Zajlik az élet a múlt héten lezárult férfi kézilabda-világbajnokság után. Az egyik kapitány, Vladan Matics hétfőn még kemény szavakat használt, aztán kedden elnézését kért, jelezve, senkit sem akart megbántani.
„Jobban szeretem a magyar kézilabdát, a barátaimat és a sporttárasaimat, semhogy rossz szándékkal, bántóan beszéljek róluk. A magyar kézilabda érdekében a hibákat korrigálni kell, és így, egymást támogatva, közös mederbe terelhetjük a sok jó szándékot a férfiválogatott sikeresebb jövőjéért" – mondta Maticsa Nemzeti Sportnak.
Kifejezetten érdekesnek ígérkezik a Magyar Kézilabda Szövetség (MKSZ) állásfoglalása, hiszen az olimpiai selejtező szempontjából a tizedik hely – szerencsés kombinációval – értékesebb, mint a spanyolok hetedik pozíciója.
Ehhez az kell, hogy
Ha így alakul, akkor Magyarország máris az olimpiai selejtezőben érdekelt, és Norvégiával játszik ugyan, de más európaival nem. Míg a spanyolok két európai ellenfelet is kapnak, amelyek látatlanban sokkal erősebbek, mint bármelyik földrész nem kontinensbajnok csapata.
Akárkivel beszéltünk, mindenki azt mondta: a hetedik hely volt a maximum, amit az amúgy kiváló sorsolás mellett ki lehetett hozni a jelenlegi csapatból.
Még akkor is a hetedik hely a plafon, ha a sérült Ancsin Gábor helyére Bartók Donát kerül, és még akkor is, ha a másik fradista, Schuch Timuzsin az eredeti terveknek megfelelően itthon marad, és Uros Vilovszki kerül a csapatba. Ha Vilovszki utazik, akkor Bánhidit tehermentesíteni tudta volna támadásban, és kettes poszton védekezhetett volna.
Hogy miért nem ők utaztak, azt majd egy nagy értékelésnek kell tisztáznia. Már ha Zsiga Gyula szakmai igazgató ráér, hiszen – mint mondta – ő a felkészülést nem kísérte nyomon.
Végül is a legfontosabb a vb volt, és mivel az Egyiptomnak előkészített ágra kerültünk, őket kellett volna legyőzni, hogy most egész másként nézzünk a teljesítményünkre.
A gondok persze egy csapásra akkor sem oldódtak volna meg.
Ezért is volt érdekes egy másik nyilatkozat, amit a 2012-ben olimpiai negyedik Mocsai Lajos tett.
Mocsai Lajos öt évvel ezelőtt, 2013 januárban – amikor még nem volt professzor és doktor sem, csak szövetségi kapitány – azt mondta, hogy korosztályok hiányoznak a hazai képzésből. Emiatt pedig hibás a szaksajtó is, amelyik nem hívta fel a figyelmet ezekre a problémákra.
Ezek után pár napja a politika akaratából már évek óta professzor és doktor Mocsai azt mondta: az utánpótlás-nevelésnek kultúrája volt és van.
A rektor úr akár el is vitatkozgathat önmagával, de az utánpótlás-nevelésről néhány adatot érdemes leírni.
Az általa csak königpositionnak nevezett balátlövőben Kovács Péter óta hány magyarországi születésű nemzetközi klasszis tűnt fel, aki olimpián villogott, és folyamatosan meccset befolyásoló erő volt? Olyanokat keresünk, akiket a hazai szakma formált. Harmincéves távlatról beszélünk.
Egy: Éles József. Még 1992-ből.
2004-ben Carlos Pérez szerepelt a poszton.
A magyar rendszerből Putics Barna, valamint most Bodó Richárd jött ki. Egyikük sem klasszis, bár Bodó előtt még szép évek vannak. Ilyés Ferenc szerencsére régóta itt van, de ő Romániában lett nagykorú.
A balszélső posztján Pásztor István és Iváncsik Gergő már ott volt a 2004-es olimpián is, Iváncsik amíg bírta erővel, zakatolt a szélen 2012-ben is, azóta nincs hozzá hasonló kvalitás. A hazai populációból 180 centi körül van a többség, a képzés viszont nem járt együtt a poszt jelentős felértékelődésével.
A Mocsai-interjúban nehéz értelmezni, hogy milyen útról tértünk le. Nem egészen érthető, hogyan szólhatott volna bele a képzésbe bármelyik külföldi szakember, hiszen épp azt vetették – jogosan – Vranjes szemére, hogy nem ismeri a hazai mezőnyt, és nem is kíváncsi rájuk.
Európa-bajnokságon, amikor Mocsai logikájával még nem távolodtunk el a magyar stílustól, vagyis 2012-ben, amikor nem mellékesen ő volt a kapitány, és megvertük az olimpiai bajnok franciákat, akkor sem sikerült a nyolcadik helynél előbb jutni.
A magyar iskolát pedig valahogy az Eb-n nem láttuk eddig tündökölni, ami köztudottan a legkeményebb verseny. 1998-ból van a legjobb eredményünk, egy hatodik hely.
Az olimpián mindig lehet minimum egy napot pihenni, kevesebb meccs van, ott tudtunk leginkább érvényesülni, mert egy sikeres negyeddöntővel már éremesélyesek vagyunk, ahogy ezt a tételt 2012-ben sikerült is igazolni.
Egyszerűbb lenne elmondani, hogy a 81-es korosztály (Nagy, Iváncsik, Harsányi, Laluska) és a 84-es korosztály (Mikler, Császár, Zubai) elegye egy kis szerencsével eljutott egy csodás negyedik helyre, de az egy kifutott eredmény volt, az élet úgy hozta, hogy jobb válogatottak végeztek mögöttünk. Buday Ferenc vagy Juhász István fanatikus nevelőmunkája – hogy csak a legfontosabbakat emeljük ki – nélkül még ez a társulat sem jöhetett volna össze.
Az éremesélyes minősítés ellen egyébként Mocsai tiltakozott többször is a 2012-es olimpiai csoportmeccsek után.
Mocsai szerint a külföldi kapitányok sorra kudarcot vallottak.
Itt egy újabb tételmondat, amivel nehéz bármit is kezdeni.
Dujsebajev tényleg nem hagyott jó emlékeket maga után, de Vranjesnek mégiscsak sikerült kiütnie a szlovénokat, ami Mocsainak 2014-ben nem jött össze. (Ne legyünk igazságtalanok, 2010-ben igen, ne vegyük el tőle az érdemeit.)
A magyarul megtanuló Xavi Sabatéval azonban sikerült legyőzni az olimpiai bajnok dánokat – most nem –, és három góllal kaptunk ki a norvégoktól, miközben most kilenccel. 2017-ben hetedik lett a válogatott a franciaországi vb-n, míg a Mocsai vezette csapat nyolcadikként zárt 2013-ban.