, ezeket próbálja eltüntetni Rasmussen, aki pozitív energiát sugall, rendszerbe helyezte a mieink játékát, nem szabad kilógni a sorból, és azt is kezdik megérteni a játékosok, kire, milyen szerep hárul, mindenkor. Ha előnyben vagyunk, ha hátrányban.

Rasmussen amiatt panaszkodott a nyáron, hogy még mindig sokan dohányoznak, amit ő értelemszerűen nem helyesel.

Jó tíz éve a norvégok is füstöltek a szállodában, az öltözőben is, a feszültség levezetésének egyik módja volt. Aztán egyszer csak abbahagyták.

A teljesítmény fejlődéséhez biztosan nem járul hozzá a dohányzás, és arról még nem is beszéltünk, hogy a válogatott melegítőjében minimum komikusan hat, ha dohányzik valaki. Van itt is előrelépés, de az áttörés még várat magára.”

Szokás azt mondani egy válogatott keretről, hogy nem a legjobb játékosok vannak benne, de belőlük lesz a legjobb csapat. A másodedző ezzel a megállapítással nem ért egyet. Szerinte a legjobb játékosok kerültek be.

A csapat összeállítása Rasmussen kizárólagos jogköre – a szó jó értelmében vett Napóleon ugyanis -, nem kért tanácsot, egészen biztosan sokat vívódott azon, hogy ki legyen a jobb szélen, Lukács vagy Faluvégi. Tomori és Szucsánszki egészségügyi állapota miatt is sokat kellett sakkozni, kivárni.

És valószínűleg azért döntött Lukács mellett, mert Faluvégi nem volt még annyiszor a felnőtt válogatottban, és mert már több nagy tempójú meccset játszott a Fradival a BL-ben, ami összességben a legfontosabb.

„Lehetne még személyeken vitatkozni, de nem érdemes. Triscsukot is biztosan hiányolják, de őt ez a szezon megviselte, nem volt cseréje Kisvárdán. Kim pedig úgy gondolta, más jobban illik az ő elképzeléseibe. Az más kérdés, hogy

szerkezeti gondjaink még így is vannak, mert egyet legalább cserélni kell védekezésről támadásra és fordítva.

Egészen biztosan sokat rakosgatta a mozaikokat egymáshoz Kim. A játékosok viszont már értik, mit kell tenniük, ha bent maradnak védekezésben is a támadás után, és ha kiesnek a komfortzónájukból, akkor is van egy elvárható minimum, aminek meg kell felelniük.”

Hová kell pozicionálni ezt a magyar csapatot?

Siti abból indult ki, hogy a norvégok az első meccsen sebezhetőek, ha valamikor. A svédek ellen nehéz meccs lesz, de a svédeket mindenképp meg akarják verni, a norvégokat sokkal nehezebb. Arra több esélyt lát, hogy másodikok leszünk, minthogy az ötödik helyen ragadunk, és nem mehetünk az egyenes kieséses szakaszba. Ebből adódóan a cseheket és a lengyeleket is nyilvánvalóan verhetőnek gondolja. Ha egyik sem lenne meg, az jelentene kiesést, de ez csak rémkép.

„Nem mindegy, hogy a harmadik vagy a negyedik vagyunk a csoportban, noha a hatodik illetve hetedik meccs lesz a legfontosabb, ezt tudja mindenki. Ja, és ha már az imént a 13-as vb-ről beszéltünk, ott azért is veszítettünk, mert annyira a hatodik meccs volt a szemünk előtt, hogy a hetedikkel már nem is foglalkoztunk annyira. A spanyolokon csodás játékkal át is léptünk, de még kellett volna egy lépcső. Ilyen most biztos nem fordulhat elő, mert Kim fejében ott van, mit kell ilyenkor tenni, a lengyelekkel kétszer jutott be a négy közé. Ismeri a helyes képletet.”

Vannak helyzetgyakorlatok az összetartásokon, amivel a koncentrációt fejleszti. Még a Möbelringen Kupa előtt előtérbe került egy 8x8-as négyzet, amin egy-egy utasítást kapva aknákat kellett keresni. Így egyszerű is lett volna, de eközben millió inger – zaj, fények - érte a játékosokat, és ilyen környezetben kellett figyelni az instrukciókra, és kiszűrni azt az egyet, hogy merre kell menni, nehogy bombára szaladjon valaki.

„Nem volt könnyű, de hatásos figyelemösszpontosító feladat.

Nagy zavar lehet a csapaton belül, ha megszűnik a fegyelmezettség, a rendezettség

mert valakihez nem jut a következő, a legfontosabb feladat, mert akkor könnyű megtalálni a réseket.”

Siti most a Nemzeti Kézilabda Akadémia (NEKA) edzője is, keményen követel a gyerekektől az edzésen, jó értelemben üti és vágja őket, a meccsen azonban más a helyzet, mert eszébe jut édesapja intelme, hogy élvezze, amikor a pályán, ne legyen stresszes tőle. A kézilabda mégiscsak a játékról szól.

Amikor azt kérdeztem tőle, melyik volt a három legjobb meccse, a Lützellinden elleni KEK-döntővel kezdte, még 1995-ből. 10 gólt lőtt ugyanis, a németek kint 25-23-ra nyertek, de a visszavágóra nagyon jó alappal indult a csapata. A második meccset meg is nyerték 8 góllal, így könnyedén elvitték a trófeát.

„Volt olyan időszak, amikor hiba nélkül akartam játszani, és

tutista-minimalistának hívtam magamat, ezt a jelzőt én akasztottam magamra.

Lehet, hogy mások is így gondolták, de akkor nem volt gyakori, hogy 22 évesen tízszer kapura lőjek, nemhogy tízszer találjak, de azon a meccsen igen jól ment a játék.”

Az olimpiáról a norvégok elleni elődöntőt jelölte meg, és még ugyanabból az évből a románok elleni Eb-elődöntőt is. Akkor meg is nyerték a tornát.

Hat gólt lőtt a norvégoknak, kilencet a románoknak.

„Az elveszített olimpiai döntőre nem szoktam gondolni egyáltalán, csak ha rákérdeznek, mint ez esetben. Jellemzően csak ilyenkor kerül elő ez a téma.

Van egy ezüstöm, ha hasba szúrom magam, akkor sem tudok változtatni rajta, nem lesz belőle arany.

A múlt régmúlt, a feladat itt van előttünk, valahogy utol kell érni a legjobbakat. Ha visszanézem az én időmben lejátszott meccseket, egytől-egyig kutyafüle a mostaniakhoz. Pedig mi akkoriban a leggyorsabb csapatok közé tartoztunk. Akkor még 60 percet simán a pályán tudott tölteni valaki. Ez ma már esélytelen. De az nem, hogy kitaláljunk valamit, és eredményesek legyünk.”

(Borítókép: Ajpek Orsi / Index)