75 éves lett a kosárlabdázás történetének egyik legfontosabb személye, az NBA jelenlegi pontrekordere, Kareem Abdul-Jabbar. A Lew Alcindor néven születt játékos 14 éves korától kezdve uralta a pályákat, kifejlesztett egy védhetetlen dobásfajtát, amivel aztán szinte minden rekordot megdöntött. Csupán az olimpiai aranyérem hiányzik a kollekciójából, de mentora, Martin Luther King halála miatt szóba sem jöhetett, hogy az Egyesült Államokat képviselje.
Csupán 75 éve űzik profi szinten a kosárlabdát, ennyi idő mégis elég volt arra, hogy a sportág kitermeljen olyan halhatatlan mozdulatokat, amiket meglátva egy adott személy jut eszünkbe. Zsákolás nyújtott nyelvvel? Ez csak Michael Jordan lehet. Egy lábról, hátrafelé esve elengedett középtávoli? Valószínűleg egy Dallas-meccset nézünk Dirk Nowitzkivel a főszerepben. Utánozhatatlan lábmunka fineszes dobócselekkel? Biztos, hogy Hakeem Olajuwont tanulmányozzuk. Védhetetlen, égből a gyűrűbe hulló horogdobás? Kareem Abdul-Jabbar két pontja a 38 387-ből.
Mindegyik védjegy a kosárlabda történelmének alapvető részévé vált, de a horogdobás külön szintet képvisel még ezek között is. A többit a mai napig próbálják másolni (Joel Embiid Olajuwont, Nikola Jokics Nowitzkit és Kobe Bryant anno Jordant), de a skyhook Abdul-Jabbar nyugdíjba vonulásával gyakorlatilag teljesen kihalt.
Apám mindig gyakoroltatta velem, de én hiphopkölyök voltam, és ez a dobás nem volt elég cool. Ezért használtam inkább a félhorgot
– mondta anno a szintén legendás Shaquille O’Neal az ESPN-nek.
És valóban, a félhorog (jump hook/baby hook) jóval elterjedtebb lett a modern kosárlabdában, Shaq is előszeretettel alkalmazta, ha éppen nem akarta rommá zúzni a gyűrűt.
Hatékonyságban talán felveszi a versenyt az eredetivel, mégis más.
Abdul-Jabbar horogdobása ugyanis nemcsak a kosárlabdázás történetének leghalálosabb fegyvere, de annyira esztétikus, annyira fenséges is, hogy szinte már művészi értéke van.
Amihez képest a félhorog nagyjából olyan, mint egy tökéletesen előadott Whitney Houston-karaoke: a célnak megfelel, és a maga nevében biztos kiváló, de az eredetihez semmilyen körülmények között nem érhet fel. Amíg az egyik a rengeteg erőről szól, addig a másik egy megelevenedett festmény.
A mozdulatsorban nincs semmi megtörés. Onnantól, hogy Abdul-Jabbar megindul, egészen addig, amíg a labda csont nélkül beesik, az egész szemet gyönyörködtetően folyamatos.
A labda elengedési pontja jócskán a gyűrű síkja fölött van, az utolsó csuklómozdulat pedig megadja azt a pörgést, ami többnyire a kosárba vezeti a játékszert.
Az egy lábról történő elrugaszkodás páratlan egyensúlyérzéket kíván, éppen ezért az edzők nem is nagyon szokták tanítani a gyerekeknek, mert amíg nincs meg a tökéletes balansz, addig a dobás sem lesz sikeres. Ráadásul a játékos teste nem is a gyűrű felé néz, a dobó keze van a legtávolabb a céltól. Így viszont a védők sem férhetnek hozzá, akik gyakorlatilag tehetetlenek. Nem véletlen, hogy mindössze három játékosról dokumentálták, hogy blokkolni tudta Abdul-Jabbar horogdobását: a nem e világi atletikus tulajdonságokkal megáldott Wilt Chamberlain, a még a 218 centis Abdul-Jabbarnál is hat centivel magasabb, szintén remek rugókkal megáldott Ralph Sampson, valamint Bill Willoughby, aki sem magas, sem szuperatléta nem volt, de egyszer olyan ütemben kapta el Kareem kísérletét, hogy labdával a kezében visszanyomta.
Lew Alcindor mindig is jóval magasabb volt kortársainál, amiért rengeteg gúnyolódás áldozata lett. Kosarazni csak idősebbekkel tudott, akik hasonlóan magasak voltak, mint ő, csak jóval erősebbek. Éppen ezért nem is nagyon boldogult velük, mert többnyire megalázó blokkokat kapott. Muszáj volt kifejlesztenie egy olyan módszert, amivel érvényesülhet, és mivel ekkor látta játszani a St. Louis Hawks bedobóját, Cliff Hagant, aki a horogdobást használta a magasabb ellenfelekkel szemben, elkezdte ő is gyakorolni. És nemcsak a harlemi pályákon, hanem az iskolai csapat edzésein is.
Tehát nem Alcindor találta ki ezt a módszert, viszont ő tette világhírűvé, és fejlesztette tökélyre.
Középiskolában már ő volt New York sztárja, sorra nyerték a városi és állami bajnokságokat, és háromból kétszer az országos cím is összejött. A pletykák szerint végzős évében azért nem tette oda magát a fináléban, mert az edzője, Jack Donohue leniggerezte.
A szociálisan rendkívül érzékeny Alcindor számára ez volt az egyik gyújtópont, hogy ne „csak” sportolóként, hanem aktivistaként is maradandót alkosson.
A kaliforniai UCLA egyetemre sportösztöndíjjal vették fel, ő pedig történelmet tanult, hogy mélyítse tudását. Már gimnáziumban is részt vett egy közösségi mentorprogramban, amit a harlemi afroamerikai közösség számára tartottak, ennek hatására ő is élharcosa akart lenni a különböző polgárjogi mozgalmaknak.
Ekkor találkozott először Martin Luther Kinggel, ugyanis Alcindort bízták meg, hogy tudósítson a közösségi újságnak, így végül az aktivista lett az első, akivel Alcindor valaha interjút készített.
Emellett a UCLA-n is dominált, pedig elsősként az akkori szabályok értelmében nem is játszhatott meccsen. A felsőévesekből álló „igazi” csapat akkor kétszeres címvédője volt az egyetemi bajnokságnak (NCAA), őket egy bemutatómeccsen az Alcindor-vezette újoncok 15 ponttal megverték. 1966-ban aztán végre bemutatkozhatott, és debütálásként 56 ponttal azonnal megdöntötte az NCAA csúcsát.
Mindhárom egyetemi évében bajnok lett, valamint szinte a létező összes egyéni elismerést bezsebelte, miközben a mai napig érvényben lévő rekordokat állított fel. Az NCAA a dominanciája csökkentésének reményében betiltotta a zsákolást, ekkor Alcindor elkezdett még távolabbról horgokat dobálni.
1968 több szempontból is fontos év volt számára. Januárban elszenvedte első szaruhártya-sérülését, áprilisban pedig meggyilkolták Martin Luther Kinget. Nyáron felajánlottak neki egy helyet az olimpiára készülő kosárválogatottban, ő azonban visszautasította.
Nagyon szerettem volna tagja lenni annak a csapatnak, hogy a világ legjobb játékosai ellen játszhassak, és az olimpiai légkör is vonzott. De nem koncentrálhattam csak magamra, mert ha elutaztam volna Mexikóvárosba, akkor az igazságért harcolókat hagytam volna cserben. Nem képviselhettem egy olyan országot, amely szisztematikusan próbálta elnyomni a feketéket.
Rasszista üzenetek és halálos fenyegetések árasztották el, de ő ment tovább a saját útján. Még azon a nyáron áttért a muszlim vallásra, miután elolvasta Malcolm X önéletrajzát (ami három évvel az aktivista halála után jelent meg).
Az 1969-es NBA-újoncbörze előtt több kérdés is foglalkoztatta a profik világát: Alcindor vajon elfogadja-e a Harlem Globetrotters ajánlatát, és elmegy velük haknizni, vagy végre profinak áll? Ha a második, akkor melyik ligát választja, az NBA-t vagy a ABA-t? És ha az NBA-t, melyik csapathoz fog kerülni?
Utóbbira aztán egy feldobott érme adta meg a választ, az előző szezont ugyanolyan rossz mérleggel teljesítő Milwaukee Bucks és Phoenix Suns közül előbbinek kedvezett a szerencse. Az ABA-ből szülővárosának csapata, a New York Nets csábította, a licitháborút pedig végül a Bucks nyerte, így az NBA-ben lett belőle profi.
Természetesen azonnal dominált, a liga legrosszabb csapatából az egyik legjobb lett a Bucks, de az elődöntőben a későbbi bajnok New York Knicks még túl erősnek bizonyult. Ezután a csapat húzott egy bátrat, és megszerezte a zseniális, de már korosodó Oscar Robertsont, ami végül igazi jackpotnak bizonyult.
Alcindor pontkirály és MVP lett, a csapat megnyerte az alapszakaszt, és dominált a playoffban is, bajnoki címmel ért véget a szezon. Ezt azzal ünnepelte meg, hogy hivatalosan is a muszlim nevét kezdte el használni, azaz „megszületett” Kareem Abdul-Jabbar.
Szorgosan gyűjtögette a pontkirályi és MVP-címeket, az NBA legjobb centere lett egyhamar, átvette a stafétát az egyre jobban öregedő és egyre kevésbé motivált Wilt Chamberlaintől. 1974-ben ismét döntőztek, de a Boston Celtics hét meccsen jobbnak bizonyult, Robertson pedig ezután visszavonult. Egyébként nem sokon múlt, hogy a finálé ne menjen el 7 meccsig, a hatodikon ugyanis 3–2-es összetettbeli Boston-vezetésnél Abdul-Jabbar elsüllyesztette a leghíresebb horogdobását három másodperccel a második hosszabbítás vége előtt, amivel 102–101-re nyert a Bucks.
„Big O” visszavonulása után újabb csapás érte, megint megsérült a szeme, ráadásul a kezét is eltörte, ezért lemaradt a szezonkezdetről, és utána sem találta a helyét. Cserét kért, mert nem érezte jól magát a vidéki kisvárosban, olyan metropoliszba szeretett volna költözni, ahol jelentős muszlim közösséggel találkozhat.
A klub teljesítette a kívánságát, ezért 1975 nyarán a Los Angeles Lakershez cserélte Abdul-Jabbart, ahol aztán a hollywoodi élettel is megismerkedett, később pedig számos filmben kapott kisebb szerepet. De ez nem terelte el a figyelmét, az egyébként roppant gyenge Lakerst ő tartotta a felszín fölött, sőt 1977-ben a nyugati döntőig vezette a csapatot.
Első két szezonjában kétszer lett MVP, azaz az NBA-ben töltött első 8 idénye alatt ötször választották meg a legértékesebb játékosnak, ez természetesen rekord.
Aztán az 1977-es szezonnyitón a kelleténél keményebben fegyelmezte meg az újonc Kent Bensont, úgy képen törölte, hogy eltört a keze, ez volt a leghosszabb hiányzása húszéves pályafutása során. Az egy másfajta horog volt...
Ekkor egyébként már szemüvegben játszott a sorozatos szaruhártya-sérülései miatt, és ez majdnem annyira a védjegyévé vált, mint az égi horog.
A csapat viszont akkor lett igazán ütőképes, amikor 1979-ben ledraftolta Magic Johnsont, ezzel pedig összeállt minden idők egyik legfélelmetesebb párosa (ami aztán James Worthyvel kiegészült a nagy hármassá), ami a „Showtime Lakers” alapját adta. Öt bajnoki címet nyertek ők ketten az aranysárga-liláknak (1980, 1982, 1985, 1987, 1988), és mivel a Celtics is ekkor élte újabb fénykorát, így a két legendás klub rivalizálásával az NBA is szintet tudott lépni. Abdul-Jabbar megértette, hogy a Lakers már inkább Magic csapata, de abszolút elfogadta a pozíciót, viszont amikor kellett, akkor a hátára tudta venni a csapatot.
Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az 1985-ös döntő-MVP-címe, amit 38 évesen nyert meg, ezzel ő a legidősebb, aki ezt elmondhatja magáról.
A rengeteg jóga és harcművészet szerepét sokszor kiemelte, amikor azt fejtegették, hogyan tudta ennyire elnyújtani a karrierjét. 42 évesen, 1989-ben vonult vissza mint az NBA pont-, blokk- és meccsrekordere. A másodikat azóta Hakeem Olajuwon, a harmadikat pedig Robert Parish döntötte meg, az első azonban még mindig áll. 38 387 a bűvös szám, aminek az elmúlt 30 évben még a közelébe sem ért senki.
LeBron James viszont minden bizonnyal hamarosan átadja a múltnak ezt a csúcsot, ami a „Ki minden idők legjobbja?” kérdésben talán egy érv lesz majd mellette Michael Jordannel szemben.
De miközben évek óta csak ők ketten kerülnek szóba ebben a teljesen fölösleges és szubjektív témában, azért Kareem Abdul-Jabbarról sem szabad megfeledkezni. És ezt nem mi mondjuk, hanem olyan klasszisok, mint Isaiah Thomas, Julius Erving vagy éppen George Gervin. Abban pedig szinte teljes az egyetértés, hogy ő minden idők legjobb centere, még Shaq is elismerte ezt.
Hatszoros NBA-bajnok, hatszoros MVP, kétszeres döntő-MVP, kétszeres pontkirály, egyszeres lepattanókirály, négyszeres blokkirály, az Év Újonca.
20 évéből 19-szer volt All-Star, az egyetlen alkalom, amikor nem hívták meg, az a bizonyos kéztöréses pofon miatt volt. A végtelenségig lehetne sorolni a pályán elért sikereit.
Noha a kosárlabda globalizálásáért nem tett annyit, mint Jordan, aktivistaként, emberi jogi harcosként és kulturális nagykövetként olyan, társadalmilag jelentős eredményeket ért el, amik a megannyi gimnáziumi, egyetemi és NBA-rekordját is felülmúlják. A mai napig felszólal az aktuális és kényes ügyekben, nem kertel, hanem direkt, egyenes, őszinte és intelligens. Ha kell, LeBron Jamest is kérdőre vonja a szerepvállalása miatt, de ha hibázik, elnézést is tud kérni. Igaz, a hibázás annyira nem jellemző rá, és ezt a horogdobásáról is el lehetett mondani.
(Borítókép: Pat Riley tart eligazítást Kareem Abdul-Jabbarnak és Magic Johnsonnak. Fotó: Getty Images)