Még mielőtt pálcát törnénk a játékosok és a szakmai stáb felett, ne felejtsük el, hogy a tavalyi, egyiptomi világbajnokságon az előkelő ötödik helyen végzett a gárda, ami megsüvegelendő teljesítmény. Ha azonban az utóbbi világversenyekre tekintünk vissza, a 2020-as Eb-n a kilencedik, előtte a 14. és a 12. helyen végeztek. A világbajnokságokon közben egy tizedik és egy hetedik helynek örülhettünk.

Kijelenthető, hogy a magyar férfi kézilabdázás nagyjából ugyanott tart (vagy még ott sem), ahol 10-15 évvel ezelőtt, csak hogy a riválisok közben rohamtempóban nőnek fel a feladathoz. A hollandok például világbajnokságra egyszer, 1961-ben jutottak ki, Európa-bajnokságon pedig 2020-ban szerepeltek először, és a 17. helyen végeztek. A 24 éves Kay Smits három meccsen 32 gólt dobott eddig Budapesten, világklasszis teljesítményt nyújt a Magdeburg játékosa.

Lékai Máténak igaza van abban, hogy ezen a szinten nem lehet nyomás húszezer hazai néző előtt játszani. Egész egyszerűen nem lehet teher, hogy egy impozáns arénában piros-fehér-zöld az egész lelátó, és szinte minden egyes szurkoló a magyar sikerért szorít. Ha mégis az, vagy ha a játékosok annak élik meg, akkor az egyben a szűk közeg kritikája is, hiszen azt jelenti, hogy kézilabdázóink mentálisan nincsenek felkészítve ezekre a helyzetekre.

A taktikai hiányosságok (például a masszív védekezés, a kreatív támadójáték) mellett aggasztó, hogy alig vannak fiatal játékosaink, akik a felnőttcsapat ajtaján kopogtatnának. Biztató jelek persze akadnak, Máthé Dominikot sem véletlenül szerződtette a Paris Saint-Germain, de összességében elmondható, hogy ennek a válogatottnak nincs vezéregyénisége, inkább a középszerűség dominál a csapatban, és többször a szakmai stáb sem állt a helyzet magaslatán a három csoportmérkőzés során.

A férfiaknál az utánpótlásképzés döcög, egyelőre nem igazán látni, hogy ki vehetné majd át Mikler Roland vagy Lékai helyét.

A hölgyeknél, úgy tűnik, más a helyzet, az utóbbi években magyar utánpótlássikerektől volt hangos a sajtó, de a felnőttcsapattól várt nagy eredmények rendre elmaradnak.

Az utóbbi években a szövetségi kapitányok sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, gondoljunk csak Kim Rasmussenre a nőknél vagy Ljubomir Vranjesre a férfiaknál.

Felvetődik a kérdés, hogy vajon kifizetődő-e, hogy a hazai szövetségnek az a Kocsis Máté az elnöke, aki a legnagyobb kormánypárt, a Fidesz frakcióvezetője, túl sok köze pedig úgy istenigazából nem volt a kézilabdázáshoz, mielőtt 2015-ben megválasztották volna, igaz, 2011-ben az FTC női szakosztályának elnökségébe is bekerült.

A magyar kormány kiemelt ágazatként tekint a sportra, így nyilvánvaló, hogy az olyan szövetségek lobbiereje megsokszorozódik, ahol fideszes politikus ül az elnöki székben.

Vitán felül áll, hogy a magyar kézilabdázás rászolgált és megérdemelte azt az infrastrukturális fejlesztést, amelyet az utóbbi években tapasztalhattunk, ezek megvalósításában pedig minden bizonnyal elévülhetetlen érdemei vannak Kocsis Máténak is. A néhány nappal ezelőtt átadott tatabányai sportcsarnok megépülésére például évtizedek óta vártak a megyeszékhely lakosai, akiknek sokszor már csak a lépcsőn jutott hely a Földi Imre Sportcsarnokban.

Más kérdés azonban, hogy biztosítani tudja-e a sportszakmai fejlődést egy olyan elnök, aki az Izland elleni meccs napján először a migrációs nyomásról posztolt Facebook-oldalán. Kocsis Máté valószínűleg nem egyedül hoz meg fontos döntéseket, tanácsadók segítik, de egyelőre nem látni, hogy egyes létesítmények megépítésén túl milyen hosszú távú vízió lebeg a szövetség vezetőségének szeme előtt.

Az utóbbi éveket figyelembe véve nem biztos, hogy jó irányba megy a magyar kézilabdázás, függetlenül attól, hogy klubszinten az egyébként is sok légióst felsorakoztató Győri Audi ETO KC, a Ferencváros, a Telekom Veszprém és a Pick Szeged szép eredményeket ér el.

Azért, hogy a magyar kézilabdázásnak válogatott szinten ilyen háttérrel nem sikerült előrelépnie az utóbbi években, valakinek lassan vállalnia kell a felelősséget.

(Borítókép: Magyarország–Izland-kézilabda-mérkőzés 2022. január 18-án Budapesten. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)