Hétvégén megrendezésre került az I. Békéscsabai Nemzetközi Sporttudományos Konferencia a Békéscsabai Röplabda Akadémián. A program tartalma első sorban a röplabda köré épült, de más sportágak képviselőinek előadásai is színesítették a palettát. Ott volt például Rátgéber László Euroliga-győztes kosárlabda mesteredző, akinek edzéselméleti és teljesítménydiagnosztikai bemutatója ugyanúgy átültethető a legtöbb ágazatra. A Nemzeti Kosárlabda Akadémia első embere a prezentációja után exkluzív interjút adott az Indexnek.
Mitől lesz egy játékos „edzhető”?
Az amerikai azt mondja, hogy „mental toughness”. Ezt le lehet fordítani – mondjuk – mentális keménységre, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy egy sportoló mindig úgy érkezzen meg az edzésre, hogy jobb akarjon lenni, mint előző nap. A fejlődés az élsportban olyan, mint – mondjuk – a Dunában árral szemben úszni. Próbálja ki egyszer, milyen! Úszik, úszik, de nem halad, vagy csak nagyon keveset. Aztán amint megáll, az ár visszasodorja. És ha megáll ötször, feladja, hiszen addigra már a célt sem látja.
Olyan emberek kellenek, akik képesek ár ellen úszni, folyamatosan nézik a célt, miközben nincs pihenés és leállás, a haladás meg lassú.
Azok érik el a sikert, akik felfogják, hogy a mindennapi minimális fejlődés összeadódik, és az lesz a sok. Persze előfordul, hogy valaki egy szezonban sokat ugrik, vagyis a jelek ezt mutatják, de valójában a fejlődés, az egyenletes és folyamatos. Nyilván van olyan, hogy az eredmény valahol előbb megmutatkozik, legyen az erő, gyorsaság vagy taktikai tudás. Máshol meg később. A legfontosabb az elkötelezettség, ezt a szót használom én is. Ha nincs elkötelezettség, akkor kész, vége.
Az elkötelezettség vagy a mentális keménység mennyire veleszületett tulajdonság? Mennyire fejleszthető?
Ezért van szükség kultúrára. Kultúrát kell építeni. Nézze meg a vízilabdát: olimpiai bajnokok adják egymásnak a kilincset, leváltanak egy szövetségi kapitányt, az újjal meg máris Eb-döntőzik a férfiválogatott. Azért, mert van sportági kultúra. Ennek az építése csak úgy lehetséges, ha a sportolók, edzők, dolgozók feltétel nélkül szeretik a saját sportágukat.
Mi itt, Magyarországon a sportot főleg divatból, rekreációs célból és leginkább a pénz miatt szeretjük. És nincs meg a lényeg, a feltétel nélküli szeretet.
A Rátgéber Akadémiát én is azért hoztam létre, mert imádom csinálni.
Elmesélek egy történetet. Meghívtak Tarpára, hogy segítsek létrehozni egy akadémiát. Azt sem tudtam, hol van, vagy mi van ott. De elmentem oda, Kárpátaljára, mert imádom a kosárlabdát, imádok mindent, ami kosárlabda. És ha oda nem jutok el, nem beszélek azokkal az emberekkel, akkor lehet, hogy nem alakul meg nálunk a Nemzeti Kosárlabda Akadémia. Nem sokan mentünk volna el egy 3000-es településre. És én akkor még nem tanár voltam, hanem Euroliga-győztes edző. Maradandó élmény, és innen is köszönöm nekik. Bennük is azt a végtelen elköteleződést láttam, amit mindig is kerestem mindenkiben. Csak ilyen emberekkel barátkozom és dolgozom együtt. Ilyen gyerekeket, edzőket és sportvezetőket kell találni, és ebből lesz a kultúra. Ezért sem szabad a létesítményeket szidni.
Sokat veszekszem a művész barátaimmal, mert szerintem sokkal több rossz előadás van, mint rossz meccs.
Mégsem kérdőjelezem meg, hogy minek építették meg a színházakat. Mindenhol van rossz produkció, de azt kell felismerni, hogy ha nincs elkötelezettség, akkor saját magunk romboljuk le azt, amit felépítettünk. Nyilván hosszú az út a kockás füzettől a teljesítménydiagnosztikáig, és látni kell, hogy könnyebb téglát téglára pakolni, mint utána abban az épületben élsportot csinálni. Illetve nem könnyebb, hanem gyorsabb, és előbb látszik az eredménye. Nem vagyunk elkésve, de nagy lemaradásban vagyunk, minden sportágban máshol. Ezért kellenek széles látókörű sportvezetők, akik lehetőséget adnak a széles látókörű edzőknek, akik megteremtik a nagy kaliberű sportolókat, ők pedig a sporton keresztül ezt visszaadják, ebből a körforgásból lesz a kultúra.
Csak abból lehet meghatározó élsportoló, akiben megvan a sportjának a feltétel nélküli szeretete?
Persze. Vagyis, lehet anélkül is, de akkor nem hozta ki magából a maximumot. Darko Milicsicset mindketten ismerjük, ő erre a legjobb példa. Ön szerint élsportoló volt?
Nem… mármint hivatalosan igen.
Na, erről beszélek. Játszott az NBA-ben, bajnok is volt, de messze nem hozott ki magából mindent. A kulcsmondat, hogy saját magunk legyőzése a győzelem. Csapatsportban mindig ott van a zavaró tényező, az ellenfél. És sokszor kikapsz, mert jobb az ellenfél.
De ha legyőzted magad, akkor győztél. Ez a sport lényege.
Akkor tudsz boldog lenni sportolóként, ha feltétel nélkül szereted, elkötelezett vagy, és kiadsz magadból mindent. A pénz nem lehet cél, csak eredmény. Az aranyérem lehet, mert az siker. A pénz és a gazdagság csak ezzel jár.
Ha már Milicsics… Mit lehet kezdeni egy olyan sportolóval, aki rendkívül tehetséges, a testi adottságai is sokra predesztinálják, de fejben egyáltalán nem profi?
Kezdjük ott, hogy rossz volt a diagnosztika. Én azt tanítom, hogy egy edző munkájának minimum 20%-ban abból kell állnia, hogy megfigyeli, feltérképezi és kiválasztja a játékosokat. Sokan csak 2%-ot fordítanak erre, viszont ezzel tönkreteszik a következő lépéseket. Hiszen innentől kezdve a maradék 98 százalék 80 százaléka arra megy el, hogy a rossz lépés után eloltsák a tüzet.
És ha már van egy ilyen játékos a szervezetben, őt milyen eszközökkel lehet fejleszteni vagy nevelni?
Nézze, rengeteg ilyen van. És feladják, lemorzsolódnak.
Lusták, nem dolgoznak, nem ugranak, nem futnak, ennyi.
Majd jön úgyis a következő, mármint az NBA-ben és a nagy európai sportegyesületeknél. A szervezet elkönyveli egy rossz üzleti döntésnek, az illető pedig nem volt elég erős. A megfigyelőknek az a feladata, hogy ilyen fiatalokat kiszűrjenek. Lehet valaki bármennyire tehetséges, ha nem elkötelezett, akkor nem lesz belőle semmi.
(Borítókép: Rátgéber László az I. Békéscsabai Nemzetközi Sporttudományos Konferencián. Fotó: Jani Martin/MRSZ.)