Az utolsó tánc dokumentumfilm-sorozat sportünnepet csinált Michael Jordan több mint két évtizede lezárult Chicago Bulls-karrierjéből. Jordan saját verzióját tárta elénk az 1990-es évek NBA-jéről, az ellentétekről, a sikerekhez szükséges ádáz mentalitásról és a győzelem áráról.
Egy gyenge csapatból minden idők egyik legerősebb dinasztiájává váltunk. Egyetlen gyufa kellett csak, hogy belobbantsuk a tüzet
– mondja a hatszoros NBA-bajnok Michael Jordan Az utolsó tánc című dokumentumfilm-sorozat 10. részének vége felé saját és a Chicago Bulls sikereire utalva. Jordan persze távol áll attól, hogy csak a gyufaszálként tekintsünk rá, bár a tízrészes sorozat amellett, hogy Jordant legendás nagyságba emeli, arra is jól rámutat, hogy nem egyedül érte el a sikereket.
A sorozat eredetileg júniusban, az NBA-döntő alatt jött volna ki, de az ESPN és a Netflix előrehozták a bemutatót a koronavírus-járvány miatt. Így az NBA-döntő kísérője helyett abszolút főszereplővé lépett elő a Jordan és a Bulls utolsó közös, 1997-98-as szezonját bemutató sorozat, és a sporthiányos időszakban öt héten át ünnepelte a kosárlegenda karrierjét. A váratlan áttervezés azért nem volt egyszerű, az utolsó két részt a karanténban, otthon vágták végleges formára a készítők, mert az eredeti, júniusi céldátum miatt még nem voltak készen.
A sorozat címe egyértelműen, vagyis az Utolsó tánc az 1997-98-as Bulls-szezonra utal, de a tartalma messze túlmutat azon. Megismerjük Michael Jordan lényegében teljes karrierívét 1998-ig bezárólag. Képet kapunk a Bulls-dinasztia épüléséről, a korábbi bajnoki címekről, a Jordan baseballos kitérőjéről, ahogy a sikerben óriási szerepet vállaló csapattársakról és a Jordan valódi tudását előhozó Phil Jacksonról is.
Minden Jordan-csel és kosár mellé oda kell tenni Scottie Pippen, Dennis Rodman, Horace Grant, vagy épp Toni Kukoč érdemeit is, ahogy arról sem szabad megfeledkezni, hogy John Paxson, B.J. Armstrong vagy Steve Kerr nagy pillanataihoz is az kellett, hogy Jordan higgyen bennük. Másképp nem ment.
Ez viszont nem jött könnyen. A 10 rész fő tematikája – a Bulls-dinasztia épülése mellett – leginkább az, hogy Jordan mennyire könyörtelenül akarta a győzelmeket, és ehhez a csalást leszámítva nagyjából bármire hajlandó volt. Ha kellett, beleszállt a csapattársaiba, ha kellett, túlpörgette a többieket, de az eredmények őt igazolták.
„A győzelemnek ára van. Annak is, ha valaki vezéregyéniséggé válik. Ha egyszer valaki bekerült a csapatba, akkor az általam szabott szintet kellett hoznia, sosem fogadtam el annál kevesebbet. Ha ehhez az kellett, hogy az arcába másszak, akkor ezt tettem.
Ilyen vagyok, így játszottam, ez a felfogásom. Ha valaki nem akart eszerint játszani, akkor nem kellett ezt tennie”
– mondta Jordan a hetedik rész végén, majd egyből forgatási szünetet kért, hogy rendezze a gondolatait.
Ebből is látszik, hogy nem azért volt néhol talán túlzottan is kemény a csapattársaival, mert ettől lett volna boldog, hanem ez kellett ahhoz, hogy kétszer is sorozatban három bajnoki címet nyerjenek. Nem csoda, hogy az első triplázásba annyira belefáradt, hogy pihenőre volt szüksége. Ezt csak tetézte édesapja elvesztése, ezek hajtották a baseballos kitérőhöz.
Jordan vagy 110%-ot belead, vagy nem ad bele semennyit, csak üresben és ötödikben pörgött a motorja, többnyire inkább ötödikben persze.
Egyetlen cél lebegett a szeme előtt, hogy bajnok legyen, és 1991-98 között mind a hat teljes szezonjában az is lett (1994-95-ben 17 meccsre tért vissza az idény végén, de a rájátszás második körében kiestek a későbbi döntős Orlando Magic ellen).
Jordan nem is az első, nem is az utolsó sportoló, aki keményen bánik a csapattársaival a siker érdekében. De ahogy az előbbi elérzékenyülésből is látszik, mindennek ára van: a csúcson bizony elég magányos az ember.
A tízórás sorozat talán legerősebb pillanata pont a következő idényhez, az 1996-ban, apák napján megnyert bajnoki címhez kötődik. A döntő megnyerése után az öltözőben a földön zokogó Jordan képe nem újdonság, de az eredeti hangot szinte sehol nem lehetett hallani eddig. A szívfacsaró jelenetben benne van minden áldozat, küzdeni akarás és gyötrelem.
Fontos pillanatok ezek, hiszen látjuk, hogy a sokszor robotikusnak tűnő Jordan emberi oldalát. Ugyanezt az oldalát mutatja be a kapcsolata Gus Lett-tel, a biztonsági csapatának egyik tagjával, aki apja helyett vált apjává az évek alatt. Érdekes egyébként, hogy a csapattárs Steve Kerr-rel sosem beszélgettek arról, hogyan dolgozták fel, hogy mindketten fiatalon vesztették el az apjukat. Kerr apja a bejruti Amerikai Egyetem egy professzora volt, akit szélsőséges iszlamisták öltek meg. "Michael egészen más életet élt, mint mi, a többiek. Nehéz volt emocionális szempontból közel kerülni hozzá" – mondta erről Kerr.
Ugyanezt az emberi arcát láttuk egyébként a januári helikopterbalesetben meghalt Kobe Bryant búcsúztatóján is. Ezek alapján összeáll a kép: ha valami sírásra készteti Jordant, az komoly súllyal bíró dolog.
Az utolsó tánc különösen nagy figyelmet fordít Jordan elmérgesedett kapcsolataira, amiben az áldozat gyakran teljes vétlen volt. Ott volt, hogy a Bulls általános igazgatója (GM), a Jordan által ki nem állt Jerry Krause, de az ellenfél sztárjait is meg akarta semmisíteni a pályán, csak hogy bizonyítsa, téves volt a méltatás.
Ezekben az ellentétekben leginkább Jordan verzióját ismertük meg, de legalábbis mindig az övé az utolsó szó, reagálva a másik érintett mondandójára. Mivel a sorozat tekintetében is Jordané volt az utolsó szó, ez felvet némi etikai aggályokat, leginkább a 2017-ben meghalt Krause-szal kapcsolatban, akiről alig hangzik el jó dolog a sorozatban. Holott az NBA történetének egyik legforradalmibb gondolkodású GM-je volt, és vitathatatlan érdemei vannak a hat bajnoki címet nyerő Bulls-csapatok összerakásában.
Az ellenségkép sokszor csak motivációs gyakorlat volt Jordannek. Az 1992-es döntő előtt Clyde Drexlerhez hasonlították, így hát Jordan mindent beleadott, megnyerte a döntőt, ő lett a döntő MVP-je, hogy igazolja, Drexler a nyomába sem ér. 1993-ban Charles Barkley lett az alapszakasz legértékesebb játékosa. Jodan bepipult, és a bajnoki cím mellé ekkor is bezsebelte az MVP-címet – persze ezt mind a hat bajnoki sikernél megcsinálta.
Jordan pályafutásában számtalan ikonikus pillanat van, melyek mítoszok sorát szülték. Az egyik ilyen az 1997-es döntő ötödik meccséhez kötődik, ami eddig „The Flu Game”, vagyis „Az influenzameccs” néven volt ismert. Az elnevezés arra utalt, hogy Jordan betegségtől legyengülve dobott 44 perc alatt 38 pontot a Utah Jazz ellen. Az évek során felmerült, hogy másnapos lehetett, vagy napszúrást szenvedett – az összeesküvés-elmélet hívői szerint egész nap golfozott és mulatott a meccs előtt.
Az utolsó tánc szerint prózaibb a dolog: az este tíz után megéhező Jordannek nagy nehézségek árán szereztek végül egy pizzát, amit öten vittek ki neki. Hogy ez Jordan stábjának hogyan nem volt gyanús, ha már a Jazz városában, Salt Lake Cityben voltak, az rejtély, de a sztori szerint Jordan egymaga befalta a pizzát, és nem sokkal később a földön remegett ételmérgezés miatt.
A sorozat zárásul egy alternatív valóság felé nyit ajtót: Jordan szerint, ha a Bulls tulajdonosa, Jerry Reinsdorf kicsit jobban akarja, akkor még legalább egy évig együtt maradhatott volna a csapat magja, és rámehettek volna a hetedik bajnoki címre is. Dacára annak, hogy Krause korábban kijelentette, bármi történik, a vezetőedző Phil Jacksonnak mennie kell az 1998-as szezon végén. Jordan ragaszkodott hozzá, hogy ha nincs Jackson, ő sem marad, és ez így is lett.
Az, hogy végül nem lett semmi a dologból, állítólag Reinsdorfon múlt, aki nem akarta kifizetni a Bulls sztárjait még egy idényre. Utólag persze könnyen okos az ember, de az 1998-99-es NBA-szezon a kollektív szerződés aláírásának csúszása miatt késve indult, és csak 50 meccses volt az alapszakasz, ami segítség lett volna az akkor már 37. születésnapjához közeledő Jordannek.
A „ha” viszont „ha” marad, mert Jordan másodszor is visszavonult, a Bulls pedig széthullott 1998-ra. Ez már egy másik történet, nem Az utolsó tánc sztorija. A 10 részes sorozat Jordanhez hasonlóan nem tökéletes ugyan, de színes képet fest az NBA talán legmeghatározóbb alakjáról. Ki tudja, talán valakinek pont ez a 10 óra kell, hogy bepöccenjen és megmutassa, lehet Jordannél is jobbnak lenni.
Akinek esetleg hiányérzete marad Az utolsó tánc után, az keresse majd az ESPN szerdán adásba kerülő, az 1998-as döntő utolsó, hatodik meccséről készített külön filmjét.
(Borítókép: Michael Jordan az 1992-es NBA-döntő után -fotó: Nathaniel S. Butler / Getty Images)