Akik látták játszani Sterbinszky Amáliát, egyöntetűen a vagányságát emelték ki, ösztönszerűen volt vezéralkat védekezésben és támadásban egyaránt. A kézilabdával már semmilyen kapcsolata, másban teljesedett ki.
Sterbinszky Amália egy korszakot határozott meg a magyar kézilabdában. A 70-es és 80-as évek fordulóján az ismertsége - jelenkori párhuzammal - csak Görbiczéhez volt fogható, vagyis az egész ország ismerte.
1981-ben férjhez ment egy dán újságíróhoz,
szerződést kapott a dán Helsingörtől azzal a kitétellel, hogy a Vasas rendelkezésére áll a BEK-ben 82 elején. A dán női kézilabdát akkor még nem jegyezték, felettébb örültek, hogy a világ egyik legjobbját a soraikban tudják.
Már ingázott a két ország között, amikor a 82-es hazai rendezésű decemberi vb-n a szovjetek mögött ezüstérmet érdemelt ki a válogatott.
Azóta pedig abban a városban él, amelyiket Shakespeare tett híressé a Hamlettel.
Az egykori klasszis természetgyógyászattal foglalkozik, országos hírű klinikát üzemeltet a városban, neves vendégei is voltak már.
Preben Elkjaer-Larsen neki ajánlott két gólt, miután sikerült meggyógyítania egy válogatott meccs előtt.
Larsen nemzeti hős, noha ő volt az, aki szakadt gatyával kihagyta a tizenegyest az 1984-es Európa-bajnokságon, és nem jutottak döntőbe. Ő volt az, aki Olaszországban bajnoki címhez segítette a Hellas Veronát. Allen Simonsen vacsorázni is meghívta egyszer hálája jeléül. Róla elsősorban azt kell tudni, hogy ő az egyetlen dán aranylabdás, 1977-ben kapta, amikor a Mönchengladbach játékosa volt.
Sterbinszky ügyfelei ahogy fiatalodnak, egyre kevésbé ismerik a sportmúltját, szerinte ez így természetes, ő pedig nem kérkedik vele.
Ha létezik fiatalos, energikus üzletasszony, maradéktalanul illik rá. Az pedig, hogy letagadhatna 10 évet, szinte közhely.
„Örömmel megmutatom a várost, gyere a pályaudvarhoz, és sétálunk egyet. Ne haragudj, hogy tegezlek, de itt, Dániában szinte mindenki tegeződik. Annyira hozzászoktam már ennyi idő alatt, hogy egyszer zavarba is jöttem egy idősebb ügyfelemnél. A dán nyelv ugyanis a magyarhoz hasonlóan ismeri az udvarias magázódást. Tudok magázódni is persze, nem szeretnék egy pillanatig sem tiszteletlen lenni” - kezdte még a telefonban Sterbinszky.
A vízszintes hóesés nem túl gyakori a városban, de olyan idő fogadott a kikötőben, így a városnézés, és Kronstadt várának feltérképezése egy kicsit váratott magára, és a kocsiban valahogy rögtön az emlékezetes 82-es év jött szóba.
Hajókirándulásra ment egyszer a rokonaival, és amikor kiderült, hogy magyarok, akkor a dán személyzet egyik tagja mondta, hogy volt egyszer itt egy magyar kézicsapat. Az évszámot viszont eltévesztette, és Sterbinszky javította ki. „Nekem könnyebb volt visszaemlékezni, mert én annak a csapatnak a tagja voltam. Ezzel olyan érzelmeket váltottam ki, amire nem is számítottam. El sem akarta hinni, hogy a múltjának egy darabja hirtelen ott állt előtte. Azt hiszem, tetszett neki a játékom. Ilyen véletlenek előfordulnak.”
A Vasas eredményeire jól emlékezett, hogy az akkor verhetetlennek számító Szpartak Kijev ellen volt az elődöntő, és az ötgólos mínusz (20-25) után hazai pályán héttel (22-15) nyertek. Kint négy, hazai pályán három gólig jutott. A döntőben jött az akkor félelmetes hírű Radnicski Belgrád, egy másik korszakos csapat, és azt is sikerült legyőzniük. Idegenben 24-21-es vereség, a Fáy utcában 29-19 a visszavágón.
Megmutattam neki a meccs jegyzőkönyveit, és nem saját érdemeit emelte ki - nyolc gólt lőtt -, hanem azt, mennyire szeretett a beállóval, Angyal Évával játszani. És persze mennyire jó közösség volt az a Vasas, és ebben mekkora szerepe volt Mocsai Lajosnak, aki fiatalabb volt nála négy évvel. (Mocsai 28 évesen nyerte meg azt a trófeát, amit előtte senkinek nem sikerült és utána is csak egy embernek.)
Van egy anekdota, mely szerint azt mondta, hogy bízzanak benne fiatal kora ellenére, mert munkamániás, és hátha most ő hozza meg azt a lendületet, amivel sikerül nyerni, hiszen 78-ban és 79-ben elveszítette a döntőt.
Nem szorult rá Lajos, hogy a védőszárnyaim alá vegyem, mert nagyon jó kisugárzása és utánozhatatlan tartása volt, emellett új impulzusokat hozott.
Konkrétan nem emlékszem arra az alkalomra, hogy azt mondtam, hogy higgyünk neki és bízzunk benne. Arra viszont kristálytisztán emlékszem, hogy sokat fociztunk, a BEK-döntő előtt is. Lajos sok mindenben úttörő volt, miközben lazított egy kicsit a fegyelmen is, amivel a csapategység csak jól járt.”
A hóvihar után percekkel kitisztult az ég, és máris ott voltunk a várban. Ahogy beléptünk, lódobogást lehetett hallani, mire mondta, vigyázz, jönnek, itt vannak mögöttük.
„Csak vicc volt, persze, ne rémülj meg jobban. A hangszórókat gondosan elrejtették, hogy fokozzák a hatást. Így dobják fel a dánok a hangulatot, rengetegen jönnek ide nyáron, nagy fesztiválok vannak. Ez a vár lett a része az életemnek jó 30 éve. Itt a környéken szoktam futni.”
Sterbinszky miután abbahagyta a versenyszerű sportolást, nem szakadt el a sportágtól, először a fizikai felkészítésben vett részt a férfi válogatott mellett. Például a 86-os vb-n is. A 80-as évek közepén a dán férfiak nem álltak rosszul, de a medicinlabdát, az erőfejlesztést – ami otthon megszokott volt - ő mutatta meg nekik. Addig csak futottak egy kicsit az edzés előtt, volt pár karkörzés, és jöhetett a lényeg, a kapura dobálás.
A junior női csapatot rábízták 87 tájékán, ezért ha azt mondjuk, van némi része a későbbi sikerekben, valószínűleg nem állunk messze a valóságtól. Konferenciákon mesélte el akkoriban, miért sikeresek a magyarok. 1989-től nem vesz részt a sportágban, kizárólag a gyógyítással foglalkozik.
Ilyen például a köpölyözés, ezeket a módszereket is ő vitte be Dániába.
Amikor még korosztályos csapat mellett dolgozott, alkalmazta is, és hogy mennyire volt hasznos, arra itt egy adalék. Egy lábsérülésnél mondta a tanítványának szerdán, hogy várja vissza a hétvégi meccsre, semmiképp se menjen diszkóba, amin először csak mindketten mosolyogtak, aztán valóban ott lehetett a pályán, lement a duzzanat.
„Nyitott voltam mindig, és jó időben kezdtem a gyógyítást. Van nálunk akupunktúra, kezeljük a sportsérüléseket, szalag és izomproblémákat, de talpmasszázst is adunk. A kézilabdához is megfelelő időben születtem, mert 1976-ban felvették az olimpiára a kispályás változatot, így nagy élményt kaptunk. A nővérem is játszott, miatta szerettem. Mi még munka mellett sportolunk. Hol volt még akkor napi két edzés? Heti három volt az általános. Sokszor mondtuk egymásnak a nővéremmel Debrecenben, megyünk göccsölni a GÖCS-be. Feloldom ezt a rejtélyt, gördülő csapágy volt a gyár neve. Erre már csak a korombeliek emlékeznek, nem tegnap volt. Hajdúszoboszlóról kerültünk Debrecenbe. Munkásszállón laktunk, később már albérletet is fizetni tudtunk.
Mondtuk is a tesómmal egymásnak, jessz, megérkeztünk, bébi, amikor először az életben végre saját szobánk lett.
1969-ben kerültem a Debreceni Dózsától a Fradiba, nem akartak elengedni, ezért egy évet ki kellett hagynom. Klubom nem volt, pontosabban a válogatott volt az, mert az áldott emlékű Török Bódog bízott bennem.”
A Fradival bajnok lett 1971-ben, de saját lakásra vágyott, mert megunta a sok költözést. Amikor nem kapta meg, kockáztatott, mert ha megint ki is kellett hagynia egy évet, akkor is elment 1973-ban a Vasashoz.
Ott aztán nyert kilenc magyar bajnoki címet, ami jelentősen közrejátszott abban, hogy őt választották az előző évszázad legjobbjának, holott elég erős volt a mezőny, Kocsis Erzsébet például 1995-ben a világ legjobbja lett.
"Imádtuk ezt a sportágat. Akkoriban még bitumenen, salakon is edzettünk, nemcsak teremben. Ha esett, tele volt tócsával a pálya.
De ez senkit nem izgatott, annyira szerettük. Mindent beleadtam, sokat adtam és sokat is kaptam a kézilabdától. Csábítgattak a pasaréti pályán, hogy az atlétika a nekem való, a magasugrásban nem is voltam rossz, négyszázon sem, de a labda volt az igazi, no, meg a csapat."
Két olimpiája közül egyértelműen a 76-os hagyott benne kedvező emlékeket, Moszkva nagyságát és ridegségét nem kedvelte, sokat kellett utazniuk, olykor egy parkban kellett bemelegíteniük. A csapategység is jobb volt. Ezen felül Montreal barátságosabb volt neki négy évvel korábban. Ráadásul még egy érmet is hazavihettek.
A szovjetektől mindenki kikapott, a keletnémetek elleni 7-7-es döntetlen pedig azt jelentette, hogy a többi csapat elleni gólkülönbség döntött az ezüstről, és az NDK a másik három ellenfelet (Japánt, Romániát, Kanadát) jobban megverte a mieinknél, így nem volt igazi esély a dobogó második fokára.
Honvágy ritkán gyötörte, a kapcsolatot egyébként is tartja a korábbi csapattársaival.
„A múltkor kérdezte tőlem valaki, hány éves vagyok.
Olyan magától értetődő természetességgel mondtam tízzel kevesebbet, mintha tényleg annyi lennék. És percekig fel sem tűnt. Eszembe sem jutott félrevezetni, csak egyszerűen az jött ki a számom, hogy 58.
Az idő múlása, van, hogy fel sem tűnik, nem azért mondtam, mert annyinak érzem magam. Volt amúgy egy vizsgálatom, és azt mondták, 10 évvel fiatalabb a testem. Nekem ugyan nincs gyerekem, de talán előfordult már néhány anyukával, hogy nem annyit mondott, mint a valóság. Nem szándékosan tette, hanem mert észre sem vette.”
A legnagyobb sikeréről kérdeztem legvégül. Melyiket mondaná, a klubbal elért BEK-győzelmet vagy a válogatottal megszerzett világbajnoki ezüstérmet? A BEK-győzelem után volt egy méltán híres kép, amikor trónra emelték a társai, ezzel is megadva neki a tiszteletet.
„Nem könnyű különbséget tenni, nem is szeretnék. Inkább úgy mondanám, hogy a 82-es év maga volt a csoda és a tökély egyben. Az az érdekes, hogy mégis van egy meccs előttem, ami még ennél az évnél is maradandóbb élményt okozott nekem. A csehszlovákok ellen játszottunk, minden bejött. Mintha repülnék. Levitáció. Mintha szárnyaim lennének. Ez az érzés kerít a hatalmába.
Pedig mostanában gyakran átfut rajtam, hogy igaz volt ez a pályafutás, csípjen meg valaki. Igaz volt az, hogy olyan sokan tapsoltak nekem, és annyi embernek örömet szereztem?
A Vasassal megnyert BEK-győzelem idején sok ezren örültek velünk. A vb a Budapest Sportcsarnokban volt, oda még többen fértek be. Nem lettünk aranyérmesek olimpián, ahhoz nem voltunk elég erősek. 82-ben a csúcson hagytam abba, de nem bántam meg, az én pályafutásomba annyi fért.”
Alighogy kimondta ezt a mondatot, észrevette, hogy pár perc múlva a rendelőjében várják. Mennie kellett, mert ahogy mondta, a meggyógyult beteg mosolya tölti most ki az életét, már nem a szurkolók rajongása.