Bár Vladan Matics jelenleg nem Magyarországon, hanem szülővárosában, a szerb Szabácson edzősködik, az élvonalbeli RK Metaloplasztika együttesét irányítja, természetesen követi a magyar kézilabdát úgy válogatott-, mint klubszinten. A vele készült interjúban beszélt az Indexnek többek között a nemrégiben lezárult világbajnokságról, a nemzeti együttesről és arról is, tervezi-e a visszatérést hazánkba.
Gyanítom, követte a vb eseményeit, összességében hogyan értékeli a tornát?
Ami az utóbbi 5-10 évben jellemző volt a sportágra, az most is jól látszódott: rengeteget változott a játék, hihetetlenül felgyorsult, a tempó és a dinamika dominál. A régi stílusú, nagy termetű, lassú lábú emberek nem igazán férnek már bele a csúcskézilabdába. Dánia megérdemelten nyert, az egész tornán kitűnően teljesített, senkinek nem volt esélye ellenük. Talán egy sokkal jobb kapusteljesítménnyel a franciák szorosabbá tehették volna a döntőt, de összességében Mikkel Hansenék újfent kiemelkedtek a mezőnyből. Élvezetes vb volt, nézhető, izgalmas és szórakoztató meccsekkel.
Meglepte valamelyik válogatott szereplése akár pozitív, akár negatív szempontból?
Azt mindenképpen sajnáltam, hogy a szerb, szlovén, horvát hármasból egyik csapat sem jutott a nyolc közé. Nem volt szerencséjük a sorsolással, de a pályán mutatott teljesítményük is gyengébb volt a vártnál. Egyiptom és Portugália játéka viszont kifejezetten tetszett, előbbi jó szereplése annak fényében még inkább kiemelkedő, hogy a sérült Jahja Omar nem tarthatott a csapattal, utóbbi pedig egy rendkívül balszerencsés mozdulat miatt nem jutott negyeddöntőbe – amit persze mi, magyarok aligha bántunk…
Ha már Magyarország: benne van most a férfiválogatott a világ legjobb nyolc alakulata között?
Nyolcadik helyen végzett a csapat, mondhat bárki bármit, de a végén úgyis csak ez számít. Ezzel megvan az olimpiai kvalifikációs torna, ahonnan azért jó eséllyel kivívható a nyári játékokon való indulás, ott pedig bármi megtörténhet. A kézilabda talán az egyetlen sportág ugyanis, amelyben sokkal nehezebb kijutni egy olimpiára, mint ott kiugró eredményt elérni.
Bár a helyezés és az említett selejtezőre való kijutás abszolút pozitív, a csapat játéka, valamint a súlyos, köztük a dánok elleni történelmi vereség miatt sok kritika érte az együttest.
Ki vagyok én, hogy bárkit is kritizáljak? Néhány évvel ezelőtt egy tévés interjúban megtettem, akkor leszedték rólam a keresztvizet, úgyhogy inkább próbálok diplomatikus maradni, még ha nehezemre is esik. Őszinte, szókimondó ember vagyok, ezt gyakran az újságírók is kihasználják, mert ami a szívemen, az a számon. De sajnos az akkor elmondottak nagy része most is igaz: hiányoznak a csapatból a gyors lábú, egy az egyeket felvállaló, kreatív játékosok. Meg kell nézni a topcsapatokat, mennyire szélesen játszanak, mennyit futnak, mennyi variációjuk van – hozzájuk képest továbbra is lassúak és statikusak vagyunk.
A világ kézilabdája rohan, mi pedig sajnos csak gyalogolunk.
Univerzális atlétákra van szükség, akik 20-30 vagy akár 40 percet is végigfutnak, és legalább ennyi ideig képesek konstans, jó teljesítményre. A mostani vb-n ez sajnos nem volt igaz ránk, a legemlékezetesebb periódusunk az Izland elleni utolsó 10 perc volt, amelyhez Mikler Roland óriási bravúrjai is kellettek, anélkül nem lett volna esélyünk a fordításra.
A balátlövő Szita Zoltán többször keveredett ki a bal szélre, ahonnan törvényszerű volt, hogy ziccereket hibázik, a tizenhatos keretben pedig négy beálló kapott helyet… Kissé az az érzésem, hogy a magyar válogatott elvesztette az identitását. Temetni persze nem kell a csapatot, sőt megvannak a sportintelligens játékosok, akikre a jövőben remélhetőleg számítani lehet, Máthé Dominik, Győri Mátyás, Juhász Ádám vagy Fazekas Gergő biztosan pluszt hozhat a játékunkba.
Az azonban elengedhetetlen, hogy minden sportolónak saját magát is képeznie kell a közös edzések mellett, akár a konditeremben, akár a futópályán, mert ezek a dolgok nem jönnek csak úgy, maguktól. De még egyszer mondom, ott vagyunk az olimpiai selejtező tornán, ott vagyunk a vb nyolc legjobb csapata között, semmi más nem számít, és néhány év múlva senki nem fog arra emlékezni, hogy ehhez arra is szükség volt, hogy Fortuna a kezünket fogja. Azt mondjuk nyilván sajnálom, hogy anno, a 2019-es tornán a miénket elengedte…
Akkor Csoknyai Istvánnal társ szövetségi kapitányként irányították a csapatot, amely a 10. helyen zárta a dán–német közös rendezésű viadalt. Ez továbbra is szívfájdalom?
Mint az életben mindenhez, a sporthoz is kell szerencse. Egyiptommal csak döntetlent játszottunk, az őket legyőző Katart viszont megvertük, amely aztán Angolától szenvedett vereséget, így nem vittük magunkkal a pontokat, ez pedig döntőnek bizonyult. Természetesen fájó emlék, mert az erőviszonyokat és a játékunkat nézve akkor is ott lett volna a helyünk a nyolc között, ezen viszont most már kár keseregni.
Chema Rodríguez a megfelelő ember a szövetségi kapitányi posztra?
Erről nem engem, hanem a szövetséget kell megkérdezni.
A közvélemény szerint a taotámogatásoknak köszönhetően sokkal előrébb kellene tartania a magyar kézilabdának. Egyetért?
A pénz nem kézilabdázik helyetted… Arról nem beszélve, hogy ezt nem lehet a játékosok fizetésére fordítani, de az infrastruktúrára és a körülményekre nyilván jó hatással van, ez az igazi érték, ezt kell nagyon megbecsülni. Amikor nem azon kell izgulnod, hogy van-e fizetés, felszerelés, vax vagy egyáltalán csarnok, amiben edzeni lehet. Itt, Szerbiában is óriási a kontraszt a magyar viszonyokhoz képest.
Az akadémiákról hogyan vélekedik?
Örömteli, hogy egyre több van, hiszen nem árulok el vele nagy titkot, a jövő válogatottját a fiatalok alkotják majd. A Veszprém, a Szeged, a Fradi mind-mind ebben a rendszerben képezi a gyerekeket, nem beszélve a Nemzeti Kézilabda Akadémiáról. Tudom azt is, sok helyen olvasom, hogy a NEKA-t is bírálják, amiért nem termeli futószalagon a topjátékosokat, csak azt felejtik el az emberek, hogy a képzés végeztével a klubok feladata lenne az utánpótlásból a felnőttek közé integrálás.
Egészségügyi állapotára hivatkozva távozott Tatabányáról 2021 októberében. Jobban van már?
Alakulok, februárban megoperálták a jobb csípőmet, de a bal oldalam miatt is muszáj leszek kés alá feküdni. Június elejére kaptam időpontot, akkor lesz az újabb műtét, azt követően remélhetőleg már teljesen rendben leszek. Sokat szenvedtem vele, nem tudom, hogy a genetika, az élsport vagy a kettő együtt okozta, mindenesetre nagyon várom a fájdalommentes életet!
Távozása óta követi a Tatabánya szereplését?
Természetesen, örülök is a sikereiknek. Hála istennek a klub anyagi helyzete is stabilizálódott, új csarnok, új csapat, de a Szegedhez és a Veszprémhez képest továbbra is nagy a szakadék. Legalább akkora, mint amennyivel a történtek után a Tatabánya eltávolodott a többi riválistól.
Nyáron egyéves szerződést kötött szülővárosa, a szabácsi RK Metaloplasztika alakulatával. Tervezi még a visszatérést Magyarországra?
Előbb-utóbb mindenképpen, már csak azért is, mert a családom Szegeden él, minden hétvégén ingázom hozzájuk.
Az ősszel egy BL-csapat kispadjára hívtak, de nem vállaltam, mert nagyon messze kellett volna költöznöm a szeretteimtől, márpedig nekem ők a legfontosabbak.
Ráadásul a gyerekek most fejezik majd be az iskolát, így mellettük a helyem. De egyelőre maradok itt, Szerbiában, nincs menedzserem, saját magam intézem az ügyeimet, és bár a kézilabda kicsi sport, nincs sok lehetőség, remélem azért még tartogat számomra új kihívásokat!
Született: 1970. április 28., Szabács (Jugoszlávia)
Nemzetisége: szerb, magyar
Posztja: balszélső
Klubjai játékosként: RK Metaloplasztika (–1993, jugoszláv), Partizan (1993–1995), Crvena zvezda (1995–1997), Partizan (1997–2001), Pick Szeged (2001–2007).
Csapatai edzőként: Pick Szeged (2007–2009), magyar válogatott (2008–2010, segédedző), Ferencváros (2009–2011), RK Celje (2011–2013, szlovén), Szerbia (2013–2014), Grundfos Tatabánya KC (2014–2021), Magyarország (2018–2019, társ szövetségi kapitány), RK Metaloplasztika (2022–).
(Borítókép: Kovács Tamás / MTI)