A bronzmeccsre visszatérő Szemerey Zsófi parádézott, Klujber Katrin maga volt a jeges precizitás. A magyar női kézilabda-válogatott óriási csatában 25–24-re legyőzte a francia együttest, ezzel 12 év után ismét bronzérmesként zárt az Európa-bajnokságon.
Október 24-én Toulonban melegítve aligha gondolták a női kézilabda-válogatottunk tagjai, hogy a következő két órának szűk két hónappal később, az Európa-bajnoki bronzmérkőzésen is jelentősége lehet. A mieink aznap tizennégy éves átkot megtörve kerekedtek felül – igaz, csak barátságos mérkőzésen, a franciákon. Méghozzá úgy, hogy a házigazda a találkozó egyetlen percében sem vezetett. A magyar csapat izgalmas végjáték után 30–27-es győzelmet aratott, és bebizonyította, koncentrált, ám a maga módján mégiscsak felszabadult játékkal képes meglepni egy ilyen nívójú, az elmúlt évtizedben egyértelmű mumusnak számító riválist is.
Bécsben Golovin Vlagyimir szövetségi kapitány is egyből erre a találkozóra gondolt, mikor meglátta, a franciák ellen kell megvívjuk a bronzcsatát. A tréner azt hangsúlyozta a szombati médianapon, az októberi csatából önbizalmat és erőt meríthetünk. Még akkor is, ha pontosan tudják a lányok, egyetlen, felkészülési mérkőzésen aratott sikertől még nem leszünk a párharc esélyesei. Hogyan is lehetnek, hiszen a naptári év még így is jóval több örömöt hozott a franciáknak a két csapat összecsapásai után. Az olimpiai nyitómérkőzésünkön 31–28, az októberi barátságos meccs visszavágóján 26–22, az Európa-bajnokság második csoportkörében Debrecenben, mindössze öt nappal ezelőtt 30–27 lett a javukra. A találkozókra azonban egytől egyig jellemző volt, hogy nagy csatára tudtuk kényszeríteni a papíron sokkal jobb erőkből álló gallokat.
Ha önbizalmat akartunk meríteni, az októberben megnyert találkozó mellett a történelem több szempontból is a mieink oldalán állt: az eddigi 57 találkozón 31 magyar siker, két döntetlen és 24 francia győzelem volt a mérleg. Ráadásul a magyar csapatra a legkevésbé sem volt jellemző ez idáig, hogy ha négy közé került egy Európa-bajnokságon, akkor csak úgy kicsúszott volna a kezéből az összes érem. Női válogatottunk történetében – no és az Európa-bajnokságok 1994 óta íródó históriájában – ez volt a hatodik alkalom, hogy négy közé kerültünk. A 2000-es Eb-cím mellett négyszer kellett a harmadik helyért játszani, ezek közül az első, 1994-es alkalmat leszámítva a mieink mindig be is húzták a bronzérmet. 1998-ban Ausztria (30–24), 2004-ben Oroszország (29–25), 2012-ben pedig hosszabbításos csatában Szerbia (41–38) ellen. Utóbbi három alkalommal kivétel nélkül a norvégoktól elszenvedett elődöntős vereség előzte meg a bronzcsatát...
Hihetetlen érzés, hogy tele van a csarnok, és szerintem vasárnap még többen lesznek. Ez tényleg elnyom minden fáradtságot, csak a boldogság, az adrenalin visz minket előre. Arra a hatvan percre nekünk nincsen fáradtság. Előtte, utána lehet és van is, de arra a hatvan percre nincs
– mondta a válogatott jobbátlövője, Papp Nikoletta, amikor arról kérdezték szombaton, milyen állapotban van az együttes a kontinensviadal végéhez közeledve, az alig több mint két hét alatt megvívott nyolc mérkőzéssel a kezekben, lábakban.
Persze a pozitív gondolkodás nem jelenti azt, hogy ne lennének problémái Golovin keretének: a mester még szombaton is titokzatosan fogalmazott, amikor a franciák elleni debreceni meccsen megsérült Szemerey Zsófi állapotáról kérdezték. Az Eb első két hetében bravúrt bravúrra halmozó kapus mellett a csapatot pénteken is remekül mozgató irányító, Vámos Petra, a norvégok ellen Szemereyt 34 százalékos hatékonysággal helyettesítő Janurik Kinga, valamint a már két napja is kimaradt Márton Gréta triója is betegséggel küzdött, így kérdésesnek ígérkezett a játéka.
Így vagy úgy, de végül a szakmai stáb minden alapembert össze tudott drótozni, így végül az említettek közül mindenki ott lehetett a keretben, a kapusok közül Böde-Bíró Blanka, a mezőnyjátékosokból pedig Juhász Gréta és Petrus Mirtill maradt végül a lelátón.
A magyar szurkolók ezúttal is megidézték Debrecen szellemét, már a csapatok pályára szólításakor hazai körülményeket idéző hangulatot teremtettek. Az újságíró-kollégákkal össze is néztünk a Himnusz alatt, annyira hátborzongató élményt jelentett, amint a tábor tagjai rákezdtek: „Hozz rá víg esztendőt!”
Az viszonylag hamar eldőlt, hogy ez a meccs nem olyan lesz, mint a touloni, az első találatot ugyanis a kezdődobást is elvégző franciák szerezték. A mieink a harmadik perc elején egyenlítettek, ekkor már túl voltunk egy Szemerey-bravúron, Kuczora Csenge találatába pedig szabályosan beleremegett a Wiener Stadthalle karzata, akkora hangorkán kísérte (1–1). A negyedik percben Klujber Katrin is megkezdte a gólgyártást, jobbátlövőnket a norvégok két napja bravúrosan kivették a játékból, meglehet, már csak emiatt is úgy tűnt, kettőzött erővel veti magát a harcba (1–2). A következő akciók az elhibázott lehetőségekről szóltak itt is, ott is, noha a franciák egyenlítettek, ezt követően közel három percig nem született újabb gól. Támadásban kissé tán idegesnek tűntünk, de a franciák is azok voltak. Az, hogy az olimpiai ezüstérmes kezek is meg-megremegtek, bizonyítja, mennyire komolyan vette a bronzcsatát mindkét fél.
„Álé, álé, Magyarországé álé!” – zengte a csarnok, miközben a kapufa Lucie Granier jobb szélről érkező lövését a kapunkba segítette, ellenben Győri-Lukács Viktória balról elengedett labdáját kifelé pattintotta a túloldalon (4–3). Tíz perc után a franciák mintha kezdtek volna lehiggadni, Szemerey újabb bravúrja nélkül meg is léphettek volna. Golovin időt kért, mi pedig a következő akcióból kiharcoltunk, Klujber balosával pedig értékesítettük is (5–4).
A Metz 30 esztendős magyarja már az első negyedórában bejelentkezett a meccs embere díjra, kapujára tartó tíz lövésből ötöt megfogva. Eközben a társak sem tétlenkedtek, Szöllősi-Schatzl Nadine kétszer is beköszönt balról, így fordítottunk (5–6). A franciák erőlködtek, de rengeteg eladott labdával játszottak, annak ellenére sem tudták visszaszerezni a vezetést, hogy a magyar válogatott több mint ötperces gólcsendbe süppedt. Kuczora menet közben majdnem kettétörte a keresztlécet az egyik bombájával, de ez sem szegte kedvét az átlövéseket illetően, a 21. percre fordulva akkora löketet eresztett meg, alighanem a francia kapus keze bánta volna, ha valahogy odaér a jobb felsőhöz. Az ember érzése az volt, ha picit több szerencsénk van, nemhogy vezetünk, mostanra el is léphettünk volna az olimpiai ezüstérmestől. 9–7-es hátrányban valami ilyesmit érezhetett a francia kapitány, Sébastien Gardillou is, aki az időkérés mellett döntött.
Csakhogy Szemereyre nem tudtak kitalálni semmit a meccs ezen szakaszában: a magyar kapus 14 lövés után is ötven százalékon állt, a mieink pedig nemcsak jól védekeztek, de Onacia Ondono kiállítása miatt két percre emberfórba is kerültek nem sokkal az időkérés után. Ezt kihasználva Győri-Lukács a mérkőzésen először háromgólosra növelte az előnyünket (7–10). Ez a fór ugyan törékeny tüneménynek bizonyult, a franciák két hetesnek is köszönhetően a játékrész hajrájára felzárkóztak egy találatra (9–10), így is előnnyel fordulhattunk. Igaz, csak a legminimálisabbal: 13–12-es vezetés mellett.
Győri-Lukács harmadik találatával indult a második játékrész, melynek első öt percét 3–1-re nyertük. Ezekben a pillanatokban egyértelműen mi diktáltuk a tempót, még ha jelentősen elszakadni nem is tudtunk, a 16–13-as pillanatnyi állás kifejezetten jól nézett ki. Ám az első játékrészhez hasonlóan ezúttal is akadt egy masszív, öt percnél is tovább tartó gólcsendünk, ami újfent a franciák felzárkózását eredményezte. A 41. percben – 7–7 óta először – ismét egál állt az eredményjelzőn, Orlane Kanor egyenlített, amikor passzív miatt már rég elvehette volna a moldáv játékvezetői kettős a labdát.
Nagyobb bajba ekkor még nem kerültünk, a következő akciónál hetest és emberelőnyt harcolt ki a magyar csapat, Klujber pedig ezúttal is értékesítette a büntetőt (16–17). Mindenesetre Gardillou meglátta az esélyt, és újfent időt kért, hátha ezúttal jobban sül el a szempontjukból, és a hajrá kezdetére összehoz csapata egy fordítást is. Azok a labdák, amik a meccs elején elakadtak Szemereyben, ezúttal kivétel nélkül a gólvonalon túlra pattogtak, de iksz után így is újra meg újra lépéselőnybe tudtunk kerülni még mindig. A 47. perchez érve Klujber harmadik, hidegvérrel értékesített hetesével kerültünk 19–18-as előnybe.
A hajrá kezdetén visszatértek a Szemerey-bravúrok is: Grace Zaadi hetesét hatástalanította Szemerey, válaszul Győri-Lukács pedig több mint tíz perc elteltével ismét kétgólosra növelte a csapatok közti különbséget (20–18). „Itthon vagyunk, itthon vagyunk!” – zúgta a Stadthalle lelátója töretlen lelkesedéssel a játéktér irányába. Megtörni azonban még mindig nem sikerült a franciákat, akik az utolsó 10 perchez érve ismét egyenlítettek (20–20).
Hiába lőtt Márton Gréta két gólt is a következő két magyar akcióból, utóbbiba a játékvezetők belefújtak, így 21–21-es állásnál 6–6 óta először labdát kaptak a vezetés megszerzéséhez is a fehér mezesek. Az olimpiai második ezúttal élt is a lehetőséggel, Zaadi juttatta több mint negyven perc után ismét vezetéshez a francia csapatot (22–21). Lehetetlennek tűnt megmondani, ki jöhet ki jobban a végjátékra végletekig kiéleződő küzdelemből. Noha arra komolyabb összeget mertünk volna tenni, ha Szemerey vissza tudja tornászni a védési hatékonyságát 35 százalék fölé, akkor meglehet a bronz.
A Metz magyarja pedig rá is kapcsolt, két perc alatt két fontos védés került a neve mellé, a 24. perc legelején pedig már ismét a mieink vezettek, Simon Petra a találkozón először volt eredményes (22–23). Milyen jókor tette!
Bordás Réka kiállítása miatt főhetett a fejünk az utolsó négy minutumhoz érkezve, 23–23-nál emberhátrányban támadva el is veszítettük a labdát, de a visszazáró Klujber hatalmas mentésének hála Pauletta Foppa félpályán túli lövéséből nem kaptunk újabb találatot. „Harcoljatok! Harcoljatok” – skandálták a magyarok ellentmondást nem tűrően. Válogatottunk pedig teljesítette a kérést, még le sem járt a kiállítás, újabb heteshez jutottunk, Klujber pedig ötből az ötödik lövését értékesítette a büntetővonalról (23–24).
Másfél perc maradt, Chloé Valentini pedig nem tette meg azt a szívességet, hogy ziccert hibázzon a bal szélről. Ezzel együtt is úgy kezdhettünk támadni, ha gólt tudunk szerezni, valószínűleg a rendes játékidőben már nem bukhatjuk el a találkozót. S akkor – ha más nem, az olimpiai negyeddöntő Lille-ben felszedett tapasztalatát kamatoztatva – remélhetőleg már máshogyan sem. Klujber mentett hatalmasat passzívnál, és a támadás reményében szinte már kirontó franciákat megfricskázva Győri-Lukács a hálóba vágta a vágyott magyar találatot (24–25).
Jött a menetrend szerinti francia időkérés, a gallok óriási füttykoncert kíséretében támadták végig szinte az egész időt. Gólt szerezni viszont nem engedtük őket! Tíz másodperccel a vége előtt úgy tűnt, belemenésért még a labdát is visszakapjuk, kisebb kavarodás következett a pályán, a lényeg azonban nem változott, az egygólos magyar előny a végsőkig kitartott.
Ez pedig azt jelentette, tizenkét év után megvan a magyar Eb-bronz!
Az éremcsata
december 15. vasárnap
később
korábban
december 13. péntek
(Borítókép: Szollár Zsófi / Index)