A magyar női kézilabda-válogatott kvalifikálta magát az olimpiai selejtezőtornára, azonban a célt, vagyis a legjobb nyolcba jutást nem sikerült elérnie a világbajnokságon. A Horvátország elleni euforikus győzelemhez hasonló élményben, amely a párizsi olimpia kapujába repítette a válogatottat, régen lehetett része a női kézilabdát követő szurkolóknak. A torna egészét nézve mégis nehéz lenne sikerként értékelni a csapat teljesítményét.
A göteborgi Scandinavium ismét szerencsét hozott a magyar kézilabdának. Januárban itt harcolta ki – a svédek portugálok elleni győzelmének köszönhetően – a férfi válogatott a legjobb nyolcba kerülést, míg a női csapat hétfőn szintén itt tudta legyőzni hatgólos hátrányból fölállva Horvátországot 23–22-re, és ért el végül tizedik helyezést a tornán.
Mindkét eredmény olimpiai selejtezőt eredményezett, női válogatottunk szempontjából pedig már az is biztossá vált, hogy a legjobb világbajnoki helyezést elérő, direkt olimpiai kvótát nem szerző válogatott mellett Kamerun és Japán lesz az ellenfél tavasszal, tehát az esélyek meglehetősen kedvezők. Főként úgy, hogy a magyar szövetség megpályázta a torna rendezését.
Azonban nem csak ez a hasonlóság a két szakág teljesítménye között, hanem az is, hogy az elért eredmény ellenére rendkívül messze vagyunk a közvetlen világelittől, és – a csapataink érdemeit egyáltalán nem lealacsonyítva – a szerencse is nagyban hozzájárult az olimpiai selejtező kiharcolásához.
A magyar női kézilabda-válogatott úgy indult neki a dán–svéd–norvég közös rendezésű tornának, hogy a célja nem lehet más, mint az olimpiai selejtező kiharcolása, aminek bebiztosítása a legjobb nyolcba kerülés. A Magyar Kézilabda Szövetség is
a negyeddöntőbe jutást tűzte ki elvárásként, amire az elmúlt tíz évben nem volt ugyan példa, azonban a sorsolást tekintve egyáltalán nem volt teljesíthetetlen.
A magyar csapat Paraguay, Kamerun és Montenegró mellé kapott besorolást, majd a középdöntőben Szenegállal, Svédországgal és Horvátországgal kellett megmérkőznie. A svédek egyértelműen kilógtak fölfelé ebből a középdöntős mezőnyből, a legjobb nyolcba kerüléshez tehát a két délszláv csapatot kellett volna legyőzni.
Bár Montenegró – a játékvezetők hathatós támogatása mellett – tavaly részben hazai pályán Európa-bajnoki bronzérmet szerzett, játékerejét tekintve sokkal inkább hasonlított a két évvel ezelőtti világbajnoksághoz. Horvátország ugyan nagy mumusa volt az elmúlt időszakban a magyar válogatottnak, de mindent összevetve ennek egyáltalán nem kellene így lennie.
Összességében úgy álltunk neki a tornának, hogy
a cél eléréséhez a legutóbbi világbajnokság tizennyolcadik, valamint huszonkettedik helyezettjét kellett volna megelőzni. Nem jött össze.
Montenegró ellen a második félidő teljes összeomlást hozott magával, Horvátország ellen azonban pont az ellenkezőjét. Mi lehetett a különbség a két összecsapás között?
„Ha ma így tudtunk harcolni, nem értem, az előző meccseken miért nem sikerült, de ezt el kell engednünk” – nyilatkozta Klujber Katrin a horvátok elleni siker után.
Megfordítottunk egy mínusz hatos meccset úgy, hogy nem voltunk jók. A szívünk, lelkünk kitettük a pályára
– értékelt reálisan a fiatal irányító, Simon Petra.
Golovin Vlagyimir szövetségi kapitány is utalt arra, hogy
a taktika az öltözőben maradt a horvátok ellen, és szívvel nyertük meg a meccset.
Valóban nem a taktika számított, és az előző mérkőzéseken nem volt meg annyira az akarás a játékosokban? Ez azért nem teljesen így van.
Horvátország ellen a fordulópontot a magyar időkérés jelentette hatgólos hátránynál, bő negyedórával a vége előtt. Golovin, talán pont azért, mert már nem volt mit vesztenie, az utolsó világbajnoki mérkőzésen új taktikai húzással rukkolt elő a nyitott védekezés formájában, és a korábbi összecsapásokkal ellentétben bátrabban nyúlt az addig kiegészítő szerepet kapó játékosokhoz – akik aztán éltek a lehetőséggel.
Bordás Réka szinte végig első számú beállós volt a tornán támadásban, és a védekezést is rá építette a kapitány, ahol Papp Nikoletta volt hármasban a párja. Bár hátul valóban sikerült magasabb szintet produkálni, mint az elmúlt években – a beálló körüli védekezést mondjuk ezúttal sem sikerült megoldani –, viszont elől szinte észrevehetetlen volt Bordás.
Nagyon kevésszer juttattuk el a labdát a beállóhoz.
A hat méterről leadott lövések számában a harminckettes mezőnyben huszonnyolcadik lett a magyar csapat, ami elég gyenge mutató.
Az igazsághoz hozzátartozik, ha végül mégis eljutottunk odáig, akkor egész jól, 78,5 százalékban értékesítettük a ziccereinket.
A taktikai megfontolás persze egyértelműnek látszott. Papp Nikolettát cserélték támadás és védekezés között, hiszen a posztján Klujber Katrin játszott elől. Ha ezt Bordással is megtette volna Golovin, az már két változtatást jelent, ami a gyorsabb csapatok ellen egész egyszerűen nem férhet bele.
Persze a legnagyobb kérdés, főleg a horvátok elleni összecsapás tapasztalataiból kiindulva, hogy miért egy olyan játékosra építettük a védekezést és a beállójátékot, aki a Ferencvárosban keretbe sem került, és csak Vácon kapott valamennyi lehetőséget. Füzi-Tóvizi Petra, valamint Pásztor Noémi pályára lépésével is aktívabb lett a beállójátékunk, védekezésben pedig mindketten legalább annyira megállták a helyüket, mint Bordás.
További védőspecialisták is kimaradtak a keretből. A Bajnokok Ligájában egész jól szereplő Debrecenből Planéta Szimonetta maradt ki, mint potenciális hármas, valamint a Bordást foglalkoztató Ferencvárosból is kérdés, hogy miért nem Tomori Zsuzsannára vagy Kisfaludy Anettre esett Golovin választása, hiszen nyilvánosan egyikük sem mondta le a válogatottságot.
Ezeket egy ideig valószínűleg nem tudjuk meg, ahogy azt sem, hogy a Mosonmagyaróvárban meggyőző teljesítményt nyújtó Tóth Nikolett vagy Tóth Gabriella miért maradt ki még a harmincöt fős keretből is, de minimum ebbe a kategóriába sorolható a román bajnokságban brillírozó Pál Tamara kihagyása is.
A szövetségi kapitány említette, és ez valóban így van, hogy a beálló körüli védekezés problémáit nem szabad egy az egyben a hármas védőkre fogni.
A probléma nagyon sokszor a kettes és a hármas védők közötti összhang hiányára volt visszavezethető.
Ezúttal is gyengék voltak a ketteseink, és a hármasvédő párok mellett nem szerencsés az sem, ha a négy középső védőnk mindegyike más klubban játszik.
Ebből a szempontból sem lett volna rossz megoldás a korábban említett hármas behívása. Pál Tamara sokat fejlődött védekezésben, a Gloria Buzauban ráadásul együtt játszik Papp Nikolettával, akivel jól kiegészíthették volna egymást. Ugyanez igaz Tóth Gabriellára vagy Tóth Nikolettre, akik a szintén mosonmagyaróvári Albek Annával és Pásztor Noémivel már ismerik egymást a klubjukból.
A válogatott végső helyezése az elmúlt évek eredményeit tekintve reálisnak mondható. Golovin Vlagyimir irányítása alatt Magyarország két vb 10., és egy Eb 11. helyet szerzett, éppen ezért úgy nagyjából és egészében is kijelenthető, hogy
játékerejét tekintve a világon a 9–12. helyezett csapatok közé tehető.
A statisztikák is nagyjából ezt mutatják. A mostani világbajnokságon alapvetően három mutatóról mondható el, hogy kifejezetten nagy szerepe volt a negyeddöntőbe jutó csapatok játékában: a kilenc méterről leadott lövések, az indításgólok, valamint a lövések előkészítettségét is jelző asszisztok száma.
A mostani világversenyen az volt az egyik tendencia, hogy azok a csapatok sikeresek, amelyek távolról szét tudják lőni az ellenfelet. A kilenc méterről leadott lövések hatékonysági ranglistáján a kilenc legjobb válogatott közül hét bejutott a legjobb nyolcba. Összehasonlításképpen mi ebben a mutatóban a huszadikok lettünk a teljes mezőnyben, 35,4 százalékos hatékonysággal.
Az indításgólok számát tekintve az ebből felállított ranglista első öt helyén szereplő válogatottak mind bejutottak a negyeddöntőbe. Ebben a mutatóban a tizenhatodikok, a lövések előkészítettségét is jelző asszisztok számában pedig tizennegyedikek lettünk a mezőnyben.
Összességében kijelenthető tehát, hogy
azokban a mutatókban, amelyekben a világelit remekelt, mi a középmezőnyhöz tartoztunk.
Ami még különös rejtély, hogy mi történt az elmúlt években a válogatott szélsőjátékával. Míg a 2019-es világbajnokságon – akkor még Kim Rasmussen volt a szövetségi kapitány – a mezőnyben a harmadik legjobb (66 százalék) volt a magyar szélsők lövéshatékonysága, addig az idei tornán produkált 51,5 százalék a mezőny huszonötödik helyére volt elég.
A modern kézilabdában ugyanakkor már kiemelt szerepe van a szélsőknek.
Ha egy csapatnak nincs hatékony szélsőjátéka, akkor könnyebben tud tömörülni középen az ellenfél védőfala, ami fizikailag fölőrölheti a csapat belső embereit.
Európai ellenfeleink pont ezt tették ellenünk, és a horvátok ellenit leszámítva mindig elfáradtunk a második játékrészben.
A magyar válogatott tizedik helyen végzett, ami nagyjából tükrözi is a realitásokat. Kérdés, hogy az elmúlt évek fényében reális cél volt-e a nyolcba jutás. Kijelenthető, hogy a magyar válogatott jelenleg ugyan nincs a világ nyolc legjobb csapata között, viszont a sportág rendelkezésére álló erőforrások, valamint a kedvező sorsolás után nagyon nem lehetett más a célkitűzés.
A nem európai ellenfelekkel szemben hozta a kötelezőt a válogatott, az európaiak ellen viszont ismét csak egy győzelem jött össze. Golovin Vlagyimir kapitánysága idején az alábbi európai ellenfeleket tudtuk csak megverni világversenyen összesen 13 fellépésen: Szlovákia, Csehország, Svájc, Szlovénia és most Horvátország.
Ezek a válogatottak stabilan az európai középmezőnyhöz tartoznak, vagy az alá, és az, hogy mi a közelmúlt alapján velük tudunk versenyben lenni, azt jelenti, hogy
a magyar női kézilabda-válogatott jelenleg nemhogy a közvetlen világelithez nem tartozik, de még az utánuk jövő négy-öt csapattól is viszonylag messze van.
Ennek ellenére nagy az esély rá, hogy ismét kijussunk az olimpiára, a szerencsefaktor pedig a válogatott mellé állt. Az, hogy Magyarország olimpiai selejtezőtornán vehet részt, az alábbi dolgok együttállásának köszönhető:
Természetesen a szerencséért meg is kell dolgozni, és ami teljes bizonyossággal kijelenthető a magyar válogatottról – mindkét szakágban –, hogy
a hiányosságok ellenére a küzdőszellem és az akarás megvan.
Azonban a horvátok elleni óriási föltámadásra ugyanaz igaz, mint a férfiválogatott szintén hihetetlen fordítására Izland ellen januárban: végső soron önmagában ettől aligha lettünk jobbak. A történtek megítélése viszont mégis egészen más csomagolást kap(hat) egy olimpiai szerepléssel, mint anélkül. A remény mindenesetre életben maradt, és most ez a legfontosabb.
(Borítókép: Golovin Vlagyimir a magyar válogatott szövetségi kapitánya (b) az olimpiai kvalifikációs női kézilabda-világbajnokság középdöntőjének harmadik fordulójában játszott Magyarország–Horvátország-mérkőzésen a svédországi Göteborgban 2023. december 11-én. Fotó: Illyés Tibor / MTI)