Minden idők egyik leglátványosabban játszó kosarasa a nyugat-virginiai Belle városában nőtt fel. A település mindössze 1400 főt számlált, ott volt viszont a közelben a szomszédos DuPont City, valamint Rand városa. Előbbibe járt gimnáziumba, utóbbiban pedig rendszeresen megfordult az utcai kosárpályákon. Randben többségében feketék éltek és egyébként sem volt békés környék, fehérek alig merték megközelíteni a pályát.

Nem fogok hazudni, első alkalommal, amikor odamentem, rendesen féltem. Minden egyes alkalommal odajött valaki és nyomta nekem a dumát, olyanokat, amiket inkább nem is idéznék. Megpróbáltak a szövegükkel kikészíteni. Volt még rajtam kívül néhány fehér srác, de ők nem bírták ezt, szóval én maradtam az egyetlen

– mesélt a beilleszkedésről egy 1999-es interjúban. Itt ismerkedett meg leendő iskola- és csapattársával, minden idők egyik legjobb NFL-játékosával, Randy Moss-szal.

Williams életét már ekkor is a kosárlabda határozta meg. Az iskolai csapat kezdő irányítója lett, és már akkor is varázsolt a parketten. Naponta 7-8 órát szánt a kosarazásra, nem egyszer fordult elő, hogy az edzés után ott maradt még a teremben, de nem a dobást, hanem a labdavezetést és a passzokat gyakorolta. Célpontokat tett fel a falra, amiket aztán különböző módon kellett eltalálnia, de nyilván nem kétkezes mellső átadással. Inkább egykezes baseballpasszal, vagy hát mögött, esetleg fej mögött, láb között, fordulásból, mindenféle látványelemet belevitt a gyakorlásba. Később aztán rengetegszer elmondta, hogy ha a végtelen órányi plusz edzést nem ölte volna bele ebbe, akkor élesben sosem csinálta volna. De mivel egy idő után mindet végre tudta hajtani, így megvolt az önbizalma ahhoz, hogy a meccseken is bevállalja a cirkuszt. És pont ezért az edzők sem tudták erről leszoktatni. Azt mondta, számára ez az az út, ami az NBA-hez vezet, persze a legtöbben csak legyintettek rá és semmi esélyt nem adtak neki.

A másfél évvel fiatalabb Moss-szal remek kapcsolatot ápolt a pályán, nemrég karrierje egyik legjobb csapattársaként jellemezte. Williams volt az előkészítő, Moss pedig a befejező. Akárhova feldobhatta volna a labdát, az elképesztően ruganyos Moss (aki akkoriban egyszerre volt az állam egyik legjobb kosarasa, amerikai focistája, baseball játékosa és atlétája) bármit elkapott és bezsákolt.

A DuPont meccsein telt ház volt, többet pedig a televízió is közvetett, olyan show-t tudtak nyújtani a fiatalok. Williamset 1994-ben Moss-szal együtt megválasztották az állam legjobb középiskolai kosarasának.

Számos egyetem ajánlott neki ösztöndíjat, ő végül a közeli Marshallt választotta, ahol a Chicago Bulls jelenlegi vezetőedzője, Billy Donovan vette a szárnyai alá. Egy évvel később Donovan állást kapott a jóval nívósabb Florida Egyetemen, Williams pedig követte őt a Gatorshöz, emiatt viszont az NCAA-szabályzat értelmében az 1996–97-es szezont ki kellett hagynia. ‘97 őszén tért vissza a pályára és fantasztikusan játszott egészen 1998 februárjáig, amikor másodszor is fennakadt a szúrópróbaszerű marihuánateszten, az iskola pedig eltiltotta az idény végéig. Ő pedig gondolt egy merészet, és jelentkezett az NBA 1998-as újoncbörzéjére.

Akkoriban nem a draft volt a központi téma az NBA berkein belül.

MJ aztán a nagydöntő hatodik meccsén az ikonikus középtávolijával másodszor is kivégezte a Utah Jazzt, a folytatásról azonban utána sem nyilatkozott. Az új CBA továbbra sem volt a láthatáron, a draftot viszont így is megtartották, amelyen Williamset a Sacramento Kings kiválasztotta a 7. helyen. Nála előbb csak egy irányító kelt el, a 2. helyen választó Vancouver Grizzlies Mike Bibbyt vitte el, kettőjük karrierje ekkor kapcsolódott össze először.

Közben a liga és a játékosok még mindig nem tudtak megállapodni, beköszöntött az NBA történetének első olyan lockoutja, amely miatt meccsek is elmaradtak. A huzavona egészen 1999. január 6-ig tartott, Jordannek pedig annyira elege lett, hogy egy héttel később visszavonult.

Williams viszont elszántan készült a debütálásra, ami február 5-én meg is történt. A Sacramento erre az évre teljesen megújult, megérkezett Európából Peja Sztojakovics, Charlotte-ból Vlade Divac, Washingtonból pedig Chris Webber. Ezzel pedig összeállt az ezredforduló környékének leglátványosabban játszó csapata, amelynek a karmestere a 23 éves Williams lett.

Ő pedig azonnal letette a névjegyét. Egészen lenyűgöző megoldásokat mutatott be meccsről meccsre, új színt vitt a játékba, pontosan látszott rajta, mennyire élvezi azt, amit csinál. A heti összefoglalók állandó szereplője lett az utcai pályákon látható passzaival, amikkel olykor a csapattársait is meglepte. 

Imádtak vele játszani.

Mindenki arról beszélt, hogy ő Pete Maravich reinkarnációja. A kosárpályákon nem túl soknak számító 185 centijével is félelem nélkül kígyózott be a gyűrűig, ahol aztán jöttek a le- és kiosztások. A liga akkori legjobb 1-1 elleni védőjét, Gary Paytont is úgy hagyta faképnél egyszer, hogy a rendkívül nagydumás „Kesztyűtől” is csak egy elismerő pillantásra futotta reakcióként.

Népszerűsége hamar az egekbe szökött, a mezeladási listákon heteken belül bekerült a legjobb ötbe. 

Kreativitásával, káprázatos átadásaival és azzal, ahogy a pályán látott, belopta magát mindenkinek a szívébe. A Sacramento is megindult felfelé a tabellán, a csapat jegyeladásai 13%-kal nőttek az előző évhez képes (a legmagasabb arány volt ez az NBA-ben), és a riválisok között is egyre nagyobb népszerűségnek örvendett, rengetegen szerettek volna vele játszani. Ellene viszont szinte senki. Tracy McGrady mondta azt róla, hogy gyakorlatilag nem volt hajlandó őt fogni, mert mindig attól félt, hogy csomót köt a lábára, aztán azt nézheti utána a tévében hetekig vagy hónapokig.

A Kings PR-osztályának munkatársa, Stephanie Shepard egyszer odalépett hozzá, hogy minden feltörekvő vagy már befutott sztárnak van ligaszinten ismert beceneve, neki is kellene egy. Williamsnek nem volt ötlete, Shepardnek viszont igen: White Chocolate. A hölgy azzal indokolta, hogy pont úgy játszik, mint az ő szülővárosában, Chicagóban teszik az utcai kosarasok, akik egyébként feketék (akárcsak Shepard). Williamsnek tetszett az ötlet, mert ha valakitől, akkor tőle aztán totálisan távol állt a rasszizmus. Feketékkel nőtt fel, velük kosarazott, egy volt közülük, és nem egyszer elmondta, hogy neki az égvilágon semmit sem számít valakinek a bőrszíne. Ő felmegy a pályára, és kétféle színt lát: a Kings és az ellenfél mezét.

A becenévnek mégis lett visszhangja, de leginkább azért, mert Williams ügynöke nagyon félt az össztűztől, ezért mindent megtett, hogy ne legyen széles körben ismert, a buzgósága pedig inkább kontraproduktív lett. A klub is utasításba adta a kommentátoroknak, hogy nem használhatják. Viszont a becenév is olyan mint a népmese, szájról szájra terjed, néhány héten belül pedig már pontosan ugyanannyira benne volt a köztudatban, mint a legnagyobb legendáké. 

Második évében is folytatódott a Williams-őrület, áldozatául esett például John Stockton is, aztán jött a 2000-es All Star-gála és az Újoncok–Másodévesek meccs, valamint az ominózus, hát mögötti könyökpassz, amihez hasonlót azelőtt és azóta sem csinált senki. Az összképbe csak az rondított bele, hogy a labdát megkapó Raef LaFrentzet legyalulta James Posey, így nem lett gólpassz az átadásból. Egyébként évekkel később egy kínai bemutatómeccsen Williams ismét előrántotta a cilinderből a könyökpasszt, akkor már sikeresen.

Hiába volt azonban attraktív és ultralátványos a játéka, hatékonynak már kevésbé lehetett nevezni. Rengeteg labdát szórt el a kockázatos passzaival, és a dobáskiválasztása sem volt a legjobb, ami a százalékain is látszott. Nem egyszer fordult elő, hogy a negyedik negyedben, szoros állásnál csak a kispadról nézte az adott meccset, mert Rick Adelman nem bízott benne.

Bibbyvel szintet lépett a Kings, amely 2002-ben bejutott a főcsoportdöntőbe, ahol aztán a kétszeres címvédő Los Angeles Lakers volt a végállomás, ám arra a szériára mindenki úgy fog emlékezni, hogy a párharc, amit arcátlanul elcsaltak a bírók. Nem kérdés, hogy akkor a Kings volt a liga legerősebb csapata, amely a nagydöntőben ugyanúgy megsemmisítette volna a New Jersey Netset, mint ahogy a Lakers tette.

Williams néhány évvel ezelőtt rendkívül sportszerűen nyilatkozott a cseréről. Tökéletesen megértette a Kings döntését, elfogadta, hogy Bibby kellett a sikerhez, még ha ez végül bajnoki címhez (külső okok miatt) nem vezetett.

Ehhez képest érdekes, hogy amikor Chris Webbert 2013-ban arról kérdezték, melyikükkel szeretett inkább együtt játszani, gondolkodás nélkül rávágta Williams nevét.

Memphisbe tette át a székhelyét, ahol már várt rá az újonc Pau Gasol, vele szintén kiválóan megértették egymást, a spanyol el is nyerte a legjobb elsőévesnek járó díjat 2002-ben. Az irányító stílusa sokat tisztult, a rohanós Kings után a félpályás játékkal operáló Grizzliest is megtanulta vezetni, köszönhetően a legendás Hubie Brownnak. Ők hárman voltak a fő letéteményesei annak, hogy a Grizzlies 2004-ben története során először bejutott a rájátszásba. 

És hogy kinek volt a legnagyobb szerepe abban, hogy a Miami Heathez került? Az egyik legnagyobb rajongójának, Shaquille O'Nealnek, aki addig duruzsolt Pat Riley fülébe, amíg a Heat atyaúristene meg nem szerezte Williamset.

White Chocolate-nek eddigre benőtt a feje lágya, pontosan tudta, hogy mi a feladata: vagy hozza helyzetbe a fénykorában lévő Dwyane Wade-et, vagy etesse labdákkal a gyűrű alatt birkózó Shaqet. A fineszes játékok ritkultak, a hatékonyága viszont nőtt. Egyrészt Wade és O'Neal annyira magukra vonták a védők figyelmét, hogy az egyébként egész jól triplázó Williams sokszor maradt egyedül a hárompontos vonalon, amiket elég jó arányban értékesített. Másrészt sokkal jobban vigyázott a labdára, mint korábban. 

A csúcsra ért, ami rengeteget jelentett neki, mert mindig is úgy fogalmazott, hogy számára két dolog fontos: a győzelem és hogy jól érezze magát a pályán.

Utóbbiból viszont egyre kevesebb jutott neki a folytatásban, ugyanis a térde egyre ramatyabb állapotba került. Számai meredeken bezuhantak, csökkentek a játékpercei is, valamint sok meccset ki kellett hagynia. 2008-ban a Heat nem hosszabbította meg a szerződését, ő pedig aláírt a Los Angeles Clippershez, de még azelőtt bejelentette a visszavonulást, hogy pályára lépett volna. 32 éves korára szétment a lába, de mint kiderült, szerencsére nem véglegesen. 2009 elején elkezdett dolgozni a visszatérésen, nyáron pedig leigazolta az Orlando Magic, ahol első szezonjában megbízható teljesítményt nyújtott csereként. A másodikban viszont kiszorult a rotációból, majd a Magic szabadlistára tette. A Grizzlies adott neki még egy esélyt, végül ott fejezte be a szezont, amelynek végén, 2011 áprilisában végleg bejelentette visszavonulását.

Pedig ha valakinek, akkor az ő játékának aztán lett volna ott helye. Ő inkább azt az utat választotta, hogy a tétmeccseken gálázott, néha akkor is, amikor nem kellett volna. De amikor elemében volt, akkor mindenki tátott szájjal nézte. Az egyetlen olyan játékosa a modern NBA-nek, aki sikeresen ötvözte az utcai stílust a profi világgal. Egykori társai és ellenfelei is legendaként beszélnek róla, Stephen Jackson például azt mondta, hogy ez a szó rendkívül elcsépelt, de ha valaki kiérdemelte, az Jason Williams.

Ma már a nyilvánosságtól elzárkózva él feleségével és három gyermekével Floridában, de 2017-ben azért megpróbálkozott a nyugdíjba vonult korábbi NBA-sztárok számára létrehozott BIG3-vel is, azonban az első meccsen megsérült és többé nem is lépett pályára. Már csak helyi sörligákban pattogtat, persze a régi, sacramentói stílusban. Ugyan pont azzal ért a csúcsra, hogy megkomolyodott, de amikor a tét kisebb, akkor nem tud kibújni a bőréből, ugyanúgy a játék szeretete miatt húz cipőt. Szórakoztatja magát, a társakat és azt a pár nézőt is, aki arra téved.

Nagy szerencse, hogy a kosárlabdát választotta, nemcsak számára, hanem minden NBA-kedvelő embernek is. Pedig fiatalon erősen kacérkodott azzal, hogy UPS-es csomagkézbesítő lesz, mert vonzotta az a karrier is. De végül a labdákat osztogatta.

(Borítókép: Jason Williams. Fotó: Getty Images.)