Az Európa-bajnoki ötödik helyezés egyszerre a szakmai stáb felkészítésének, valamint a játékosok küzdeni tudásának a sikere. A hiányosságok ugyan kiütköztek a középdöntőben, és a közvetlen világelittől továbbra is messze vagyunk, az olimpiai selejtező elé azonban bizakodva tekinthet a válogatott.
Régi ismerősökkel és új arcokkal vágott neki a 2024-es Európa-bajnokságnak a Chema Rodríguez által vezetett magyar férfikézilabda-válogatott. A csapat már a biztos olimpiai selejtezős kvóta tudatában érkezett Németországba, azonban – mint az mérkőzésről mérkőzésre kiderült – nagyon is komolyan vette a tornát.
Fazekas Gergő, a válogatott legfiatalabb tagja, a Wisla Plock irányítója egyenesen úgy fogalmazott a kontinensviadal előtt, hogy a cél az aranyérem megszerzése. Ezt persze a hozzáértők, de még a kézilabda világát rendszeresen követők is megmosolyoghatták, azonban a játékosok valóban úgy álltak hozzá ehhez az Európa-bajnoksághoz, hogy elhitték, lehet esélyük a torna végjátékában is.
Az érem és a négy közé jutás ugyan nem jött össze – ez egyébként is teljesen irreális elvárás lett volna –, a magyar férfikézilabda-válogatott minden idők legjobb Eb-eredményét érte el, miután a Szlovénia elleni hősies hajrával megszerezte az ötödik helyet.
Emellett a válogatott eddig maximum három mérkőzést nyert meg egy Európa-bajnokságon belül, az új rekord pedig ezentúl már nem is négy, hanem öt győzelem.
Chema Rodríguez nagyon világos koncepcióval küldte az Eb-re a csapatot. A védekezést a Bundesligában játszó Sipos Adrián köré építette, akinek a hármas védőben Bánhidi Bence volt a párja, de előfordult, hogy két, esetenként három cserével is játszottunk.
Nagyon magasan védekeztünk a csoportkörös összecsapásokon. Sipos Adrián jellemzően föllépett egészen 10-11 méterig, míg a gyenge oldali kettes védő is nagyjából ilyen mélységben próbálta zavarni a játékot.
Az elképzelés világos volt:
TUDTUK, HOGY A BALKÁNI CSAPATOKNAK AZ ÁTLÖVŐJÁTÉK, AZ IZLANDIAKNAK PEDIG A GYORS KERESZTMOZGÁSOKBÓL KIALAKÍTOTT EGY-EGYES SZITUÁCIÓK ÉS AZ AZOKBÓL KIALAKÍTOTT TISZTA HELYZETEIK JELENTIK A LEGNAGYOBB FEGYVERÜKET.
Emellett viszont a beállósok a szerbeket leszámítva egyik említett válogatottnál sem meghatározóak.
Emiatt engedtük meg magunknak, hogy mindössze az egyik hármas védő – főleg Bánhidi Bence – foglalkozott a beállóval, míg az eddigiekhez képest sokkal dinamikusabb Sipos föllépve zavart, amivel megakasztotta a gyors keresztmozgásokat, és a keresztpasszok szempontjából is nagy fejtörést okozott azzal, hogy növelte a távolságot a belső emberek között. A hosszú passzok megfékezésére pedig a hosszú oldali fellépő kettesünk figyelt.
Támadásban nálunk még messze nem kapcsolódik össze olyan szorosan az irányító- és az átlövőposzt, így Lékai Mátéra, Fazekas Gergőre, valamint a most kevesebb lehetőséget kapó Hanusz Egonra kiemelt szerep hárult a támadások szervezésében. Itt megjegyzendő, hogy nekünk playmaker típusú irányítóink vannak, akiknek alapvetően ez a feladatuk, de a skandinávoknál például már középső lövők vannak, akik szervezni is tudják a játékot, és átlövésből is ugyanúgy eredményesek.
A taktikánkat egyértelműen a beállójátékra és az átlövésekre építettük, és erre az ellenfeleknek az első mérkőzéseken nem volt ellenszere. Jellemzően
annyira figyeltek Bánhidire, hogy Ancsin Gábor és Szita Zoltán szét tudta őket lőni messziről, amikor pedig kiléptek, akkor rendre megtaláltuk a beállót.
A széleket ezúttal sem nagyon használtuk a klasszikus értelemben. Ezt az ellenfelek is tudták, és jellemzően tömörültek a belső posztokon. Amikor sem a beálló, sem a lövők nem jutottak lövéshez, akkor érkeztek a szélső befutók.
Ezekkel a befutásokkal több variációnk is volt. Egyrészt az egyeseknek ilyenkor beljebb kell helyezkedniük, azonban az egyes-kettes köré állított Bánhidivel itt többször is három-kettes szituációkat tudtunk kialakítani egy-egy előnyszerzéssel, és a falat is jobban meg tudtuk nyitni a betöréseinknek, ami szintén fontos játékelemnek számított.
Ebbe a kategóriába sorolható a hét az öt elleni emberelőnyös játékunk is, ahol a kettes-hármas közé helyezkedő beállóink zárásaiból, általában jobb kéz felé cselezve, „begyalogolt” Lékai Máté vagy az épp pályán lévő irányítónk. Később, miután kiismerték ezt a játékelemet, már csak hat az ötben támadtunk, de az emberelőnyök értékesítésével komoly gondjaink akadtak.
Az emberelőnyös játékunk hibái először az osztrákok ellen mutatkoztak meg igazán, akik viszont a hét a hatos játékot nagyon magas szinten űzték. Itt már nem tudtak úgy fellépni a védőink, amiből Mykola Bilyk és Sebastian Hutecek tudott eredményes lenni, az addig kiválóan védő Palasics Kristóf pedig sokszor került kiszolgáltatott helyzetbe.
Támadásban szintén szenvedtünk, hiszen az osztrákok nagyon tudatosan tömörültek a belső posztokon, Bánhidire kifejezetten készültek, az átlövőinkben pedig mérkőzésről mérkőzésre kevesebb lett a tartalék, ami betudható volt Szita Zoltán betegségének és Máthé Dominik sérülésének is.
A horvátok ellen még sikerült összeszednie magát a csapatnak, és hősies végjátékot követően három góllal, 29–26-ra győzött. Ezzel meglett a negyedik győzelem, és ez jelentette az első Eb-rekorddöntést idén. A siker itt is nagyban a védekezésnek és Bartucz László elképesztő kapusteljesítményének volt köszönhető.
A németek ellen az elődöntőért játszhatott a magyar válogatott, azonban a szoros első félidő és a 90 százalék fölötti lövőteljesítmény tarthatatlan volt, így a második játékrészben kijött a két csapat közti különbség. A franciák elleni rohanást pedig szintén nem mi bírtuk jobban, így négy ponttal fejeztük be a középdöntőt, azonban a szerencsés körbeveréseknek köszönhetően ez harmadik helyet ért a csoportban, ami a legjobb hatba kerülést és helyosztót eredményezett.
Ezen a ponton viszont több dolog is kikristályosodott. A védekezést nagyban építettük a csapat jó fizikai adottságaira, amit a magasan történő ütközésekben, megállító faultokban próbáltunk kamatoztatni.
Ez viszont csak akkor működött, ha az ellenfélnél nem volt meghatározó a beállójáték.
A németek, de már az osztrákok is tudatosan építettek erre. Utóbbi a hét a hatos, kétbeállós játékkal, míg előbbi a hihetetlenül gyors „tempohandballal”, illetve a befutó szélsőkkel operált. Emellett a védekezésüket is nagyon tudatosan tömörítették belül, és nehezen hagytak beállóból vagy betörésből gólt szerezni. Érdekes adat ezzel kapcsolatban, hogy a németek átlagban 7,4 méterről lőhettek kapura, míg a mieink több mint nyolc méterről.
Ezek fényében ami kicsit érthetetlen továbbra is, az magyar részről a szélsők hanyagolása. Egyrészt a statisztikák is azt mutatják, hogy szélről könnyebb gólt szerezni (ezen a tornán 62 százalékos átlagos hatékonyság), mint átlövésből (ezen a tornán 43 százalékos átlagos hatékonyság), emellett a remeklő Imre Bence és Bóka Bendegúz, valamint a torna elején Krakovszki Zsolt
70 százalékos lövési mutatót tudott összehozni a posztról, ami kiemelkedő nemcsak a teljes mezőnyt tekintve, hanem még az elődöntőbe jutott csapatokhoz mérve is.
A szélsőink tehát hatékonyak, azonban a komplex játékhoz ezt aktivizálni is kell, amivel nagyobb helyet tudnánk nyitni a belső embereinknek, és így az amúgy is erősségünknek számító betörésekkel is jobban tudnánk operálni.
Az eltérések azonban egyáltalán nem olyan drasztikusak a középdöntős mezőnyhöz képest, legalábbis a befejezések eloszlását tekintve. Mi valamivel többet próbálkoztunk betörésből és átlövésből, valamint kevesebbet szélről, illetve indításból.
Ami viszont teljes tévképzet, hogy a magyar válogatott kiemelkedően sokat foglalkoztatná a beállóit.
Tény, hogy ez fontos eleme a játékunknak, azonban a középdöntős mezőny 28 százalékos átlagához képest minimálisan nagyobb arányban, 29 százalékban fejeztük be az akcióinkat beállóból. Ez egyébként egyáltalán nem véletlen, hiszen beállóból az egyik legjobb a lövéshatékonyság, a tornaátlag 68 százalékos volt, a miénk 73.
A szlovénok ellen a végén már úgy tűnt, elúszik a mérkőzés, és ezúttal is három vereséggel zárjuk a világversenyt. A záró öt percben viszont az utolsó erejét összeszedve úgy fordított a magyar csapat, hogy közben gólt sem kapott, és megnyerte a helyosztót 23–22-re. Ezzel, mint már említettük, története legjobb Eb-szereplését produkálta, és az ötödik helyen zárt.
Ezt az eredményt egyértelműen pozitívan kell értékelni, a mérleg öt győzelemmel és három vereséggel pedig szintén kifejezetten szépen fest. Kijelenthető, hogy
a magyar válogatott a 2012-es londoni olimpia óta sportszakmai szemmel nézve is talán most ért a csúcsra, és pozitívan tekinthet a tavaszi selejtezőtorna elé.
Ilyenkor viszont föl kell tenni azt a kérdést is, hogy hol van a reális helyünk. Az talán kijelenthető, hogy van öt-hat válogatott jelenleg a világon, amelyeken kívül másnak nem nagyon van esélye a négybe jutni. Az ötödik helytől lefelé egészen a tíz-tizenkettedik pozícióig viszont hihetetlenül sűrű a mezőny. Valahova ide tartozunk mi is.
A verseny óriási, és a szerencsén is sok múlik. Erre a mieink is tökéletes példát szolgáltatnak. Ne feledjük, négy évvel ezelőtt, a 2020-as Európa-bajnokságon Izland és Dánia előtt lettünk csoportgyőztesek, majd a középdöntőben egy mérkőzést nyerve négy ponttal zártunk, ami a körbeverések miatt akkor a csoport ötödik helyét, összesítésben végül a kilencediket eredményezte.
A forgatókönyv most is hasonló volt. Csoportgyőzelem, két hozott pont, a három középdöntős mérkőzésből egy győzelem és négy pont a végén. Csak ezúttal a körbeverés úgy jött ki, hogy a négypontos csapatokból nekünk volt a legjobb egymás elleni eredményünk, és mehettünk az ötödik helyért helyosztót játszani. Csakúgy, mint 2020-ban a portugálok.
Persze ez nem azt jelenti, hogy ne léptünk volna előre. Mert az például egy óriási előrelépés, hogy a végletekig elcsigázott magyar válogatott úgy tudott győzni az utolsó mérkőzésén, hogy a végjátékban remekelt, és komolyan megküzdött az ötödik helyért.
Ez a tavalyi, helyosztós összeomláshoz képest is óriási fejlődés.
A csapatnak emellett nagyon világos koncepciója van. Főállású, szakmailag kiemelkedő szövetségi kapitány, valamint a tapasztalt és fiatal játékosok kiegyenlített egyvelege, ahova hosszú távon is szépen, fokozatosan lehet beépíteni az utánpótlásból érkező tehetségeket.
A legjobb négy azonban továbbra sem reális cél, és ezzel szakmán belül is valószínűleg mindenki tisztában van. Ezen a szinten már nagyon komoly „tempohandballt” játszanak, amiből a németek ellen kaptunk ízelítőt. Erre jelenleg a magyar válogatott nem képes.
Ezt támasztják egyébként alá a statisztikák is, amelyek azt is jelzik, hogy általában a három-öt passzból álló, rendezetlen védelemmel szembeni támadások a leghatékonyabbak. Ezek nagyjából 15-20 másodpercet igénylő akciók, ezért érdemes egy pillantást vetni arra, hogy milyen arányban fejezték be 20 másodpercen belül támadásaikat az elődöntős válogatottak, valamint a mieink.
A franciák a támadásaik 38,4, a svédek 36,1, a németek 35,1, a dánok 30,6 százalékát fejezték be ilyen gyorsan, míg a magyar válogatott az akcióinak mindössze 17,3 százalékát. Ez azért elég komoly különbség, és rámutat a jelenlegi keret hiányosságaira. A torna második felére ezért nincs annyi szufla, mert többet kell birkóznunk egy-egy gólért, mint a topcsapatoknak, így kevesebb energiánk marad a végjátékra.
Mindezekkel együtt viszont óriási siker az ötödik hely, és a hiányosságok ellenére ez az olimpiai ciklus is összességében pozitív, habár a siker egyetlen márciusi hétvégén múlhat. Ami viszont tény, hogy a hazai Eb-kudarcot leszámítva a válogatott a 2021-es vb-5. és a 2023-as vb-8., valamint a mostani Eb-5. helyével stabil szereplője a legjobb nyolcnak, és ezek alapján is abszolút megérdemelt lenne az olimpiai részvétele Párizsban. Már csak azért is, mert onnan sem hiányoznak ugyan a legjobbak, de például egy Eb-középdöntőhöz képest a kontinenskvóta miatt kicsit azért hígabb a mezőny, és múltbeli példa bizonyította (2004, Athén: Koreai Köztársaság; 2012, London: Izland), hogy a negyeddöntős győzelem teljesen más dimenziót nyit.
(Borítókép: A férfiválogatott győzelme a Magyarország–Szlovénia helyosztó mérkőzésén a kézilabda-Európa-bajnokságon 2024. január 26-án. Fotó: Tom Weller / picture alliance / Getty Images Hungary)