A magyar férfi kézilabda-válogatott idegőrlő csatában egy góllal, 31–30-ra kapott ki a világbajnoki társrendező horvátoktól Zágrábban, így ezúttal sem szakadt meg a 28 éve tartó böjt, nem jutott a legjobb négy közé a tornán. Mindezt úgy, hogy a véghajrának négygólos előnyből vághattak neki a mieink.
Az évezred eddigi legnagyobb bravúrja előtt állt a magyar férfi kézilabda-válogatott, amelyre sem könnyű, sem lehetetlen feladat nem várt Zágrábban. Nem ígérkezett könnyűnek, hiszen a torna két negyeddöntőjének is otthont adó Zágráb Arénában telt ház mellett, tizenötezer nézőből mintegy tizennégy és fél ezer horvát torok szorított az ellenlábasunkért. A társházigazda és vendéglátó horvátok ugyanakkor – ha a magyarnál valamivel nehezebb ágon is – az utolsó szalmaszálban megkapaszkodva verekedték magukat a nyolc közé, sokak szerint nem kicsit „megfújt hazai pályával” Szlovénia ellen (29–26). Ráadásul – bár az örökmérleg megint csak nem a mieink sikerét vetítette előre – a közvetlen közelmúlt mégis két magyar győzelmet hozott: a 2023-as és a 2021-es Európa-bajnokságon is a mieink nyerték a csörtét.
A harmadik – a mieinket segítő – tényező pedig a frissesség lehetett: míg a magyar válogatott három napot pihenhetett legutóbbi mérkőzése óta, a horvátok (s ezt köszönjék meg a francia tévétársaság lobbija előtt szó nélkül meghajló Nemzetközi Kézilabda-szövetségnek, azaz az IHF-nek) még 48 órát sem, miután a szervezők az utolsó utáni pillanatban átvariálták a zágrábi negyeddöntők sorrendjét.
No de ne csak a nemzetközi szervezőket érje kritika! A helyiek sem tettek ki magukért, és akkor még finoman fogalmazunk. Az, hogy a világbajnokság előtt egy héttel kiküldött médiatérkép nem stimmel, még előfordulhatna. Olyat is láttunk, hogy egy-egy világesemény helyszínén nem épp hiánytalanul táblázták ki az útvonalakat a hivatalos személyek, a VIP-vendégek vagy épp az újságírók számára. S persze olyannal is találkoztunk, legutóbb éppenséggel Varasdon, hogy az ember útjába kerülő sárga mellényes szervezők egyike sem beszél angolul. De hogy mind a három egyszerre jöjjön össze, az ritka nagy bravúr. Nem azért, hogy hazabeszéljünk, de a november–decemberi, részben magyar rendezésű női kézilabda-Európa-bajnokság helyszínei közül Debrecen és Bécs is köröket vert Zágrábra abban, ahogyan a szervezők kitalálták a munkafeltételeket. Mindezt úgy, hogy bár nekünk a mai volt az első napunk a horvát fővárosban, az esemény jó két hete csak-csak tart már itt is, szóval a hiányosságokon lehetett volna javítani…
Fogalmazzunk úgy, előzetes feltételezéseinkhez képest nem épp pozitív irányba sikerült meglepetést szerezni. A hangulatról valami hasonlót mondhatunk el, azzal a különbséggel, hogy e téren kifejezetten magas elvárásokkal indultunk neki az útnak. A horvát drukkerek aztán tényleg kitettek magukért, már a meccs első – hazai vezetést jelentő – találatánál akkora ovációban kitörve, mintha a találkozó végkimenetelét eldöntő gólról lett volna szó. Néhány pillanatra azt hittük, nem csak a himnuszokról, lehet, az egész mérkőzésről lemaradtunk a csarnok körüli kóválygással. Marin Sipicék kifejezetten jól kezdtek, 3–1-re és 4–2-re is vezetve, az első nyolc perc után viszont mintha csökkent volna a fehér mezes hazaiak lendülete. A világbajnokságon először a kezdőbe került – a tornát még a tartalékok közt kezdő – Bartucz László két egymást követő védéssel jelentkezett, ezt kihasználva pedig egyenlítettünk, sőt Mateo Maras pocsék lövése után a 11. percben fordítottunk is (4–5).
A Zágráb Aréna közönsége serény füttyszóval díjazta, amint újabb és újabb magyar góllal nyílni kezdett az olló a két csapat között. Ilic Zoran remeklésével 8–5-re is megléptünk az első negyedóra végére. Az azonban várható volt, hogy a horvátok ennyibe még nem fognak beleroppanni. Mindenesetre hol kettő, hol három találaton billegett a különbség a játékrész jelentős részében – magyar előny mellett. A 24. percben aztán komoly esélyt kaptunk arra, hogy még jobban leszakítsuk az üldözőt: Dagur Sigurdsson szövetségi kapitány reklamálása miatt két percre megfogyatkozott a hazai csapat. Az etap viszont még véletlenül sem a mi szánk íze szerint alakult: Bartuczot lehozva hét az öt ellen támadtunk, de kétszer is labdát vesztettünk belőle – a horvátok meg kétszer is az üresen álló kapunkba vágták azt saját térfélről. Így tekintélyes vendégfór helyett azon rághattuk a körmünket, meddig tart ki egyáltalán a megmaradt egy találatnyi előny…
A kicsit sem várt pillanat a 28. percben jött el, Ivan Martinovic lövése fogott ki Bartuczon, és jelentett így a tizenegyedik perc óta először egált (15–15). Chema Rodríguez időkérése sem segített megtörni a horvátok feltámadó lendületét, Lékai lövése ment mellé, az ellentámadásból pedig Tin Lucin révén újfent betaláltak a hazaiak (16–15). Hangosabban zúgott a közönség, mint a meccs alatt eddig bármikor, az az öröm azonban nem adatott meg neki, hogy horvát vezetést is ünnepelhessen a játékrész végén. Bő fél perccel a dudaszó előtt Ilic egyenlített – a találkozón hat lövésből a negyedik gólját jegyezte ekkor –, majd az utolsó másodpercekben Bartucz jelentkezett még egy védéssel (a játékrészben a hatodikkal), így a pihenő alatt 16–16-os döntetlen állt az eredményjelzőn.
A változatosság kedvéért a második játékrészt a magyar együttes kezdte jobban, Szita Zoltán 51 másodperc után talált a kapuba, majd a 34. percben már kettővel mentünk, Fazekas harmadszor volt eredményes (17–19).Meglépni azonban ennél jobban nem tudtunk, sőt a horvátok újabb kétperces kiállításból jöttek ki jobban nálunk, az emberfórunk ellenére is. Dominik Kuzmanovic előbb Fazekas, majd Rosta Miklós lövését védte, végül – megkoronázva teljesítményét – szerzett egy egész pályás gólt üres kapura. A hét a hat, illetve hét az öt elleni játékaink rémisztő emlékeket idéztek fel az egy héttel korábbi francia–magyar első félidejéről (20–19).
Mindkét oldalon megszaporodtak a ki nem kényszerített hibák, az elpasszolt labdák és pontatlan lövések. A következő hét perc összesen hozott három gólt, szerencsénkre a mieinknek kedvező elosztásban. Ilic mellett Imre Bence vette hátára ezekben a pillanatokban az ellenfelénél frissebbnek cseppet sem tűnő együttesünket. A 45. percben aztán Lékai lövése talált utat a kapuba, óriási horvát füttykoncertet kiváltva. A közönség tüntetése nem sokkal később célt ért, amikor is Ligetvári Patrik kapott véleményesnek tűnő (hívjuk szigorúnak) piros lapos, azaz végleges kiállítást. Bartucz azonban ezúttal is hozzátette a magáét, a szabaddobás után Duvnjak Domagoj próbálkozásánál már a 13. védését mutatta be. Az ellentámadásból aztán alaposan megjárattuk a labdát, aztán Ilic megszerezte a 23. magyar gólt. Hála az égieknek, ezúttal mi voltunk soron a nyert emberhátrányban (21–23). Épp csak kiegészültünk, Lékai is betalált balról, így – 13–10, és a 23. perc óta először – újfent megléptünk hárommal (21–24).
Ám az örömünk ezúttal sem tarthatott sokáig. Egyenlő létszámnál káprázatos, hogy mennyivel hatékonyabb kézilabdát mutatott be a vendéglátó csapat, amelyik időkérés után 1 perc 45 másodperc alatt ledolgozta hátrányát, így az 50. perc, ezzel pedig az érdemi hajrá 24–24-ről vette kezdetét. Szívhattuk a fogunkat, mert Ilic lövésénél nem is Kuzmanovic, hanem a jobb oldali léc tréfált meg minket, ebből jött az egyenlítést érő Maras-találatot is hozó fordulás…
Ha már a horvátoknak ennyire bejött az időkérés, Chema is ellőtte a második lehetőségét a játék megszakítására. S ez nálunk vált be nagyszerűen. Érdekes volt figyelni, hogy Bartucz nem is a társakkal együtt hallgatta a mester eligazítását, hanem külön beszélgetett a kapusedzővel és Palasics Kristóffal. Bármi is hangzott el a két külön kupaktanácsban, kifizetődött. Bodó Richárd szerezte vissza a vezetést, majd Ilic köszönt be kétszer, így újfent hárommal mentünk. Bánhidi Bence hátul pazar blokkot vágott a közösbe, aztán jött Bartucz, aki Sipic, majd Maras lövését is megfogta (25–28), így rossz szavunk nem lehetett válogatottunk teljesítményére a véghajrá előtt.
Az 55. percben Sipic kiállítása és Lékai értékesített hetese után a meccsen először néggyel is meglógtunk. Apránként kezdhettük elhinni, hiába a lelátóról a pálya irányába áradó ellenszenv, a közel 15 ezer horvát drukker sem fogja tudni elgáncsolni a mieinket.
A következő négy perc aztán annál jobban fájt…
Próbáltunk hosszan támadni, miközben Pedro Rodríguez is kapott egy kétperces kiállítást, így az emberfór hamar odalett. Az utolsó négy perc így is háromgólos magyar előnyből indult. A horvátokban azonban maradt kraft egy utolsó nagy rohamra, és újabb üres kapus góllal, majd Ivan Martinovic csaknem Bartuczot is a kapuba taszító lövésével 30–29-re felzárkóztak. Kellett volna egy gól, miközben lassan, de biztosan kiegészültünk mi is, ám Ilic átlövését kirúgta a jobb alsó elől az utolsó percekre beszállt Ivan Pesic.
Picit több mint másfél perc maradt az órán, amikor az egyenlítésért indíthatott támadást a fehér mezes alakulat, s jött is a menetrend szerinti időkérés is a hazai kispadtól. Ennél feszültebb végjáték aligha jöhetett volna, egy sípszó miatt elvett hazai találatot megúsztunk, de szinte azonnal elkezdhettünk izgulni egy újabb piros lap miatt. Végleges kiállítás nem, két perc viszont született belőle a videózás után (ezen a ponton szinte egyre ment) – azaz a rendes játékidőt emberhátrányban kényszerültünk befejezni, Sipos Adrián nélkül. S csak remélhettük, hogy ez nem jelent majd vesztes végjátékot is.
Palasics hiába jött, nem tudott hetest fogni az utolsó percre fordulva, így aztán 30–30-as állásnál – addig egyszer sem hallott, példátlan füttyszó mellett – indíthatott támadást a magyar válogatott.
Hogy még őrültebb érzelmeket váltson ki az egész, üres kapu mellett kezdtünk támadni, aztán jó tíz-tizenöt másodperc elteltével időt kértünk. Chema igyekezett tördelni a maradék másodperceket, ne legyen passzív, ha gólt nem szerzünk, ne kerüljön vissza a labda a horvátokhoz. De nem sikerült. A passzivitást jelző kezek a magasba lendültek, a magyar szabaddobás három húzása után pedig így még egy utolsó lefordulásra maradt néhány másodperce a hazai együttesnek…
Az idő lelassult, nem úgy a horvát támadás, a labda eljutott a középen teljesen üres területre, a védők mögé befutott beállóshoz, Sipic pedig hét és fél méterről a hálóba bombázott Bartucz mellett. Megvideózták, de szemmel is érzékelhető volt, hogy bőven időben ért a gólvonalon túlra a labda.
A magyar férfi kézilabda-válogatott közel 28 év, 1997 után először juthatott volna elődöntőbe világbajnokságon – ennél drámaibb módon elbukni a bravúr kapujában aligha lehetett volna (31–30).
Nehéz mit mondani…
Negyeddöntő
elődöntők
döntő, bronzmérkőzés
(Borítókép: Bánhidi Bence a Horvátország–Magyarország-mérkőzésen, Zágrábban 2025. január 28-án. Fotó: Illyés Tibor / MTI)